Hogyan jutottunk el idáig? Kérdem én, hogyan romolhat meg egy a fogantatástól tartó kapcsolat? Idegenek vagyunk egymásnak, pedig egy fedél alatt élünk. Egy fal választ el minket. Van, hogy tapintható, máskor szimplán csak ott van. Nem látjuk, de tudjuk, hogy magasan és masszívan áll, és nem akarjuk ledönteni. Legszívesebben itt hagynálak és soha többet nem akarnék rólad hallani, de fáj. Fáj, hogy nem érdekellek. Fáj, hogy a napi köszönésen és a munkával kapcsolatos dolgokon kívül nem tudunk semmiről beszélgetni, csak vitázni és egymásnak rossz érzéseket okozni. Hogy csak a fenyegetést látjuk egymásban, és folyton csak gyanakszunk a másikra, vajon mit tervez éppen. Miért kedves? Mit akar ezzel? Ott ülök tőled egy méterre. Mégsem szólok hozzád. Te is hallgatsz. A mással folytatott beszélgetésbe temetkezel, a fényes képernyőre tapadva. Otthagyom a szobát és kijövök, hogy érezzem és láthassam az a bizonyos falat. Így ha esetleg sírók, nem látod és nem hallod. A fal értelmét nyeri...
Hiányzol. Hiányoznak az együtt eltöltött idők. A bolondozások, amikor csak mi ketten voltunk. Amikor nem számított más, csak nevettünk és boldogok voltunk. Fáj, ha rád nézek, mert ezek az emlékek jutnak eszembe, és szembesülnöm kell azzal, hogy más sosem lesz ugyanaz, mint akkor. Már nem lesznek közös élményeink, mert elvesztettél. Már nem tudok úgy tekinteni rád, de valahol mélyen még reménykedem, hogy egyszer végre ismét észreveszel és számítani fogok neked. Mert ha nem is leszek melletted, várni fogom az alkalmat, hogy visszajöhessek. Nem most lesz, most el fogok menni, el kell mennem mert szükségem a távolságra. De valamikor a jövőben, talán visszatalálunk egymáshoz és elkezdhetjük.
Elölről...
"A szüleimre nem sokat gondolok. Nagyon kevés emlékem van róluk, és nem akarom, hogy ezek viseltessé váljanak, megkopjanak, kifakuljanak a túlzott használattól. Nekem az kell, hogy ha nagy ritkán előveszem őket, olyan fényesek legyenek, hogy elálljon tőlük a lélegzetem, és a húsomba vágjanak."
/Tana French/
"Fáj a búcsú (...). De remélem, még találkozunk. S talán ez a remény ad vigaszt.
/Berkesi András/"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése