Goodbye 2012!

Ideje megírni az idei évösszegzőt. Nos, részemről ezt az évet nagyon gyorsan el fogjuk felejteni, mert nem vagyok büszke rá. Több volt a negatívum, mondhatni a kudarcok éve volt.Ez is. Persze akadt azért néhány pozitívum is, ami nem tette teljesen tönkre ezt a 12 hónapot. Többek között, hogy kijutottam Hollandiába és ott egy hónapot eltölthettem. Felejthetetlen élmény volt. A gyerekek, akikkel együtt dolgozhattam ,a kutyák, akikkel együtt dolgozhattam. Barka és az ő személyisége. És még sok-sok apróság, amit sosem fogok elfelejtetni. A többi meg, mit számít, már elmúlt.

Nézzük a könyveket. Ugye, mint tavaly is, idén is ideje kihírdetni az év könyvét számomra. Kicsit gondban vagyok, mert nem volt túl sok időm ebben az évben olvasni, de mindenképp meg van az idei győztesünk. Ő pedig nem más, mint
J.R.Ward.: A fekete Tőr Testvériség - A Felszabadított Szerető

Mivel erről a sorozatról még korábban nem írtam, viszont túl bonyolult az egészet elmagfyarázni, annyi legyen elég, hogy Vámpíros-romantikus-harcolós-eszméletlen szövegű és humorú könyv. Az írónő zseniálisan írja az újabb és újabb részeket. Szerencsére eddig úgy néz ki, lesz még bőven részünk a Fekete Tőr Testvériség kalandjaiban, így a végre még egy jó darabig nem kell számítanunk. 
Személyes véleményem a könyvről:
Az eddigi (ha jól emlékszem) kilenc rész közül talán ez volt az egyetlen olyan, amelyben izgalmas, akcióban és izgalmakban dús eseményeken nem igazán történtek. Ez meglepett és kicsit el is szomorított, de kárpótolt helyette a karakterek drámája, amelyek a könyv hasábjain zajlottak. Örültem, hogy egyik kedvenc szereplőm Vishous tragédiája itt végre kibontakozott és értelmet nyert a sok őrültség a karakterrel kapcsolatban. Összességében még mindig fantasztikus ez a sorozat, reméljük Thor könyve már tartogat számunkra némi izgalmat, én mindenképp javaslom ezt a sorozatot minden fantasy rajongó számára.

Az idei kedvenc film címét nyerte, nehéz döntés után, de végül egyhangúan:
A békés harcos útja című film. 
Bár nem 2012-es film, de idén láttam először, és ez volt az, ami leginkább megfogott.

A film megtörtént események alapján készült. Dan Millman tehetséges tornász, és mindent megtesz, hogy bekerüljön az olimpiai csapatba. Vakmerő, el van szállva magától, semmi sem számít neki. Egy este összefut egy idős emberrel egy benzinkúton. Őt csak Szokratésznak hívja. Az öreg megpróbál egy új látásmódot megmutatni számára. De a fiú nem igazán foglalkozik vele. Egy baleset során olyan súlyosan megsérül, hogy az orvosai szerint vége a tornász karrierjének. A film gyönyörűen bemutatja, hogy az elszánt ember számára nincsenek lehetetlenek, és bárkiből lehet harcos, csak akarni kell. Dan Millman végül Nemzeti Bajnok lett és az olimpián is részt vett. Ajánlom mindenkinek ezt a filmet, csodás idézetek és tanítások vannak benne, mellőzve a tipikus Hollywoodi kliséket.

Végül de nem utolsó sorban pedig az idei kedvenc sorozatom nem más, mint: 
Misfits

Bár a sorozat itt is korábbi, igazán idén fedezte fel csak a hazai közönség. A sorozat Angliában játszódik, ahol egy csapat közmunkára ítélt fiatal egy furcsa vihar után különleges képességeket kap, melyekkel képtelen és sokszor morbid helyzetekbe kerül. Egy biztos, a felügyelők lépten-nyomon eltűnnek. 
A sorozat inkább megbotránkoztató, mintsem kultúrműsor  Ugyanakkor szórakoztató és néhol erősen elgondolkodtató is. A reális valóságba beültetett képtelenség ötvözése. A szereplők zseniális játékot nyújtanak, és az angol akcentust imádom. Aki bírja ezt a stílust, annak mindenképp ajánlom. Vagy az első öt perc után szörnyülködve kikapcsolod, vagy pedig még többet akarsz belőle. 

Ennyi volt hát az idei utolsó bejegyzés. Én köszönöm minden kedves ide látogatónak és olvasónak, hogy velem van a nehéz és vidám napjaimon, határon innen és túl is. Sikerekben, új élményekben és kalandokban gazdag Új Évet kívánok! 

"Egy harcos nem keresi a fájdalmat, de ha a fájdalom eljön, felhasználja azt."

/Dan Millman- A békés harcos útja c. könyv/

"Álljunk meg, és emlékezzünk a mögöttünk álló évre! Emlékezzünk a sikereinkre és a kudarcainkra, a megszegett és betartott ígéreteinkre. Arra, amikor a legjobb kalandokban volt részünk, és amikor bezárkóztunk, hogy elkerüljük a csalódásokat. Valójában erről szól a Szilveszter. Kapunk még egy esélyt, hogy megbocsássunk, hogy jobbak legyünk, többet adjunk, többet szeressünk, éljünk. Ne töprengjünk azon, mi lett volna ha, örüljünk annak, ami jönni fog. Fogadjuk meg, hogy jobban odafigyelünk egymásra, jót adjunk, és nem csak ma éjjel, hanem egész évben."

/Szilveszter éjjel c. film/

The lost imagination

Egy valamit felejtettem csak el. Ami az életemet, mely alapjaiban véve romokban hever, mégis csak teljessé teszi. Hosszú hónapokat töltöttem el azzal, hogy megtaláljam a félúton elhagyott fonalakat. Csak ültem, ujjaim a billentyűkön, de semmi sem került papírra. Vártam. Talán valamiféle csodára, hogy végre ismét a régi legyek és minden gondolatom csak történetek körül forogjon, de nem történt semmi. Aztán jött ez a furcsa kis ország, titokzatos kis városkája, ahol én voltam az idegen, és valami, számomra megfoghatatlan érzés ismét elindította ezt a megfásult, rozsdás gépezetet. Az események csak követték egymást, én pedig hagytam, hogy sodorjon az ár. A toll a kezemben csak úgy füstöl, ahogy egyre többet és többet akarok leírni, mert félek, hogy a gondolat, a látomás pillanatok múlva tovaszáll. Történt némi változás. Az enyhe kifejezés lenne. Mondjuk inkább azt, száznyolcvan fokos fordulat. Igen, inkább nevezném így a szituációt, ami jelen helyzetben adódott. Volt két főszerelmes párom, már a következő könyvet kezdtem írni velük, aztán puff. Egy csapásra változtattam. Alapjaiban változtattam a történet menetén. Nem bánom. Így izgalmasabb a szálak eldolgozása. Túl jó lett volna a sima egyszerű happy end. Hiszen így még számos lehetőség vár rám. Határ a csillagos ég. Tehát végső soron valami jó is elsült ebben az évben. Ha változni jómagam nem tudtam semerre sem, talán rossz irányba, kettőt hátra, de egy dolgot vissza kaptam. A képzelet világát. Az álmodozás varázsát. Mert álmok nélkül szürke és kopár ez a kemény világ. Ezek az apró kis csodák segítenek minden napot szebbé, egy kicsit vidámabbá varázsolni. Miért fosztanánk hát meg magunkat ezektől az apró kis csodáktól? 

"Az irodalom nem csak a képzelet játéka. Az irodalmi dimenzió nem felületes aspektusa a világnak, hanem maga a dolgok mélysége. Az irodalom a szellem aktusa, amellyel megragadja a felszínen túli dolgokat."

/Nicolás Gómez Dávila/

Christmas. Dummy emotions. Solitude.

Karácsony. Álszent érzelmek. Magányosság. Ahogy a cím is mondja. Idén kedvem sem volt hozzá. PErsze az álarcunkat ilyenkor is felöltjük, okozunk egymásnak néhány boldog percek, de a sérelmeket képtelenek vagyunk még ezen a három napon is félre rakni. Ha rám nézel, láthatod, most is haragszom rád, és persze a te szemedben is látom a megvetést néhány múltbéli botlásom miatt. Nem hibáztatlak, mi emberek, ilyen furcsa lények vagyunk. Csakis az én. Bari gyermeki türelmetlenséggel ugrándozott a fa alatt, hiszen vár rá a szokásos "ünnepi" vacsora, és a cafatokra téphető ajándék. Egy rágókötél. Imádja. Mindenhová hurcibálja, és mutogatja. És mi? Húzzuk a szánk, begyakorolt látszat mosollyal köszönjük meg a másik erőltetett kedvességét. Egy valakinek különös gonddal kerestem ajándékot. Úgy éreztem megtaláltam a tökéleteset, a hozzá illő felirattal is. Milyen érdekes, hogy valaki másra asszociált az aprócska üzenet olvasása után is. Ennyi volna? A vér nem számít. Nem szeretem ezt az ünnepet. Nem szeretem, hogy nem vagyok kisgyerek, aki a felnőttek álnok játékaiból mit sem sejtve, kitörő örömmel éli át ennek az ünnepnek minden pillanatát. Aztán ahogy növünk, egyre jobban belénk mártja mérges karmait az ármány és az álszentség. Így a karácsony elveszti szentségét és már csak egy szokássá válik, amit gépiesen mindenki megtart, de senki sem éli már át igazán. Talán vannak még páran,akik képesek voltak tiszták maradni, ők még megmenthetik ezt az elcseszett világot. 

Szerelmesek. Mindenütt. Gyűlölöm őket. Most különösen. Még a Valentin napot is jobban átvészelem, mind ezt a három napot. Nekik nem kell ajándék, hiszen ott vannak egymásnak. Az ajándékuk az egymás iránt érzett mérhetetlen szeretet és hála. Vajon milyen ez az érzés? Figyelem őket. Már-már tanulmányozom, de mintha egy ismeretlen állatfaj viselkedését próbálnám megfejteni. Egyszer talán a halovány szellője megérintett ennek a különös érzésnek, de azt már tovafújta a szél. Az érzés pedig ismét hatalmába kerít. Ülni. Egyedül. Vágyni valakire, aki sosem lesz már a tiéd, mert azt az egyszeri alkalmat elszalasztottad, így már csak egy emléked marad, abba viszont vasmarokkal kapaszkodsz, elzárva az utat az új lehetőségektől. Tudod, hogy szánalmas vagy, de mégsem akarod elengedni. Esténként rá gondolsz, vele álmodsz, és reggelente egy-egy könnycseppet elmorzsolsz, amint rájössz az álmaid ismét a bolondját járatták veled. Megfogadod, hogy soha többé nem gondolsz rá, de aztán megint látsz egy párt, és az eskü homályba vész. Itt ülsz, te és a magány. Hű társai vagytok egymásnak. A képzelet nagy hatalom, mely sokszor csodákra, máskor pedig veszedelmes csatákba hajt...önmagaddal.

"Általában is igaz: van karácsonyi szomorúság, amely szorítóbb, reménytelenebb, mint a más napokon jelentkező. Hiszen aki karácsonykor szomorú, az kétszeresen az, mert mások olyan boldogok, békések, örvendezők. Akit karácsony estéjén szorít sarokba magányossága, akit most kínoz a friss gyász fájdalma, aki most szenved kórházi ágyán, aki most irigykedik mások otthonának békességére, azt kétszeresen gyötri a kín, kétszeresen sújtja a gyász és fájdalom."

/Ittzés János/

"Valami védőburkot szeretnék. Azt hiszem, egy társ formájában, hogy kössön ide a valósághoz, mert egyedül, ha nincs mellettem senki nehezékként, akkor elszállok, feloldódom a nagy semmiben, szétesem."

/Koncz Erzsébet/

One drip hate...

Én megpróbáltam. Tényleg. Sőt, minden egyes nappal újra próbálkozom, de nincs rá más szavam: UNDORÍTÓ. A lénye. Üres, mint egy kopár sivatag. Nem jelent nem nekem semmit. Ja, mégis. Egyenlő az ártalommal. Meglátom és lekonyul a mosoly az arcomról. Hozzám szól és elromlott az egész napom. Hogy gyűlölöm-e? Sokszor igennel válaszolnék, de egy aprócska tényező visszatart. Ismered a mondást  csak én, más nem. Ez az egyetlen dolog ami visszatart attól, hogy kimondjam, gyűlölöm. De nem szeretem. Az érzéseim szinte csak negatívak, illetve szánóak vele szemben. Igen szánalomra méltó ő úgy ahogy van. És ennek részben én is oka vagyok, de mit tudtam én tíz évvel ezelőtt arról, hogy az akkor elkövetett hibáimnak később rajta keresztül látom a következményeit. Sokszor legszívesebben csak ütném, amíg mozog. Úgy érzem nincs más megoldás, nem tudom magam türtőztetni. Nem, nem tenném érte tűzbe a kezem, egyenlőre. Nem érdekelne, ha nem láthatnám soha többet. Nem kötődöm hozzá, és ez a legszomorúbb. Nem ismerem, és nem is akarok róla tudni semmit. Csak egy kupac szemétnek látom, ami kidobásra való...

"Testvérek is gyűlölhetik és megvethetik egymást. Ilyesmi előfordul, bármilyen borzasztóan is hangzik. De az ember nem beszél róla. Jobb eltussolni. Jobb nem is tudni róla."

/Thomas Mann/

December. Nightmares. Panda bear kiss.

A helyzet a következő. December van, ééés pontosan olyan hangulatom van, mint ami télen jellemző rám. Eljött az éves "feladom, nem megy ez nekem" szindróma. A fejemet a homokba dugom és várom a tavaszt. Mi a bökkenő? akkor már késő lesz. Most kellene megtennem azokat a bizonyos lépéseket. Néha elfutnék, csak el, jó messzire, oda ahol nem kell elvárásoknak, társadalmi normáknak megfelelnem. Ahol csak én vagyok és nincsenek szabályok. Nem néznek rám furcsán, mert nem azt a választ kapták egy kérdésre, amit ők vártak el. 

rémálmok. Mint régi jó barátok úgy köszöntöttek. És, hogy még izgalmasabbá tegyem az éjszakáimat, most megjöttek drága nyolc lábú barátaim is. Két éve. Akkor láttam azt a hatalmas szörnyeteget előmászni az ágy végéből. Azóta nem gondoltam rá, erre most, nem egy éjszakám telt el azzal a rettegéssel, hogy ez a rémség rám veti magát és megesz. Pedig esküszöm nem néztem Gyűrűk Urát aznap este. No mindegy, mintegy hár éjszaka alatt sikerült megnyugtatnom magam, hogy nem fog semmilyen pók megenni, bár ezt nem tudom semmilyen bizonyítékkal alátámasztani, mindenesetre egy kis időre megnyugodtam. Másrészt viszont az agyam a bolondját járatja velem. engem sosem zavartak a rémálmok. Voltak már halálosak, pszichopata jellegűek és szivárványszínű unikornisosak is. De most már az abnormálisság magas fokát ütjük. Az addig rendben van, hogy ismét kinyírnak  Az is, hogy barbie baba temetőben sétálok. Még a bevásárló-központban való repkedésen is túltettem magam. Na de, hogy a múltbéli emlékeket így előhozni. Na, az nem fair. Nem tudom, ti , hogy vagytok vele, de számomra nem menő egy panda macival csókolózni  Lévén, hogy nem arra számítok. Egy PANDA! Most komolyan! EGY PANDA MEDVÉRŐL BESZÉLÜNK! Könyörgöm. Már nem először fordult elő, hogy az úgynevezett "szerelem"-nél kötöttünk ki, de ez a röhejes kifordítás. Bár lehet üzenet jellegű volt, a jelenlegi állapotaimra. Max. egy medve érdeklődését kelteném fel. Remek. Ezek után kíváncsi leszek, mi vár rám ma éjszaka, lehet-e az ilyesmit még fokozni, bár magamból kiindulva, biztos vagyok ebben. No mindegy, az álmok, csak álmok, nekem meg itt a valóság, ahol rosszabb is van mint egy panda medve.

"Az életben vagy kifogásaink vannak, vagy eredményeink."

/Andrew Matthews/

"Álmomban egy sugárzó boldogságot hozó emberi lény int felém. (...) Azonban álom volt csupán... Nincs boldog kikötő, mely befogadna. A hullámok ide-oda dobálnak, könyörtelenül."

/Pjotr Iljics Csajkovszkij/

Living in Frieseland

Holnap indulás haza, vissza kis hazába. Négy hét hosszú idő, főleg Barikám és az ismerősök, barátok, és a család nélkül...Háát itthon vagyok. Tegnap már a saját ágyamban aludtam. Egy kiadós alvás után ideje értékelni az elmúlt egy hónapot. Hosszú volt. Elképesztő. Gyötrelmes. Varázslatos. Örök. Talán ezekkel a szavakkal írható le az a sok élmény és kaland amiben részem volt egy idegen országban ez alatt a röpke négy hét alatt. Az emberek mások. mind kinézetre, mind pedig mentalitásra. Irigylésre méltó az a sok jókedv és pozitív életszemlélet, ami ezekből az emberekből árad. És itt tegyük most félre, kinek milyen az élethelyzete. Egyszerűen jobban állnak az élethez, mint mi. Az, hogy sétálok az utcán, és rám mosolyog az idős bácsi az utca másik oldaláról és integetve rám köszön, pedig nem is ismer. Vagy épp szép napot kíván. A busz vezető beszélgetni kezd velem, ha csak én vagyok az egyetlen utasa. Egyszerűen foglalkoznak egymással az emberek. És ez volt az, ami kissé elszomorított ha az itthoniakra gondoltam. Itt ilyen élethelyzettel aligha találkozik az ember, főleg a nagyvárosban. Itt senkit nem érdekel ki vagy és mit akarsz. Csak elmegy melletted, még ha együtt húztátok is le a gimnázium gyötrelmes négy évét is. Kérdezték a gyakorlati helyemen, hogy itt nálunk sokan bicikliznek-e? Vissza fojtott nevetéssel megráztam a fejem. Ahhoz túl veszélyes ez a város. És tényleg. Az utolsó előtti nap, jöttünk haza az iskolából és útfelújítás volt, a busz fogta magát, lehajtott a bicikli útra, de félre állt, mikor szembe jött egy biciklis. Ilyet se lát az ember túl gyakran. A szálláshelyünk egy aprócska város volt Fríziában. Hobbit lakok. Így tudnám a lakóházakat jellemezni. Apró kis kerítés, gyönyörű szép előkerttel és régi tégla házakkal. Egyszerűen meseszép látványban volt részünk, ahogy az épületek között sétáltunk, felfedezve ennek a kis helyiségnek a szépségeit. Ha meg éppen honvágyam volt, vagy a világ összeesküdött ellenem, csak kiültem a teraszra és bámultam a csillagokat az égen.  Azokat a csillagokat, melyek otthon is éppen ugyanúgy ragyognak, és valaki ugyanarra gondolva, mint én csak nézi és csodálja ezeket a mágikus kis csillogó fénypontokat a sötét éjszakában. Tanultam újat. Láttam régit. Örültem. Szenvedtem. Változtam. Ez volt nekem Hollandia és Frízia ebben az egy hónapban.

"Minden utazás egyszeri és megismételhetetlen. Még ha ugyanoda megy is az ember, és ugyanazokkal találkozik, akkor sem lesz ugyanaz az élmény. Nem érezném ugyanazt. Számomra ez az utazás lényege. Emberekkel találkozni, megtanulni nemcsak elfogadni egy másik kultúrát, hanem élvezni is; úgy venni részt benne, mintha helybéli lennék, és úgy reagálni mindenféle benyomásra."

/Nicholas Sparks/

The dream come true...

Megérkeztünk. Kissé röstellem, hogy izgatott tudatlanságban hagytam mindenkit, aki várja vagy korábban várta a fejleményeket, de annyi minden történt az elmúlt pár napban, hogy csak most tudom kiadni magamból ezt a sok élményt és tapasztalatot. 

A repülő út először kissé kellemetlen volt, de végül nagyon jó élménnyel szolgált. Most már tudom, hogy nem kell félnem a levegőben.:)

A napok csak úgy pörögnek, nincs megállás. Az egész ország csodálatos, Fríz föld pedig egy külön kis világa ennek az elvarázsolt országnak. Ahogy a házak között sétálgatok, újra és újra csak arra gondolok, hogy itt nem lakhatnak emberek, és biztos mindjárt egy hobbit lép elő ezekből a kis mesebeli kuckókból. Ha hobbitok nem is, de nagyon kedves emberek laknak ezekben a különös, hatalmas ablakokkal rendelkező házikókban. Szélmalmot még közelről nem, de már egy busz ablakán keresztül meg csodálhattam, és ismét láttam rengeteg törpe báránykát, meg tehenet és a híres fríz lovak közül is akadt egy két ékes példány. A tömegközlekedés igen csak furcsa és kissé idegesítő számomra, ugyanis egy ov-chipkaart nevezetű kis kártyára kell pénzt felrakni és minden egyes fel és leszállásnál be-ki kell chekkolni. Egyszerűbb a mi otthoni rendszerünk és olcsóbb is, itt viszont inkább a kevesebbet utazókra vannak tekintettel, lévén, hogy az emberek szinte mindenhova biciklivel járnak. Nekem is kellene szerválnom egy kétkerekűt, bár ez a hideg meg erős szél nem igazán kedvez nekem. A szerencse, hogy a szállásunkon rendesen van fűtés, mert különben itt lenne a világvége már most. 

Emberek. Mások. Nagyon. Sétálunk Drachten utcáin, és a túloldalról, egy kedves, idősebb bácsi integet és közben mosolyogva rám köszön: 'Hoi. Én vissza, és a mosoly ami szétterjed az arcomon a nap további részében is megmarad. Hiába van rossz idő és csak néha süt ki a nap az év nagy részében, ezek az emberek mégis sokkal boldogabbak, mint nálunk, és ez szerencsére ragályos. Mert jól esik ha rád köszönnek, vagy csak szép napot kívánnak, és szép lassan másként kezded látni a világot te is, és már hasonlóan viselkedsz te is. A minap egy fiatal lány megkérdezte, hogy magyarok vagyunk-e. Nagyon örült nekünk, mert a nagy mamája is magyar és pár szót értett a mi különös beszédünkből. Sokszor nem tudnak minket hova rakni, mert a nyelvünk hangzása olyan dallamos és furcsán pörgős. Kicsit ilyen,kicsit olyan de sehova sem tartozik. Egyben viszont mindenki egyet ért. Nagyon szép és egyben nagyon nehéz nyelv is.

"Minden utazás egyszeri és megismételhetetlen. Még ha ugyanoda megy is az ember, és ugyanazokkal találkozik, akkor sem lesz ugyanaz az élmény. Nem érezném ugyanazt. Számomra ez az utazás lényege. Emberekkel találkozni, megtanulni nemcsak elfogadni egy másik kultúrát, hanem élvezni is; úgy venni részt benne, mintha helybéli lennék, és úgy reagálni mindenféle benyomásra."

/Nicholas Sparks/

"Az emberek vágynak az elismerésre. Ha elhatározod, hogy figyelsz mások jó tulajdonságaira, és amikor csak lehet, megdicséred őket, akkor ettől csodálatosan fogják érezni magukat, és ez téged is fel fog dobni."

/Andrew Mathews/

The finish is coming...

Öt nap. Oly közel van, mégis milliónyi órának kell még eltelnie, hogy elinduljunk. Egy héttel ezelőtt teljesen be voltam sózva. Most a vihar előtti csend időszaka jött el. Az, hogy mi lesz az utolsó napokban, az én magam sem tudom, de magamból kiindulva, nulla alvás és a végén szem nem marad szárazon.

Már megy a shoppingolás ezerrel, de mégsem jutok sose a végére. El kellene kezdenem mosni is, de annyira nincs hozzá hangulatom. Az a sok ruha... meg fogok fagyni!XD Kesztyűm már van, a kezem nem fog letörni, de cipő gyanánt nem állok valami fényesen. Kényes téma. Ne ázzon be, ne fagyjon a lábamra és még jól is álljon, mert ugye nőből vagyok és erősen hiú is, ennél fogva tetszenem kell magamnak a cipőmben is. Elvégre itt van még öt nap, addig bőven találok valami lábbelit. No és az ajándék, amit majd drága Hollandus terep tanárainknak kell vinnem. Valami ungarise kellene, de kézzel készítve nem nagyon jut eszembe semmi, vásárolni meg nem szeretnék, mert az olyan személytelen. Pedig az lesz sajna. Elég későn tudtam meg, hogy ajcsi is kell, pedig imádom a kézzel készült dolgokat és magam is előszeretettel gyártok kreatívságokat. 

Természetesen a technika ördöge most sem alszik. Még jó, hogy ma akartam a 2 hónapos kis gépecskémen videochat-elni, mert különben odaát szembesültem volna ama apró ténnyel, hogy a webkamerám megszűnt létezni. A működtető program kivonta magát a forgalomból. Hogy ez miért probléma? Hát hogy beszélgetek én a drága kicsi kis virágszálammal. És ő, hogyan fog látni engem? No, most még emiatt is lehet izgulni, de mint tudjuk nem én lennék, ha nem az utolsó pillanatban akarna a kártyavár összedőlni. Kézben tartom a dolgokat...MÉG!!!

"Az utazás lényege, hogy váratlan dolgok történjenek. Ez a kívánatos, ettől érdekes az egész. Alkalmazkodj a helyzethez, és próbáld meg kihozni belőle a maximumot."

/Berényi Dániel/

Who we are?

Hahh...most mégis, mit lehet erre mondani? Nem adhatom ki magam. Megtörténik, mindig megtörténik. Lehet bizonygatni, hogy már pedig most nem, most olyat találtam, aki maradni fog. Aki igazán megért és elfogad, aki mellett valóban önmagam lehetek. De ébredjünk fel! Ilyen nem létezik. Nem lehetsz önmagad. Ember vagy, emberekkel élsz együtt. Természetednél fogva előítéletekkel bírsz a másik iránt. Van, hogy nem érted őt, mit miért csinál? Haragszol rá, mert megbántott, de közben nem tudod, mi megy végig az ő fejében-lelkében. Sokszor hallom, hogy képtelen vagyok másokhoz alkalmazkodni. Nyers vagyok és legtöbbször kiszámíthatatlan. Hol hisztis, hol pedig néma, külső szemlélőnek sértődött. Előfordul, hogy nem reagálok, csak a földet bámulva ballagok melletted, közben azon gondolkodom, hol rontottam el? Szelektív a memóriám, szétszórt vagyok, sosem érem magam utol. De az embereket ismerem. Téged is figyellek, ahogy bárki mást. Szavaid savként tudnak belém marni, mégis rád mosolygok. Néha kimondom, amit gondolok és rájövök te is csak ember vagy. Elítélsz, csak mert a véleményem, kijelentésem megbánt. Tesztellek, és az eredmény mindig ugyanaz. Mind megbuktatok, én magam is. Elbuktunk.

 Utáljuk egymást csak nem merjük ezt szemtől szemben kimondani. A hibák? Ó igen, azok mindig az elsők. De, hogy te mennyit tettél ő érte, az már mellékes, elveszik a múltban. Egy-egy hasonló nap után elgondolkozol. Megéri? Mindennap felölteni az álarcod és eljátszani a mások által rád ruházott szerepet? Csalódott vagy, hiszen te megpróbáltad. Rengetegszer, mégsem sikerült egy lépést sem előre haladnod. És ő? Ő mit csinál? Vajon számít-e neki egyáltalán, hogy fáj neked, amit tett, vagy éppen nem tett? 

Bizony, hogy gondol rá. Sokszor őrlődik, ezerszer is átkozza önmagát. De képtelen a változtatásra. Az idő megtanította arra, hogy az élet kegyetlen és ha egyszer valakiért megváltozol, akkor az jól szembe köp és ott hagy egyedül "meghalni". Nem, többé már nem éri meg közel engedni valakit. Hisz pár hónap és már köszönni sem fogtok egymásnak. Az élet már csak ilyen. Az emberek jönnek és mennek. Néha melléd sodródnak, egy ideig elidőznek, majd egy új áramlattal tovább állnak. Egy sziget vagy, ami viszont örökké ott fog állni, magányosan, megannyi vérző sebbel, és emlékkel, addig, amíg már nincs rajtad ép felület. Akkor jön a dagály és te is sodródni kezdesz. Néha megpihensz egy szigeten. Energiát gyűjtesz, majd tovább állsz, hogy túlélhess. 

Ember vagy. Pusztító lény, mely végül a saját magát porlasztja el.

"Észrevettétek a hegeket, amiket magatok mögött hagytatok? Nem. Valószínűleg nem. Mert a legtöbb szabad szemmel nem látható."

/Jay Asher/

"Jobb semmit sem mondani. Kuss, szorítsd össze a szád! Mindaz a szarság, amit a tévében hallani a kommunikációról meg az érzelmek kifejezéséről, hazugság. Senki nem kíváncsi igazán arra, amit mondani akarsz."

/Laurel Halse Anderson"

Past in the Present

Telnek a napok, egyre csak gyorsulnak az események. Bizony, bizony, már csak 11 nap van hátra és elrepülünk Hollandvidékre. Hogy várom-e? Ha eddig nem derült ki, most elárulom, hogy igen, és nem. Egyrészt totál be vagyok zsongva, mert ez egy óriási lehetőség, és végtére is az a tervem, hogy Hollandiában kezdem majd a nagybetűs életet. Ugyanakkor viszont egy hosszabb időről van most szó. Nélküle. Velem van, mióta kis szőrgolyóként hozzám került, és sosem voltam tőle pár napnál távolabb, de az elmúlt 1 évben még a pár óra is kész kín volt, ha nem éreztem magam mellett a fizikai jelenlétét. Néha esténként csak úgy melléfekszem, ő rám néz azokkal a hatalmas szemeivel és látom, ő is ugyanarra gondol. Hiányozni fogok neki. Csak remélni tudom, hogy jobban fogja viselni ezt az elkövetkezendő időszakot, mint én.

Olvasok egy új könyvet. Nem titkolom, a kedvenc magyar írónőm alkotása ez is. Egy szerelmi történet Kr.e 900-as évek közepe táján a magyarok táborában játszódik, ahova egy portyázás során bekerül rabszolgaként egy bajor nemes lány és annak szolgálója. Nem csak a lány és a Farkasok nemzetségének vezetője közötti szerelmi szálat követhetjük nyomon hanem bepillantást nyerhetünk a "barbár" magyarok életébe. Hogyan is élhettek ők akkor. Milyenek is voltak az őseink. Ennek a könyvnek az olvasása közben, megszólalt bennem valami. Az érzés, hogy én is ezen ősök leszármazottja vagyok, mégsem hasonlítok rájuk semennyire. Elszomorító, hogy hova jutott ez az egykor tiszteletben tartott nép. Mi, kik a lovas nemzet voltunk, mára már elfeledkeztünk arról, honnan is jöttünk egykoron, pedig nem kellene. Különleges a mi történelmünk, őrizzük hát meg azt itt benn, önmagunkban. Tudom, mi jogon mondom én ezt, hiszen én is modern felfogású ember vagyok. A természetben való létezés is problémát okoz huzamosabb ideig. Éppen ezért irigylem azokat az embereket, akik mégis hagyományőrző életet élnek ebben a rohanó multi-forgatagban. Egyszerű de annál nagyszerűbb élet az övék, és én mondom ők tudják milyen igazán magyarnak lenni. Kint a síkságon egy jurtában, messze-messze a nagyvárostól és a mérgező civilizációtól csak te és az állataid. Magad teremted elő az ételt, és megtanulod tisztelni az életet és a természetet. Lóra szállsz és szabadon vágtázol a felkelő nap melengető napsugaraiban. Szeretnék megtanulni íjászkodni, elvégre abban voltunk még zseniálisak. Nem, nem azért mert én ezt most kitaláltam, mert olvastam egy könyvet az őseimről. Nem, érezni akarom, amit ők éreztek, mikor megfeszítették az íjat és a nyilat célra tartották, mely sosem tévesztett irányt. Lovagolni is szeretnék, hogy érezzem, milyen is a ló és lovasa közötti kapcsolat. Milyen a pusztában felpattanni a ló hátára és csak vágtatni a vakvilágba. Menni messze földekre és soha többé megállni.

"Míg Isten megtart minket,

S nyelvében él a nemzet,

Addig ezer gyökér összeköt itt

Minden magyar lelket."

/Kárpátia/

You inside...I'm outside

Hogyan jutottunk el idáig? Kérdem én, hogyan romolhat meg egy a fogantatástól tartó kapcsolat? Idegenek vagyunk egymásnak, pedig egy fedél alatt élünk. Egy fal választ el minket. Van, hogy tapintható, máskor szimplán csak ott van. Nem látjuk, de tudjuk, hogy magasan és masszívan áll, és nem akarjuk ledönteni. Legszívesebben itt hagynálak és soha többet nem akarnék rólad hallani, de fáj. Fáj, hogy nem érdekellek. Fáj, hogy a napi köszönésen és a munkával kapcsolatos dolgokon kívül nem tudunk semmiről beszélgetni, csak vitázni és egymásnak rossz érzéseket okozni. Hogy csak a fenyegetést látjuk egymásban, és folyton csak gyanakszunk a másikra, vajon mit tervez éppen. Miért kedves? Mit akar ezzel? Ott ülök tőled egy méterre. Mégsem szólok hozzád. Te is hallgatsz. A mással folytatott beszélgetésbe temetkezel, a fényes képernyőre tapadva. Otthagyom a szobát és kijövök, hogy érezzem és láthassam az a bizonyos falat. Így ha esetleg sírók, nem látod és nem hallod. A fal értelmét nyeri...

Hiányzol. Hiányoznak az együtt eltöltött idők. A bolondozások, amikor csak mi ketten voltunk. Amikor nem számított más, csak nevettünk és boldogok voltunk. Fáj, ha rád nézek, mert ezek az emlékek jutnak eszembe, és szembesülnöm kell azzal, hogy más sosem lesz ugyanaz, mint akkor. Már nem lesznek közös élményeink, mert elvesztettél. Már nem tudok úgy tekinteni rád, de valahol mélyen még reménykedem, hogy egyszer végre ismét észreveszel és számítani fogok neked. Mert ha nem is leszek melletted, várni fogom az alkalmat, hogy visszajöhessek. Nem most lesz, most el fogok menni, el kell mennem mert szükségem a távolságra. De valamikor a jövőben, talán visszatalálunk egymáshoz és elkezdhetjük. 

Elölről...

"A szüleimre nem sokat gondolok. Nagyon kevés emlékem van róluk, és nem akarom, hogy ezek viseltessé váljanak, megkopjanak, kifakuljanak a túlzott használattól. Nekem az kell, hogy ha nagy ritkán előveszem őket, olyan fényesek legyenek, hogy elálljon tőlük a lélegzetem, és a húsomba vágjanak."

/Tana French/

"Fáj a búcsú (...). De remélem, még találkozunk. S talán ez a remény ad vigaszt.

/Berkesi András/"

I'm coming soon...

Ez volt az a zene ami ismét elindított. Kb. egy éve kezdett komolyabban vonzani a klasszikus és komoly zene, bár gyerekkori éveimnek is jelentős része volt Mozart és Vivaldi. Na már most a lényeg a hangszereken van. Zongora, cselló és hegedű. Ez a három az hangszer az, ami által minden alkalommal megmozdul valami. És egyes youtube előadók fergeteges zenékkel állnak elő. Itt van közülük egy, ami most nagyon ott van nekem a toppon. Ez a kis történet a zene köré és a hangzásvilág. Pontosan ez az amire hosszú idő óta szükségem volt. Az ihlet már készülőben van, csak ki kell várnom a megfelelő pillanatot. Az álmok már jönnek, kérdés mikor jön az amire várok. A pillanat, amely ismét elröpít a végtelen helyekre, ahol folytathatom azt az utat, amelyről letértem hosszú hónapokkal ezelőtt. Most visszatalálok és jobb leszek, mint  azelőtt bármikor. Mert ők itt vannak és készen állnak rám. Elérkezett a mi időnk.

"Az emberi képzelet mindenkiben ott rejti az őrültség csíráit (...), és hogy kitör-e belőle, az csak az illető állapotától függ."

/Michael John Moorcock/

"Mi is a zene? Ez a kérdés órákon át foglalkoztatott, mielőtt múlt éjjel nyugovóra tértem volna. Maga a zene létezése is csodálatos dolog, mondhatni maga a csoda. A gondolat és a tünemények között elterülő birodalom. Mint egy megfoghatatlan közvetítő közeg, szellem és anyag közt lebeg testetlenül, mindkettőhöz kötődve, mégis különbözve azoktól. Szellem, de szellemként kötődik az idő mérhetőségéhez. Anyag, ám anyagként nélkülözi a teret."

/Heinrich Heine/

Please, look at me! Please hear me!

Mit csinálok rosszul? Tényleg. Segítek ha kell, a lelkemet is eladom neked, vagy bárkinek ha hajlandó vagy velem foglalkozni. Nem kérek egyebet csak néha egy kis együttérzést és törődést. Jöttem. Megszereltem. És ennyi? Már nincs rám szükség. Pedig még volna miről beszélgetnünk. Még nem végeztem. Nekem még van mondanivalóm, és nem akarok csak egy csavarkulcs lenni, melyet használat után visszadobnak a szerszámos ládába...le lettem koptatva, úgy érzem. De a sértettség és tenni akarás győzött, és nem hagyom magam. Én akarok tenni az ügy érdekében, és elegem volt a könyörgésből. Kezembe veszem az irányítást. Ha nem tetszik el lehet menni. Nem fogok én állandóan csak más kegyeiért esedezni, hogy méltóztatik-e kihasználni, vagy most pont nincs szüksége a szolgáltaimra. Emberből vagyok én is, nekem is vannak érzéseim. Nem egy robot vagyok, amit használat után ki lehet kapcsolni - bár sokszor én is ezt érzem - szóval kedveseim, új fejezet kezdődik mindannyiunk életében. És igen benned is csalódtam. És itt most nem arról van szó, hogy nem jöttél. Nem volt olyan alkalom, mikor én ne kísértelek volna le bárhova, akár még ilyen késői órákban is. Főleg mostanság. Pedig tudod, jól tudod, hogy a kínok kínjait élem át, nap, mint nap és igen én is fáradt vagyok, persze nem kötött munkaidő van és nem kell háztartást vezetni, de más jellegű fáradtság engem is lerohan nap, nap után...

Megint álmodok. Sokat. Volt köztük világ vége, volt kiválasztott, aki menekül, majd szembeszáll, bár ez az éjszakai Snowhite and the Huntsman nézésnek volt köszönhető. Mindenesetre most sok-sok hónap után ismét ihletem van, bár nem a pangó blogommal kapcsolatban, de már ez is haladás. Azt a történetet mindenképp folytatni akarom, hiszen megvan benne a lehetőség és ezernyi ötletem van, csak túl kell esnem végre önmagamon és a kísértő múlton, ami a híreszteléseimmel ellentétben igencsak döcögve, meg-megállva megyeget csak. 

"Hallgasd csak! Ez bizony a változás szele!"- mondá drága egyszemű szörnyünk a Monster Inc. című animációban, de mindezt megvalósítani nem olyan egyszerű. Persze kifogásokat keresni a miért nem-re annál könnyebb. Most komolyan. Nem azért verekedtem át magam az életen, hogy azon hisztizzek, kiben csalódtam és ki vágott a padlóra. Csak én számítok. Én akarok boldog lenni, nem másnak akarom az életét egyenesbe hozni. Elég volt abból, hogy másiknak segítettem az életét élni miközben a sajátom szép lassan meghalt. Ez az én életem, az én álmaim! Ideje elkezdeni megélni őket, nem gondolod?


"El kell viselni jellemünket, alaptermészetünket, melynek hibáin, önzésén, mohóságán tapasztalás és belátás nem változtatnak. El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselni, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy mi reméljük. El kell viselni az árulást és a hűtlenséget, s ami a legnehezebb minden emberi feladat között, el kell viselni egy másik ember jellembeli vagy észbeli kiválóságát."/Márai Sándor/

"Mert olvasni is jó, meg aludni is jó. Mikor olvasok, úgy érzem, mintha egy másik embernek a lelke volna bennem, és ez gyönyörűség; mikor pedig alszom, úgy érzem, mintha az én lelkem volna egy másik emberben; és ez is gyönyörűség."
/Gárdonyi Géza/

The Dark side...

Oké nézzük csak. Elkezdődött a suli. Első héten még be sem kellett menni, de az órarendünk nem épp a nappali szakképzésre van berendezve. Kicsit egyetem feelingje van, mert délig pihi és csak kettőre kell bejárni, viszont estig bent vagyunk. Sokan háborognak, de nekem valahogy egész elfogadható a dolog. Főként, hogy mellette még ott vannak a hollandus felkészítők és a munkák is. Hogy mikor pihenek? Ne kérdezd. Mivel megint pörgés van ezerrel nem tudok este aludni, és fent vagyok sokáig, de reggel aludhatok tovább így ki alszom magam nagyjából és képes vagyok még néha fél órákat is alukálni ha van időm. 

Megint rám tört ez a nyomasztó, egyedül lenni a nagyvilágban. Elutasítani az életet, magát. Győzködöm magam, hogy már pedig megélem az álmaimat, és bátor leszek, de nem. A múlt még mindig erősen szorít magához és nem ereszt. Csak fekszem és a motivációs videómat hallgatom, és azon gondolkodom, hogy az életem egy fekete lyuk. Semmit sem tettem le az asztalra és nem is teszek azért, hogy ez megváltozzon. Egy árnyék vagyok, aki mindig a sötétben marad és fél attól, hogy egyszer valamit mégis jól csinál, ne adj isten még jól is érezze magát. Keresni a konfliktust könnyű. Állandóan csak haragban lenni, mást okolni a sikertelenség miatt. Közben csak önmagadba kellene nézni, és akkor rájönnél, hogy minden problémád forrása te magad vagy. 

Hogyan változtassak? Hiszen én nem az a típus vagyok, aki egyik napról a másikra 180 fokos fordulatot tud venni. Én hónapokig őrlődöm, jól megrágom a dolgokat. Több szempontból is végig gondolom és a végén rájövök, hogy semmi sem változott az ég egy adta világon. Spontaneitás. Az hiányzik. Valamit csak úgy kitalálni és véghez vinni. Nem aggódni a következmények miatt. Nem rettegni attól, hogy mit gondolnak mások. 

Vannak hibáim. Nagy hibáim. Látom őket, ahogy te is. Agresszív vagyok. Igen. Sértődékeny, ezt is aláírom és valóban nem nyugszom még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy badarságokat hordok össze és nincs igazam. De soha nem volt. Soha senki sem állt az én oldalamra és nézte meg az álláspontomat. Elintéztek egy "de hülye vagy" megjegyzéssel és onnantól kezdve néma maradtam mások számára. Meglepő, hogy felháborodtam a folytonos kijavítgatáson? Nem. Sosem voltam elég jó, mindig volt bennem hiba, amit javítani  kellett és az orrom alá dörgölni. "Egy senki vagy, semmi más". Ahogy rám néztek a fölnőttek és tekintetük mély megvetéssel ezt sugallata felém. A hibás gyerek. 

A múltam? Nézzük egy kívül álló szemszögéből. Tökéletes. Család, testvérek, szeretet és törődés. Sok külön óra, de különc természet, hálátlanság, vadóc jellem. 

Nézzük meg én hogyan éltem azt meg. Süket fülek, negatív hozzáállás, tehetség meglétének hiánya az élethez.   a hibás gyerek, aki sosem fogja semmire sem vinni. Sötét gondolatok, vadság és különcség. Ez lett az én menedékem. Az olyan ember aki érzelmekkel együtt él, gyenge, legyőzhető. Viszont a jégember erős és megfoghatatlan. Azonban én inkább hagynám magam milliószor sárba tiporni, minthogy megváltoztathassam ezt a belém ivódott és berögzült jellemet. Bunkó vagyok sokszor és érzéketlen. És bizony nem fogok tőled sem bocsánatot kérni, sem köszönömöt mondani. De elárulok egy titkot. Ha figyelsz, meglátod sz apró jeleket. A mozdulataimban, az arcomon és legfőképp a szememben. Minden pillanatban mikor rosszat teszek, vagy bántok valakit, a lelkem egy része meghal, de mindenkinek van sötét oldala. Nekem ez az, szeretek másokat bántani, ha ennek a magány az ára és az a pillanatnyi öröm amikor más arcán a fájdalmat látom, mert ha az életet nem is, de őt legyőztem. Aztán jön a bűntudat, ami itt mélyen legbelül teljesen fel emészt, de ezt te nem látod még csak észre sem veszed, mert épp a saját fájdalmaddal vagy elfoglalva. Tehát figyelj, mert vannak jelek, csak látni kell őket. Akkor ha rossz vagyok és ha jó. Cserébe viszont elárulok egy titkot, melyet belátásod szerint használhatsz. Hordj el bárminek, mond a szemembe, hogy rossz vagyok, vagy akár magasztalj az egekig, mélységes tiszteletedet mutatva felém. A z arcom sem fog rezdülni, már-már érdektelen leszek, de ha a jeleket figyeled, látod, hogy egy egész folyamat megy bennem végbe. Egy folyamat, mely során, minden egyes szót, rezdülést és pillantást, amit tőled kaptam elrakok és megjegyzek, legyen az jó vagy rossz. És ezek alapján foglak megítélni. Nem teszek köztetek különbséget, hisz mind csak emberek vagyunk, és ez a mi legfőbb hibánk.


"Néha nem tudok a szemedbe nézni. Olyan vagy, mint egy kiégett épület, aminek csak a külső falai állnak."
/Anne Michaels/

"Az élet lényege az, hogy éljünk, nem pedig az, hogy egy sarokban kuksoljunk, mert annyira félünk, hogy semmi újjal nem merünk próbálkozni, vagy annyira elfáradtunk és kiábrándultunk, hogy már nem is vesszük magunknak a fáradságot az életre."
/Danielle Steel/

She's mine!!!

El vagyok kissé maradva, és igazán röstellem,de most egy igazi örömhírrel szolgálhatok. A mai nappal enyém lett ez a drágaság, amiről, most ezeket a sorokat pötyögöm. Igen, az én drága, kis hófehér lapitopimról van szó. Évek óta vágytam már az érzésre, hogy saját kis masinám legyen, és a mai nappal megvalósult ez az álom. Meglepő volt a segítség, mely az anyagiakat nyújtotta, de bolond lettem volna vissza utasítani a vissza nem térő alkalmat. És még tatyóka is van hozzá. Gyönyörű barna alapú, és sok-sok szívecske díszíti. A gépecske mindenhol hófehér, olyan igaz csajszis laptop. Biztos, hogy kislány, már az elején megéreztem, így névadásban is maradunk lányoknál. Mivel hamarosan, sok kis tündér lepi el hab testét ennek a tündéri masinának, így a legideálisabb név a Csing, bár lehet változni fog, mert nem érezzük igazán magunkénak ezt a nevet. Még egy csomó mindent kell rajta csinosítgatnom, de egyenlőre még próbálom feldolgozni a tényt, hogy itt van, és megvan és az enyém. 

Elkezdődött a suli. Húzós év lesz, de állok elébe. A Hollandus csapatépítés múlt héten megvolt. Szenzációs 3 napot töltöttünk el egymással. Jó kis társaság gyűlt össze. És végre megtapasztalhattam, milyen éjszaka, a csillagos ég alatt, a hold szikrázó fényében, megmártózni a Balatonban. Egy életre szóló élmény volt, az biztos. Feltöltött nagyon, és végre, sok év után találtam holdkő medált. Teknős formájú, és imádom. Itt van a nyakamban, a tündéres medál mellett. Sosem veszem le, már a lényemhez tartozik. 

És igen, megvolt a szülinapom is. Már Angliában is felnőttnek számítok. Bár inkább felejteném el azt a napot. Csalódás volt, úgy ahogy van. És itt nem az ajándékról van szó, mert az már rég nem érdekel. Csak az érzés, hogy igenis érdekled őt, de aztán a szemedbe néz és kinevet, majd ott hagy összetörve, megtaposva. Hát igen, ide is elérkeztünk. Azt hiszem, ez az a pont, ahonnan már nincs vissza út. Megoldás kell de sürgősen. Valakinek mennie, kell, méghozzá nekem. Igazán hozzám vághatna valaki pár köteg 20 ezrest, igazán megértő lennék. 

No, de még előttünk az élet, minden nap történhetnek Pálfordulások, nem igaz? 

Holnap irány az állatkert!

"A mosolya még szélesebb lett, öröm volt ránézni, mint amikor a nap előbújik a fellegek mögül, és a világosság szétárad az égen."

/Laurell Kaye Hamilton/

"Azt akarom, hogy a szüleim annak fogadjanak el, aki vagyok. Talán nem váltottam valóra a rólam szőtt álmaikat, de jó, tisztességes és őszinte ember vagyok. Ez igazán számíthatna valamit a szemükben."

/Debbie Macomber/

I like hate you...I hate like you

Nem volt más választásom. Megfojtottál. Rosszul voltam a közeledben. Elmentem. Kellett egy kis idő. Jobb lett, de ha találkoztunk a feszültség ugyanúgy fennállt. Tönkre akartál tenni. Most is azt teszed. Jó úton haladsz efelé. Energia vámpír vagy, a legrosszabb fajtából. Vettem pár mély levegőt. Rólad már lemondtam. Küzdök az álmomért. Éjt nappallá téve. Beleköpsz a levesembe. Csak tudnám mi az a sok minden, ami elveszi tőled azokat a dolgokat. Egyszerű, elveszed tőlem. Pedig tudod mire vágyom és mennyit dolgozom érte. A sarkamra álltam, de te nem látsz önmagadtól. Zavar, hogy elmentem? Miért kezelsz senkinek, ha itt vagyok? Neked semmi sem jó. Ha létezem az sem, ha eltűnök, az sem. Nem lehet a kedvedre tenni, sosem fogsz megváltozni. Lehet, itt áltatni másokat, de engem nem versz át. Képtelen vagy rá, csak úgy árad belőled a rossz indulat. És én reagálok rá. A gonoszság tör fel belőlem reakcióként, és élvezem, minden pillanatát. Ha harc hát legyen harc. De én tisztán játszom, neked is jó lenne elkezdeni. Nem álcák, emberek és önmagadnak tett hazugságok mögé bújni. 

Én is hibáztam. A menekülés nem megoldás, de te kényszerítettél. A piszkos játszma nem az én asztalom. 

Miért kellene mások elvárásainak megfelelően viselkednem, beszélnem, és kinéznem? Kik vagytok ti, hogy megszabjátok ezt? Véleményem van és ki is mondom. Tiszteletlen vagyok, hát legyen, de a szemedbe mondom a véleményem, és nem a hátad mögött. És ha egy számomra vadidegen "hókusz-pókusz" mondja meg, mit tegyek és mit ne, úgy, hogy semmit sem tud rólam, na az már mindennek a teteje. Csináljátok együtt a dolgaitokat, de engem hagyjatok ki belőle, sőt ne elemezgessetek, ne gondoljátok, hogy ismertek, mert nem,  még ha azt is hiszitek, én nem dőlök be a varázsnak és az agymosásnak, az a hajó már elment. Én vagyok és csak magamra hallgatok, az a biztos. Én tudom ki vagyok és mire vagyok képes, nem pedig más. 

"Nem könnyű önmagunk elől elrejteni gondolatainkat, főleg, ha az bosszúvággyal is párosul."

/Lakatos Menyhért/

"A felbujtás nem más, mint szavak, lefordítható, gazdátlan szavak, melyek szájról szájra, nyelvről nyelvre és századról századra járnak, s ugyanazokra a tettekre bujtanak fel, amióta csak emberek, nyelvek és hallgatásra alkalmas fülek vannak a világon."

/Javier Marías/

Broken hearted girl

Nos, igen. A dolgok nem úgy alakulnak/tak, ahogy én azt elterveztem. Nem ő volt a Nagy Ő. És én sem voltam a Nagy Én, gondolván, hogy a találkozó óta hallgatunk mindketten, mint a sír. Most megint kicsit belefáradtam. Minden alkalommal kiadsz magadból egy darabot, amit már sosem kapsz vissza, és mikor rájössz, hogy megloptak, vérző sebbel haladsz tovább, keresvén azt, aki majd visszaadja az elejtett darabkáidat. Nem hibáztatom, nem történt semmi komoly, sőt tényleg nem, mert csak beszélgetés volt a javából, de én őszinte voltam, elmondtam a hibáim és a jó dolgokat. A terveim az álmaim. Ijesztő lenne tán a céltudatosságom?

Megint átvertek. Nem akarok vele beszélni. A kötelék, ami végre kezdett kialakulni, egy szempillantás alatt szakadt el. És pont ő. Ő támadt hátulról mellbe. Ismét. Én nem akartam, hogy ez történjen, megint talált fontosabb embert, közösséget, mint a saját családját. Komolyan azt gondolod, hogy az élet problémáit ráfoghatod erre? Ha nem bírunk egymás mellett létezni, akkor azt nekünk kettőnknek kellene megoldani, és nem holmi ismeretlen embereknél kellene keresned a választ. Gyűlölöm azt az embert. Elvette azt, ami sohasem volt az enyém. Kihozza belőlem a rosszat. Ha látom, gonosz akarok lenni, egy varázslény, aki megátkozza, hogy csapások érjék egymás után élete végéig. De nem teszem. Mosolygok, mint egy jó kislány és viccelődöm. Belül szenvedek, érzem minden egyes pillanatát, ahogy átmegy rajtam. Úgy érzem szétszakadok itt belül, de elnyomom ezeket az érzéseket és rettegve, kétségbeesetten próbálom az álmaimat megvalósítani. Ha másként nem, hát majd egyedül. Elvesztem, csak kóborlok a sötétben, keresvén a saját ösvényemet.

"Tudod, mit jelent az, ha az embernek megtört a szíve? Azt jelenti, hogy a szíved nem egész, ezért nem tudsz igazán semmit teljes szívvel csinálni."

/Larry McMurty/

"A csalódás a legfájdalmasabb tapasztalat, nemcsak a személy miatt, akiben csalódtunk, hanem főképp azért, mert megsebesült bennünk a tisztelet vágya."

/Hevesi András/

Summer shopping and other happenings

Nagy a kánikula, majd meg döglöm. Nyertünk családi belépőt az Aqua Worldbe. Már alig várom. No, de a lényeg. Úgy tűnik az én utam már szinte teljesen sínen van. Igen, képzeld még az a bizonyos dolog is, ami miatt hónapról, hónapra siránkozni szoktam. Csak annyit árulok el, vasárnap minden kiderül. Supermannek hívom, imádok beceneveket adni, ő ezt kapta. Pozitívan állok a dolgokhoz, majd ahogy lesz, úgy lesz. Nem kell erőltetni semmit, csak ne hagyjam, hogy a fejem gondolkodjon, és elnyomja azt, amit a szívem súg. Jaj, de költői lettem így hirtelenjében.

Három napos shopping túrát tartottam. Azt hiszem a turi az a hely, ami igazán nekem való. Meglett a teljes ruhatár garnitúra csere. És életemben először hordtam miniszoknyát, és isteni volt. Szóval most van sok-sok miniszoknyám és nyári ruhám, és csajszis felsőm, és egy szép virágos szandibandim. Jó, tudom ez olyan pláza cicásan hangzik, de elgyengültem és kijött belőlem a boltkóros. A tegnapi napot egészében drága nővéremmel töltöttem. Kapott tőlem szülcsinapcsira egy magassarkút, és vett egy papucsot. Jaj a körömlakkokról, meg a szép kis fülbevalóról meg is feledkeztem. Az is lett, és imádom őket. A fenébe, a végén még olyan leszek, mint egy nő. Szép és csinos, és hiú, az már megvolt eddig is. No tehát most már úgy néz ki kerek az élet. És nagyon örülök, hogy a tesómmal eltöltöttük együtt ezt a napot, jót tett nekünk, élveztem minden percét. Volt hiszti, nevetés, veszekedés, és sok-sok lejárt kilométer. Nesze neked heti háromszor egy óra sport. Menj el vásárolni, és egy egész hónapra lejárod a lábad. De megérte. 

És akkor most egy kis dráma. Mi a fészkesistencsapásabosszúállóhadjáratoskoboldötlettől vezérelve éri azt a szerencsétlent minden rossz dolog. De komolyan, már emberek egész családja nem szenved annyit, mint ő eddigi rövid élete során. Nagyon aggódom, és igazából azon kívül, hogy mellette vagyok és támogatom, tartom benne a lelket, semmi más kézzel fogható dolgot nem tudok érte tenni. Tehetetlen vagyok, és ez nagyon nem tetszik. Napok óta, hetek óta csak gondolkodom, osztok-szorzok, és keresem a megoldásokat, de nem, egyszerűen nem jutok egyről a kettőre. Pedig olyan nem létezik, hogy valamire nincs megoldás. Mindenre van és én meg fogom találni a módját. Annyit küzdött már az eddigiekért, nem dőlhet össze most ez a kártyavár. 

"Testvérek. Micsoda isteni adomány! Ezt sose vegyétek magától értetődőnek! Adjatok hálát érte mindennap! Vigyázzatok egymásra!"

/Lisa Jewell/

"Én nem születtem varázslónak, csodát tenni nem tudok,

És azt hiszem, már észrevetted, a jó tündér sem én vagyok,

De ha eltűnne az arcodról ez a sötét szomorúság,

Úgy érezném, vannak még csodák."

/Halász Judit/

I get back my dreams...

Korábban már megakartam írni, de még kellett pár nap, amíg feldolgoztam az eseményeket. IGEN. Megcsináltam! Benne vagyok a csapatban. Ott leszek az egy hónapos szakmai gyakorlaton, Hollandiában. Az öröm, ami még most is elönt egy-egy pillanatban, leírhatatlan. Én, akin eddig átok ült, most megtörte azt. Belekezdtem valamibe, végig csináltam és küzdöttem érte. Sikerült. Végre megvan. Az első lépést megtettük, most jöhet a második. A terv egyszerű, ésszel cselekszünk, visszafogjuk magunkat és nyár végére meglesz az  a szépséges lapitopi, amiről már hosszú-hosszú évek óta álmodozom. Nem mondom, éjt nappallá téve fogok dolgozni, de meg fogja érni a sok munka....valahogy ez a bejegyzés nem akar megszületni, na de most megírjuk de tényleg!

Szóval megvolt az első tábor. Jaj, a gyerekek. Még mindig imádom őket. Sose lesz gyerekem! Azt a pánikot, amit át kell élni minden pillanatban. Túl erősek a védő ösztöneim, én ezt nem bírnám idegekkel. Inkább maradok a kutyáknál. Vagy még öregszem sok-sok évet, míg csitulnak bennem az "indulatok". Egyébként megint tanultam önmagamról valamit. Nagyon érzelmi személyiség vagyok, és az én drágáimat viszem magammal mindig, mikor épp egy-egy érzelem erős bennem. Az utolsó napon hisztis voltam, mivel az előző éjjel vihar tombold és drága egyetlen virágszála fölött kellett őrködnöm. No, meg is volt az eredménye, a gyerekek is engedetlenek és szemtelenek voltak. Ezért szeretem ezt a munkát, főleg most. Most egyfajta önmegismerő időszakom van, most taposom ki az utam ösvényét, és végre jó irányba haladok. A dolgok pozitív irányba változnak. A sok kudarc most már inkább tanulság, mint balszerencse. Tudom, hogy mit akarok az élettől, végre vannak terveim. Kezd megjönni az önbizalmam, sokkal magabiztosabbnak érzem magam. A külsőmmel is elégedett vagyok, főleg, hogy ez az első nyár, mikor intenzíven és szépen barnulok. Kiegyensúlyozottnak érzem magam, ami sosem volt elmondható rólam. Most megszűnt az állandó görcs és aggódás egy-egy dolog miatt. Egyszerűen jól érzem magam a bőrömben. Minden napra jut legalább egy olyan eset, hogy valaki, teljesen idegen emberrel kedves vagyok. Segítek ha kell, vagy csak okozok pár örömteli pillanatot. Nem is gondolná az ember, mennyire hálásak tudunk, mi emberek lenni egy kedves, segítőkész szóért.

"A siker titka abban rejlik, hogy eggyel többször kell felállnod, mint ahányszor elesel."

/Csontos Márta/

"Ha valakit megajándékoztunk mosollyal: ajándékot adtunk saját magunknak is."

/Szent-Gály Kata/