Tudod, hogy nincs bocsánat

Oké, oké, tudom. Minden télen eljön ennek a témának az ideje. És igen, azt is megértem, hogy 4 éve mindig ugyanaz a mese van ebben az időszakban, de kérlek ne kövezz meg ezért. Lehet, te is beleőrülnél egy idő után annak tudatába, hogy esténként, mikor hazaérsz, nincs kihez oda fordulni és elmondani, milyen is volt a napod.

Ma kicsit meginogtam. Igen, szeretek a szabadnapjaimon elmenni egy-egy plázába kicsit vásárolgatni. És igen a turizás nagy hobbim. Van egy vicces szokásom. Kb. 2-3 havonta veszek úgynevezett randi ruhákat. Tudod az olyan, amiben 'so hot' csajszi lehetek, de csak otthon a négy fal között, nehogy még a végén egy "férfi állat" észrevegyen. Ezeket sosem hordtam a nyílt utcán, nem volt alkalom amihez felvehettem volna. Kutyasétáltatáshoz meg minek.

A mai nap is hasonlóan történt. Megláttam A RUHÁT. Először leakasztottam és magamhoz mértem. Majd elgondolkoztam. Minek is? Fel fogom egyáltalán valaha is venni? Akkor meg mindek dobom rá ki a pénzt? És vissza raktam a fogast. Körbenéztem és a jónak tűnő kis otthonkáimmal a pénztárhoz bandukoltam. Fizetés után rohannom kellett egy foglalkozásra, de az utazás sokszor gondolkodóba ejt. Mivel lassan egy hónapja nincs telefonom, vannak előnyei, ezért ilyenkor sokat nézelődöm. És ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy a családomon kívül kinek fogok ajándékot venni az ünnepek alkalmából. Pff. Amikor egy olyan név sem jut eszedbe, aki elég közel áll hozzád, hogy élj a lehetőséggel. Na az szívszorító pillanat tud lenni. Ilyenkor még fájdalmasabb látni a középiskolai baráti köröket összeülni a mekiben, vagy a veled egykorú szerelmes párokat sejtelmesen összebújva sugdolózni látni a veled szemben lévő ülésen. A hosszú nap után hazaérkezel. Három szőrös pofi köszönt kitörő örömmel. Egy pillanatra megfeledkezel önnön nyomorúságodról, mert ők várnak. Mindennap. De aztán leülsz. Mesélnél. Mi történt, hogy érzel. De kinek?

Uramisten. Tényleg ennyire sikeresen elüldöztem magam mellől mindenkit? Atyaég. Együtt tud-e az ember élni önmagával? A saját magányával?

Tegnap megnéztem az Én, József Attila című musicalt. Nem titkolom, már a középiskolában a kedvenc költőmmé vált, Radnótival egyetemben, de ez a musical még  jobban megszerettette velem. A versei megzenésítve egyszerűen leírhatatlanok és az a tragikus élet ami neki jutott...nos a szeretethiány szó szerint őrületbe tudja az embert kergetni. Most olvastam erről. Ennek egyik velejárója az elutasítás, és az attól való félelem. Na most, ezt írják:

"Mindenki átélte már azt, amikor nagy szüksége lett volna arra, hogy szeressék, és amikor szeretetet kért, de azt nem kapta meg. Ez olyan kudarc, amivel kevesen tudnak jól megbirkózni. Azok az emberek, akik ezt a sérülést, a csalódást rosszul kezelik, esetleg a megalázottság érzése is társul hozzá, könnyen bezárkózhatnak saját világukba.

Nem csak lelkileg, hanem fizikailag is magukra zárják az ajtót. A csalódás érzésének elkerülése miatt kizárják a szeretetet az életükből. Ez pedig csak tovább rontja a helyzetet, mert önbecsülésük a képességükön fog alapulni, amivel sokszor nehéz érvényesülni."

Ezt olvasván, kicsit meginogtam. Valóban ez volna az, amivel hosszú ideje nem tudok megbirkózni? Bizony. Mert ugye erre már számtalanszor volt példa. És ha az ember nem enged be senkit, nem kell attól félnie, hogy egyszer kidobják. Na, mindegy. Csak csordogáljon a patak továbbra is a medrében.

Tudod, hogy nincs bocsánat,

hiába hát a bánat.

Légy, ami lennél: férfi.

A fű kinő utánad.

A bűn az nem lesz könnyebb,

hiába hull a könnyed.

Hogy bizonyság vagy erre,

legalább azt köszönjed.

Ne vádolj, ne fogadkozz,

ne légy komisz magadhoz,

ne hódolj és ne hódíts,

ne csatlakozz a hadhoz.

Maradj fölöslegesnek,

a titkokat ne lesd meg.

S ezt az emberiséget,

hisz ember vagy, ne vesd meg.

Emlékezz, hogy hörögtél

s hiába könyörögtél.

Hamis tanúvá lettél

saját igaz pörödnél.

Atyát hívtál elesten,

embert, ha nincsen isten.

S romlott kölkökre leltél

pszichoanalízisben.

Hittél a könnyű szóknak,

fizetett pártfogóknak

s lásd, soha, soha senki

nem mondta, hogy te jó vagy.

Megcsaltak, úgy szerettek,

csaltál s így nem szerethetsz.

Most hát a töltött fegyvert

szorítsd üres szívedhez.

Vagy vess el minden elvet

s még remélj hű szerelmet,

hisz mint a kutya hinnél

abban, ki bízna benned.

/Tudod, hogy nincs bocsánat - József Attila/

Please, just leave me alone

Álmodom rólad. Nem minden éjjel. Időnként. Tudod, mikor magányosnak érzem magam. Olyankor megjelensz. Mindig más vagy, de ugyanúgy érezlek. ott vagy velem és meg akarsz védeni. Egy olyan hősként képzellek, amilyen a valóságban nem is létezik, ugye? 

A másnap mindig rosszak. Magányosak és rendkívül szomorúak. Ilyenkor úgy érzem, megint elvesztem. Ahogy az évek egymás után telnek el, egyre inkább értelmet nyer a tézisem, miszerint nem létezel. És ha mégis, valami felettes erő, mindig eltérít minket egymástól. Volt már olyan érzésed, hogy valaki hiányzik? Tudod, amolyan, nem tudod ki, de érzed őt. Mintha ismernéd, de mégsem tudsz róla egyetlen emléket sem előidézni. Sem alakot, sem nevet.

 Egy dolgot tudok. A szemeid. Azok mindig megmaradnak, mert elveszem bennük. Régebben, mindig úgy képzeltem, hogy életem szerelme vagy kék, vagy pedig zöld szemű lesz. A sok szép szőke herceg. De az álmaimba barna a szemed. Egyszerű barna, mégis különleges. Különböző árnyalatokban látom, hol világosabb, hol sötétebb, valószínűleg a pillanatnyi hangulatomtól függ. És tudod, mit tudok még rólad? Szeretsz irányítani. Sőt, szinte a mániád. Igazi vezér egyéniség vagy. Ugyanakkor velem nem tudsz zöldágra vergődni. Mindig a másik irányba megyek. Titokzatos vagy. Amolyan rossz külső, de valójában egy megmentő típus. Először azt akarod, hogy féljek. Rám ijesztesz. De én látlak, valójában. Kíváncsivá tesz a sötétség, ami benned lakozik. Azt akarod, maradjak távol tőled, de nekem a tiltott gyümölcs a legédesebb. 

Nem szeretlek. Csak fájdalmat és hiányt hagysz magad után. Minden reggel, mikor felébredek, zavarosak a gondolataim. Mi volt ez? Ki ez a férfi? Ismerem?

Egésznap töprengek, majd rájövök, hogy semmi értelme, hiszen az álmok, csak a vágyainknak adnak formát és alakot. És ugye nincs semmi, aminél jobban vágynék egy társra, noha a külvilág ennek a szöges ellentét tudja. Miért is hinnék a csodákban? Miért is lenne más ez az év, mint az előző? 

Négy év, hosszú idő. Az ember egy idő után beleszokik ebbe az állapotba. Hiszen rájön, a függetlenség szabadságot ad. Nem tartozom senkinek elszámolással. Azt teszek, amihez kedvem van, nem kell máshoz alkalmazkodnom. És ezt az állapotot szeretem. De nem akarok egész életemben. Néha azon gondolkodom, bármit megtennék azért, hogy rád találjak. Aztán eltelik pár nap. Már nem álmodom veled, a hiányod is fakulni kezd, így minden visszatér a régi kerékvágásba. De minden alkalommal, mikor elfelejtelek, mintha az ébresztő órám szólna, megjelensz, hogy emlékeztess, mennyire magányos vagyok. 

Szeretlek. Mikor veled vagyok. Éjjel, az álmaimban, akkor számítok. Olyankor vagyok valaki. Van valaki, aki félt és óv a veszélytől. Aki nem hagy el és tudom, hogy bármit megtenne értem. Ezért gyűlöllek ennyire. Mert te csak a fejemben létezel.

"Biztos vagyok abban, hogy sosem megyek férjhez. Ha lenne valaki, aki hozzám való, akihez való vagyok, az igazi, akinek én vagyok az igazi, nem gondolod, hogy már rá kellett volna találnom?"

/Julia Quinn/

I don't want to live in your reality!

Gondolom kíváncsi vagy milyen. Nos, nem tudom még teljesen elhinni. Elkezdtem. Egy új fejezetet az életemben. És most kicsit jobb. Van időm, mint a tenger. Bizony a kis szőrösökre is. Nincs feszkó, hogy a főnök már megint mivel áll elő. A kollégák nem áskálódnak egymás ellen. És mindenhol ott vannak ezek a négylábú szeretet bombák. Azt gondolná a magamfajta, hogy egy ilyen munkával megfogta az isten lábát. Nos, ilyenkor sok irigyet szerezhet ám az ember. Néha olyanokat is, akikről nem gondolná. Igen, merek álmodni. Korábban letörted törekvéseid, mert a pénz, mindig jó érved volt. De most már felesleges, ezért komolyabb szavakhoz nyúlsz. "Én legalább a valóságban élek!"

Mindig is sejtettem, hogy sokan nem vesznek komolyan. Azt gondolják afféle örök álmodozó vagyok, nem tudom a terveimet megvalósítani. Nos, el kell, hogy szomorítsam eme kedves jóakaróimat. Sosem éltem és soha nem is fogok a valóság beszürkült, savanyú hétköznapjaiban élni. Mindig is két méterrel a föld felett fogok járni, és álmodozni fogok. Mert ez visz előre. Ettől minden valahogy jobbnak tűnik, és könnyebb a nehézségeken túl lenni. Fáj, hogy neked nem sikerül? Akkor kezdj el élni. És ne mindig a logikát keresd. a fantázia és képzelet mindenkiben ott lapul, csak merni kell szabadjára engedni. Miért ne játszadozhatna az ember a gondolataival. Végülis így születnek a legjobb ötletek is. 

Egy dolog hiányzik még ebből az új felállásból. Bizony, két levél megírása vár rám. A világ két pontján, van két ember, akikre sokszor számíthattam, de végül belegyepesedve az önsajnálatba, eltaszítottam magamtól őket. Pedig a barát egy nagyon ritka lény, vigyázni kell rá és óvni. Talán kicsit késve, lehet túl késve, de a ez után végre az a kis sötét folt, ami oly hangosan sieránkozott, végre megnyugodhat.

"Józan esze mindenkinek lehet a világon, föltéve, hogy nincs fantáziája."

/Oscar Wilde/

First step is that you have to STAND UP!!!

Kamaszként biztos voltam benne, ha egyszer a saját lábamra állok, nem fog a pénz megakadályozni az álmaim és terveim megvalósításában. Nem lesz nehéz anyagi helyzetem, nem kell majd azon aggódnom, vajon a hónap végén is tudok majd mit enni.

Talán tanmese volt, vagy csak egy fiatal lány tündérmeséinek szirupos körete. Hiába élsz más világban, a valóság mindig a sarkadban liheg, kiéhezett medveként, és csak arra vár, mikor adod meg magad, hogy jól megérdemelt vacsorájaként elfogyaszthasson.

Elbuktam. Beismerem. Mi tagadás, voltak elhamarkodott döntéseim, de minden huszonéves követel hibákat. Persze inkább követnék el általános fiatal felnőttekre jellemző bakikat, mint súlyos életbe vágó, száraz és nem kiszínezhető tényeket.

Az ember akarat ereje végtelen tud lenni, ha akar. HA AKAR. Vannak, akik segítik az utad. Barátok, család, akikre támaszkodhatsz. Ezeket lejátszva, mindig keserédes kacaj hagyja el a számat. Nem is emlékszem, utoljára mikor tudtam egy "barátot" felhívni csak úgy, mert valami gond volt és egy kis támaszra volt szükségem. Persze, tettem érte, hogy mindenki faképnél hagyjon. Így jár, aki szociálisan alkalmatlan emberi kapcsolatok megtartására...

Három héttel később

...Megtettem. Valaki kb. fél évvel ezelőtt azt mondta, hogy az önsajnálattal nem megyek semmire. Ahhoz, hogy az életem pozitív irányba változzon, fel kell állnom és tennem kell ellene. Ha rossz a munkahely, hát váltsak. Akkor rossz néven vettem, sőt kifejezetten úgy éreztem, hogy megbántott. Most mégis köszönettel tartozom neki, hiszen, ha akkor nem ülteti el a bogarat a fülembe, most nem tettem volna meg a nagy lépést. Igen, ma bejelentettem. Váltok. És igen, sikerült már is tovább lépnem, egy magasabb szintre, ahol új elvárások és persze olyan munka vár, amit mindig is akartam csinálni. Emellett a munka mellett végre tervezhetek, megvalósíthatom a régi álmaimat, fejlődhetek szakmailag. Kell ennél több? Pozitívan állok hozzá. Az elmúlt hónapok nem hoztak sok pozitívumot, de most megint minden elkezdett a jó irányba haladni, és ezt a vonalat követni fogom, mert nincs más hátra, mint előre.

If I would strong enough

Az ember életében vannak pillanatok, amikor úgy érzi megtörik. Ilyenkor az élet sok és nehéz akadályt állít elénk. Vajon képes leszel legyőzni a körülményeket? A fizikai korlátaidat? Vajon egy nem várt hír, amely megváltoztathatja az egész életed, mennyire tud befolyásolni? Amikor lebeg feletted a hóhér és csak reménykedsz, hogy még vár, és nem súlyt le rád a nagy fejszével. Ezek az időszakok nehezek. Ezek a változás előfutárai. Bele merjek vágni? Kezembe vegyem az irányítást? Sokszor gyomor görccsel kelek ki az ágyból. Nyugalom, csak hat órát kell kibírnom. Aztán haza jövök, és rá eszmélek, hogy itthon sem jobb. Ülök és nézem a falat. Sok minden történhetne? Mennyi, de mennyi befejezést képzeltem el. Minden évben. És tudod, mi volt benne. Volt benne valaki. Valaki, akire számíthattam. Akiért képes voltam legyőzni önmagam. És tudod, miért nem valósult meg ez sosem? Mert ez csak a képzelet szüleménye volt. Azt mondod pesszimista vagyok, én úgy mondom realista. De valójában csak reményvesztett. Hiszen kinek is tűnne fel a mindig mosolygós, vidám cserfes lány valódi magánya és fájdalma? Néha, csak pár pillanatra vágyom, hogy én is olyan lehessek mint a másik tíz milliárd ember, aki képes megmutatni, hogy van. Ő valaki. Valaki, aki számít. Miközben írom ezeket a sorokat, vágyom arra, hogy írhassak. Szeretnék, igen mérhetetlen szomjat érzek az írás iránt, de rettegek. Nem szeretem a negatív kritikát és bírálatot. És félek is. Nem vagyok jó, cseppet sem érzem azt az apró szikrát, ami minden bestseller íróban ott van, de mégis vágyom rá, hogy írhassak. De nem vágok bele. Nem hitegetem magam holmi tehetség szikrájával, mert a gyermeteg gondolataim nem állnák meg a helyüket ebben a gonosz világban. Itt bent a fejben maradva jó helyen vannak. Félelmek. Ezek emésztik fel minden pillanatomat. És tudod mi a valóság? Élni félek. Mert ha egyszer bátor lennék, a világ minden gonoszsága is kevés lenne ahhoz, hogy megállítson. A bátorság nagy fegyver, és ezt minden romlott ember tudja. Éppen ezért etetik a sok ártatlan gyermeki lelket a félelem kiadós adagjával. Már egészen korán elültetik bennük a félelem szikráját, és így mindig biztonságban lesz a rossz. Nem fognak fellázadni a jók, hisz bizonytalanok, nem gondolják, hogy képesek megváltani a világot, pedig ha felállnánk és azt mondanánk, hogy IGEN. Akkor azt mondhatnám...a végén...Boldog vagyok...

"A döntéshozatal pillanata az ember életének legmagányosabb pillanata. A döntést teljes nyugalomban, sötétben, borongó gondolatok közepette, kételyekkel vívódva, a lélek legmélyebb rétegeibe leásva kell meghozni."

/Leon Uris/

"A bátorság ahhoz kell, hogy a félelem ne játsszon szerepet az elhatározásokban."

/Feldmár András/

The life just happening

Majdnem három hónap, amíg nem írtam. Nem fájt, nem hiányzott, sőt voltak napok, mikor meg is feledkeztem róla. Volt mikor írni akartam, de nem tudtam neki látni. Most sem tudom magamból kiadni. Hol a névtelenség biztonsága? Túl sokan, túl sokat tudnak. Rólam. Egyszer, a közel múltban kaptam egy tanácsot. 

"Ha megismersz valakit, próbáld meg nem egyből kiadni magad, mert ijesztő" Sokakat megrémít az ilyesfajta őszinteség."

Akkor csak legyintettem, most azonban látom benne az értelmet. Hiszen még egy nyár, lassan év telik el anélkül, hogy, megtaláltam azt, akit kerekes. Keresek egyáltalán? Csak pár pillanat, mikor van időm gondolkodni, de az is elég. Sok a munka, nem lehet megállni, nem kell elmélkedni az élet nagy kérdésein. Csak robotolni, menni, arra, amerre kikövezték az utat. Aztán egyszer csak megállni. Körbenézek, és nem tudom mit keresek itt. Ez volt azaz élet amire vágytam? Ezek voltak a terveim? Most mégis mi az ami számít? Az érdek és a pénz. Bizony, ahhoz, hogy életben maradjak, törtetnem kell, át kell gázolnom. Élvezem-e? Ugyan, kérlek. Hirtelen haragú vagyok, de nem rossz indulatú. Romlott, az már biztos, de néha még fáj. Nem vesztem el teljesen, csupán egy részem, a jobbik részem temettem el. Minek is higgyek, ha nincs miért? Fiatalság, bolondság. Tartja a mondás is, és milyen igaza van. Pár éve még én is hittem benned, aki nem létezel, csupán csak itt a fejemben. Nem akarok, nem kell nekem még valaki, aki megmondja mit tegyek, aki ellenőriz. Nem akarok aggódni, szeretni, sebezhetővé válni. Nem akarok függeni. Mégis ebben a fene nagy függetlenségben néha vágyom mindezekre, hiszen az ember mégis csak valamiféle társas lény, vagy mi a fene. Küzdhetnék érte, kereshetném, átkutathatnám érte a világot, de nem teszem. Sokat gondolok rá, arra, milyen lehet valakivel megosztani az életet, de ez addig jó csak, amíg fejben marad. Hiszen nem lehetek őszinte, nem ijeszthetem el, de én nem ilyen vagyok. Amit ki kell, hogy mondjak, ki mondom. A szavak és az érzelmek embere vagyok, ami ijesztő, sőt egyenesen hátborzongató, éppen ezért nem is várható el, hogy ezt bárki elfogadja, én is menekülnék magam előle, ha tehetném, de mint tudjuk, ez kivitelezhetetlen. Így maradok itt velem, gondolkodom, tehát vagyok.

"Minden harmadik ember álomvilágban él. Tisztában van az élettel, eltelnek a napjai, mégis, monoton életükben egyfajta felüdülést jelent az a néhány pillanat, amikor elképzeli, más életet él, mással, úgy, ahogy szeretne."

/Leiner Laura/

"Némelykor már tényleg úgy érzem, hogy elhagyhatom magamat egy országúton, vagy megelőzhetem egy utcán."

/Bor Ambrus/

When I turned to the darkside...

Nehéz jónak. A sok támadás, rosszindulat, ami jön és állandóan körülvesz. S közben egy sötét hang a füledbe suttog. Megkísért, felajánl neked megannyi lehetőséget, ha nem küzdesz tovább. De te kitartó vagy, kötöd az ebet a karóhoz. Hiszen egy világot is megalkottál, ahol a jók nem adják fel, ahol ők mentik meg a világot, és sosem csábulnak el a könnyebbik út felé, nem válna rosszá. Aztán egyszer csak felnyílik a szemed. Már réges-régen nem ott bent a buksidban zajlanak az események. Ez itt a zord valóság. Ahol nincs olyan, hogy a jó győzedelmeskedik. Mert nézzünk szembe az elkerülhetetlennel. Az emberi faj halálra van ítélve. Képtelen jónak lenni, mindig motoszkál valami kis rossz a tudatalattijában. Könnyű megkísérteni, hiszen ebből indult ki minden. Gyenge és szánalmas egy lény vagyunk. És ha eddig azzal áltattam magam, hogy én majd más leszek. Hogy én majd igazán jól fogok dönteni az életben. Nem lesz ami vissza tartson. Ugyan, kérlek. Mindig is ott volt, mélyen elásva. Igyekeztél elnyomni, mert tudtad, hogy ha egyszer hagyod felbukkanni, te magad köddé válsz, csak egy árny leszel abban a testben, melyet többé az emberség nem irányít. Kikapcsolod, mert nem tudod tovább elviselni az emberi gyarlóságot, a rosszindulatot, a magányt. És akkor végre megfogalmazódik benned egy cél. Bosszú. Az őrület egy szikrája megcsillan a szemeden. Tükörképed hidegen tekint vissza rád. Mosolya jeges, nincs mögöttes tartalom. Megszűnik az űr, mely eddig szúrta a mellkasod, eddig mások véleményéért éltél, most végre kimondod, amit gondolsz. Megbántasz? Átgázolsz? Előfordul, de téged sem kérdezett meg senki, mielőtt a földbe döngölt. Az élet már csak ilyen. Vannak akiket eltaposnak, vannak akik felemelkednek. De a rossz oldalon állni mindig nagyobb esély a győzelemre, mint a szánalmas reménykedők oldalán küzdeni. Mert ugye egyszer mindenkinél betelik a pohár. Most kiborult.

"A bosszúvágy hosszan és forrón tud izzani az ember lelkében. Főleg, ha minden tükörbe vetett pillantás csak megerősíti a bosszú jogosságát."

/Suzanne Collins/

Without responsibility...

Majdnem egy egész hét. Eddig csak esténként kellett vele szembe néznem, de a ma-holnap 24 órán keresztül marja a gondolataimat. Igen, megint egyedül. És a falka. Egy nagy lakás emberek nélkül, hideg és ijesztő tud lenni hosszútávon. Néha elgondolkodom azon, hogy ha minden másképp alakul, most biztosan nem egyedül kuksolnék a négy fal között. Milyen kifordított valóság az, ahol gyermeki éned álmai ellen dolgozol ahogy csak erődből telik. Van valaki, aki szereti embertársait, kétségbeesetten vágyik mások társaságára. Megosztja életörömét és szeretetét az egész világgal és ugyanerre van szüksége embertársaitól is. És van ez az ember, aki és egy üres, elzárkózott, magának való életet. Ahogy tudja, a belső ént és annak próbálkozásait elnyomja, mert fél, retteg attól, hogy mi lesz ha másképp tesz. Az ünnepnapok mindig nehezebbek, ha az ember egyedül van. Akkor is, ha a karácsonyt ünnepeljük és ugyanolyan kínzó tud lenni ha éppen húsvét van. Erre addig nem is gondolunk, amíg el nem hagyjuk a nagy családi fészket, talán némi rossz érzéssel itt bent és nem akarunk újabb konfliktusok közepébe kerülni a családtagokkal. És egyszer csak ott vagyunk, aminek középpontjában annyi romantikus film-dráma játszódik. Egyedül olyan események közepette, melyeket eddig mindig családdal és barátokkal töltöttünk. Rájövünk milyen apró kis porszemei is vagyunk az univerzumnak, hogy mennyire nem számítunk. A világ egyszerűen nem körülöttünk forog. És sokak szeme ekkor felnyílik és végre tesz valamit azért, hogy ez megváltozzon. És ott vannak a magamfajták. Elfordulunk, bezárkózunk és eltbújunk a legsötétebb kis zúgba, hogy senki se vehessen észre. De figyelünk. Lopva ki-ki tekintünk a Fény felé, és várunk. Hogy mire? Azt mi magunk sem tudjuk, csak érezzük. Mert az ember oly tökéletes módon képes reménykedni, pedig a valóság az, hogy a happy end nem létezik. Nincs olyan, hogy egyszer majd jobb lesz. Nem. Minden ami az életünkben történik, döntéseken alapul. Jó és rossz döntéseken. Ha én mindig a rossz utat választom, akkor nem fog az életem beteljesedni úgy, ahogy én arra vágyom tündérszerű álmaimban. Egy a több milliárdból. Járulékos veszteség, észre sem vehető. Nem, ne állj meg. Ne sajnálkozz, de ne is légy dühös rám. Inkább menj és rájd a saját utad, én is koptatom a saját ösvényemet. Így vagy úgy, de egyszer az élet véget ér, és akkor oly mindegy, hogy boldog voltál-e vagy nem.

"Válaszd ki magad. A tagadásban, a reményben, a szerelemben. A dühben, a halálban. Válaszd a fényt, válaszd a sötétséget. Válaszd mindet. Semmi sem örök."

/Lenyűgöző teremtmények c. film/

Lose the friends

Az elmúlt hetekben megdöbbentő de egyszerűen nem volt mit írnom. Pedig nem mondom, annyi minden történt. Talán nem tudtam szavakba önteni az a sok érzelmet, párbeszédet és eseményt. Voltak szebb és nehezebb napok, mint pl. a mostani hétvége. Csak a munka!!! De nem panaszkodom, valamiből meg kell élni, és ha mást nem hát, akkor ezen a módon. Bővült a kis csapat. Most már három szőrős boldogít. Mint jelent ez rám és az életemre nézve? Végérvényesen elhatárolódhatok embertársaimtól. És igen csak jó úton vagyok effelé. Reggeltől sokszor késő estig, de délután biztosan dolgozom, aztán meg ugye az ebekkel is kell dolgozni, sokszor több órás meló, amit persze imádok. Este 9-10 óra és én kifújtam. Nem is emlékszem már mikor aludtam ki magam utoljára, úgy istenigazából. És mi az ára ennek? Teljes elszeparálás. Ha az embereket emberbarátok veszik körül, az két oldalról játszódik. A barátok hívnak, te mész, vagy te hívod őket és ők jönnek. De mi van, ha te nem mész? Képtelen vagy, újra és újra szembenézni önmagaddal és az élettel szemben elszenvedett kudarcaiddal, ahogy a barátaid körében vagy. Minden alkalommal próbálsz ellazulni, jól érezni magad, de nem megy. Túl sok az ide nem illő dolog. Kilógsz, nem vagy oda illő. A végén már kifejezetten party gyilkosnak érzed magad, kezd feltűnni, hogy kissé kerülik a társaságod, valami nem jó. Jön egy pofon, vagy egy visszapattanás. És akkor elgondolkodsz? Tényleg minden alkalommal ugyanaz a lemez játszódik le? Valóban ilyen elcseszett személyiséged van, ami egyszerűen taszítja a fajtársaidat? Korábban már beszéltem sokat az egyedüllétről. Talán túl sokat is, de megint vissza térnék hozzá. Egyre jobban erősödik bennem a tudat, hogy azok az emberek, akik sokszor maradnak egyedül, talán egyedüllétre születtek. Mert vajon lehet-e, hogy nincs lelki társad, hogy nem találod meg az igaz barátod, a bizalmasod, bajtársad? Talán ezek csak egy önsajnálkozó fiatal, céltalan lány gondolatai, de akár lehet egy jövőkép kezdete is. Ha vissza gondolok, valójában az egész eddigi életem a magány körül forgott, és a fenébe is, mindig is kényelmesebb volt a saját szabályaim szerint játszani, mint alkalmazkodni, hisz a folytonos vissza utasítás egyszer csak értelmet nyer és egy naiv gyermek is felhagy előbb utóbb a próbálkozásokba. A magány érzése kezd a sejtjeibe beleivódni, míg a teljes egészében szét nem terjed az egész lelkében, és a tudatában. Onnantól kezdve már csak ezen keresztül látja a világot. Képtelen alkalmazkodni az új helyzetekhez, folyton csak aggódik ha új ismertségbe lép be. Vajon ez most meddig fog tartani? Vajon végre megmarad? De mi lesz, ha megismer? Ha igazából tudni fogja, milyen is vagyok? Először játszik, kicsit talán túlságosan is jól, mint ragadozó a prédát, magához édesgeti az új "barátot", aztán apránként, mikor már biztos a dolgában elkezdi levetni az álarcot, és a "barát" lassan rájön a turpisságra. Menekülni kezd, próbál szabadulni. A ragadozó megáll, mielőtt mindenét felfedné és rájön, megint tévedett. Elengedi áldozatát, és bár a szíve szakad meg, de álarcát ismét felépíti. De most még masszívabbra, mint előtte, majd ismét vadászni kezd, reménytelenül, talán élete végéig, hisz remény mindig van, csak a csoda az, ami néha nem érkezik meg.

"Nem kényszeríthetünk senkit arra, hogy a barátunk legyen. A barátság két ember közötti hallgatólagos egyezség. Ha az egyik fél úgy dönt, hogy felrúgja ezt az egyezséget, a másik hiába próbálja meg életben tartani a kapcsolatot."

/Gary Chapman/

"Várakozás a legjobb dolog a világon, főleg ha valaki "olyanra" vársz. 

Várakozás a legrosszabb dolog a világon, ha valaki olyanra vársz, aki messze jár. 

Várakozás a legjobb dolog a világon. Az azt jelenti, van remény."

/Csabai Márk/

What's wrong with me?

Ma elpattant a cérna. Valamit nem jól csináltam, csinálok az elmúlt hónapokban. Egyszerűen nem működnek a dolgok úgy, ahogyan szeretném. Hová lett a türelem, a motiváció, a jövőkép. Álmaim voltak. Tervek, amiket meg akartam valósítani. Mégis önmagam ellen harcoltam egész végig. Hogyan tud az ember úgy változtatni, hogy tudja, jó irányba halad-e? Azt hittem, változtam, pozitív irányba, de nem. Ugyanolyan szélsőséges vagyok, mint évekkel ezelőtt. A különbség csak az "áldozatok" között van. De most vékony a jég, amin táncolok. Sokkal könnyebben találhatom magam a baj kellős közepén, ahonnan már nincs vissza út, mert ugye ami történt, az megtörtént. Nem lehet visszamenni az időben, hogy minden rossz lépést semmisé tegyünk. De akkor mégis hogyan változzam? Minek, vagy kinek a befolyása lenne elegendő ahhoz, hogy végre ne önmagam ellen harcoljak. Ennyi kellene csak, elengedni azokat a dolgokat, történéseket, amik egy helyben tartanak, de erre egyedül nem vagyok képes. Olvashatok rengeteg könyvet, nézhetek meg sok filmet, vagy eljárhatok jóga tanfolyamra, ha egyszerűen nem találom azt a bizonyos motivációs forrást, ami képes végigvinni ezen az "El Camino-n"...

"A lelkifurdalás annak a jele, hogy a jellem nem nőtt fel a tetthez. Jó cselekedetek után is van lelkifurdalás; a szokatlanság teszi, ami kiemeli őket a régi környezetükből."

/Friedrich Nietzsche/

I'm going back to the race

Holnap végre nagy nap elé nézünk. Innen nézve a három év kihagyás kicsit soknak tűnik, pedig még emlékszem az utolsó verseny minden pillanatára. Nem mondom, hogy minden klappolni fog, de egy dologban holt biztos vagyok. Nem fog elvinni a megfelelni akarás. Ha nem jön össze, hát úgy legyen, a lényeg, hogy élvezzük a futamokat és boldogan, örömködve jöjjünk le a pályáról. Persze ez így elméletben jól van kigondolva, de sajnos ismerem magam, és tudom milyen voltam három évvel ezelőtt. Valahogy sokszor nem tudtam megőrizni a hidegvérem, így kizárás lett a vége, amit mély düh és harag követett, majd szégyen érzet, amiért ismételten nem sikerült az önmagamnak felállított követelményeknek megfelelni. Mondhassuk, hogy azóta érettem lettem, formálódott a világlátásom, és kevésbé vagyok maximalista magammal szemben. Iiii...nem is tudom. Erre majd holnap megkapom a választ. Minden esetre és remélem, sőt tudom. hogy jól fogjuk magunkat érezni, legyen bármi is a végkimenetel. Akik fontosak számomra, mind ott lesznek, így a nap már csak nem sülhet el rosszul.

"Ha egy nap nem tartod képesnek magad arra, hogy bajnok legyél, akkor nem a megfelelő dolgot csinálod. Bízok a képességeimben, és igen, az az álmom, hogy bajnok legyek. Ha van egy álmod, harcolnod kell azért, hogy valósággá váljon."

/Felipe Massa/

Szeret, nem szeret...az élet

Szerintem most épp igen. Túl vagyunk egy kis nehézségen, ami miatt erősen izgultam, most pedig egész jó a felállás. Kezdenek tisztulni az események, jövőhéten ismét verseny és a munka is megy, mint a gőzerő. What does it mean? The spring is coming!!! Igen ám. Megkezdődött az a bizonyos, I'm so happy feltöltődős időszak. Amikor az embernek, és még nekem is végre jó kedve van és pozitív a nap minden pillanatában. És mi ad még feltöltődést? Amikor a kemény munka beérik. Nap, mint nap megdöbbent, ahogy az öregem önmagát meghazudtolva életre kel és átlendül az évekig akadályozó mumusain. És én? Én kérem csak asszisztálok és elámulok azon, mennyire igaz, hogy ha hagyod, hogy a pillanatnak élj, semmi sem akadályoz meg. Nincsenek problémák, rágódás a múlton. Mert ő így csinálja. Eddig is így tett volna, de én nem hagytam. Most azonban, levettem a válláról a megfelelés kényszerét, ezzel utat nyitott önmagunk felé, és lám, minden megy mint a karika csapás.

"Ha magasabb szintre akarjuk emelni életünket, késznek kell lennünk rá, hogy elengedjük egyik-másik régi gondolkodási sémánkat, és újakat fogadjunk el helyettük."

/T. Harv Eker/

I made my decision

Aludtam. Szenvedtem. Sírtam....aztán felkeltem. Ideje volt munkába indulni. És ideje volt végre felébredni. Igen, nagyon fáj...sokszor szinte elviselhetetlen az üresség és elhagyatottság érzése, de mit lehet ilyenkor tenni? Az csak rajtad áll. Lefeküdhetsz, és forgolódhatsz önnön nyomorúságodba takarózva, hogy várd a megváltó pillanatot, vagy szembenézhetsz az élettel. Nekem minden évben ezt le kell magammal játszani. Tudod, néha elgyengül az ember egy-egy pillanatra. Ilyenkor sokkal sebezhetőbb, és kiszolgáltatottabb a világból áradó mocsokra. De tudni kell felállni. Tudni mondani, hogy már pedig igeni s megmászom azt a falat, kerüljék bármibe. Meghoztam egy döntést. Egy elég szilárd elhatározást. Változtatok az életemen, és ha ettől nem is leszek hirtelen egyedül, mert rajongó barátok százai jelennek meg az életemben-ez még elméletben is elég viccesen hangzik- akkor is tudom, hogy az életem teljes.

Vártam pár napot, hogy kiderüljön ismét csak fellángoltam, vagy képes vagyok kitartani. Meg kell, hogy mondjam eddig egész jól haladok. Ma nehéz napom volt, mégsem mondhatom, hogy rá nyomta a bélyegét a mai napom hangulatára a dolog. Örömöm keserédes, de mégis kellemes. Az élet furcsa, néha kifordított huzattal mutatja neked a világot. Tudod, amikor egyszerűen nem bírod megemészteni, hogy miért veled történik mindig? És vajon egy nőt tényleg a teste, a szexuális teljesítő képessége határoz meg? 

Nem vagyok attraktív megjelenésű, sőt szeretem a laza, kényelmes bebújós pulcsikat. Sokszor összekuszálódott a hajam, mert lusta voltam reggel vele belőni. Imádom a kényelmes lapos talpú cipőimet hordani, habár a holdjárók is ott sorakoznak a szekrényben. De kérdem én, számít-e az, hogy ki vagyok? A színfalak mögött? Mert itt vagyunk, mint. Meg akarod látni, vagy nem? Én nem kényszeríthetlek. Mosolyoghatok, jól érezheted magad velem, de nem lehetek teljesen ott veled. Így csak egy részemet láthatod, amolyan csak egy fa az erdőben elv alapján. Pedig a fák is ugyanúgy különböznek, mint bármi más. És bizony van, hogy a nap ragyogtat egy-egy szép teremtést, mi mégis elsétálunk mellette. Nem vesszük észre, ahogy nyújtózkodik, ahogy próbál felénk kinyúlni, és némán sikoltja, hogy ITT VAGYOK!!!

"Ha ez élet dögunalom, nézd meg, mennyi energiát fordítasz rá! Soha sem hallod, hogy valaki azt mondaná: "Hajnalban kelek, edzem a testem, tanulok, ápolom a kapcsolataimat, teljes gőzzel dolgozom - és SEMMI JÓ nem történik az életemben." Életünk egy energiarendszer. Ha semmi jó nem történik benne, az a te hibád. Ha majd egyszer felismered, hogy a befektetett energia alakítja a körülményeidet, akkor már nem leszel áldozat."

/Andrew Matthews/

"Nem gondolod, hogy a hasonlóságnál sokkalta fontosabb a kíváncsiság? Ha nem vagyunk egyformák, akkor megvan az a csodás lehetőségünk, hogy bevezethetjük a másikat a saját világunkba, hogy beavathatjuk mindabba, amit szeretünk, amiért lelkesedünk."

/Richard Bach/

I fall down to the Nothing

Napok, peregjetek gyorsabban. Az idő csak múljon el. Belefáradtam. Nem tudom tovább így csinálni. Várni, csak várni. Mindig csak várni. 

" Fiatal vagy még, előtted az élet! Csak légy türelemmel.- mondod te. Könnyen beszélsz, melletted emberek vannak, megéltél már több csodás pillanatot, mindig volt melletted valaki, aki ha nem is egy életre, de kisebb momentumokra bearanyozta a mindennapjaidat. Néha átkozom a napot. Gyűlölöm magam, amiért annyira akartam azt a szőröset. Vajon, mi lett volna, ha nem jön el és a világ kinyílik előttem. Ha ugyanazok az ingerek érnek, mint az összes többi kamaszt, és nem zárkózom el az élményektől. Ha másra is nyitott lettem volna akkoriban. Vajon akkor se hívtak volna sehova? Akkor mást találnak ki, hogy gúnyolhassanak? This life is suck!!! Olyan fontos minden mellékes apróság. Eltereled a figyelmed, a munkáddal foglalkozol. De aztán jön egy szünet. Lesz szabadidőd. Pihenhetsz. Mégis. Éjszakánként, mikor fekszel az ágyadban és forgolódsz. Hiány érezted van, melyet a szőrös kis barátaid sem tudnak pótolni. azt mondod, szükséged van rájuk, hogy mindenféle célokra alkalmasak. Be tartod a szavad, dolgozol velük, de valójában csak a hiányt igyekszel pótolni. Mert a szv nem állhat meg. Dobognia kell, ha magadért nem értük muszáj. De eljöhet-e az a pont, mikor már reménytelen a helyzet? Szinte hallod, hogy a ketyegő jajveszékelve dobban, minden egyes másodpercben. Alig bír mozdulni, a hideg fagyos lelked körbefonta hálójával és egyszerűen csak összeroppantja. És akkor hatalmas csend telepszik rád. Valami, amit oly régen kerestél eltűnt, egy mély, feneketlen szakadékba zuhant. Megsiratod. Úgy érzed ennél rosszabb nem lehet. Aztán felkelsz. Élsz, mintha minden rendben lenne. Mosolyogsz, ha kell, mérges vagy, ha felbőszítenek, de ezek mögött a látszat érzelmek mögött nincs semmi, csak a hatalmas tátongó üresség. 

Kértem, könyörögve kértem, hogy küldj nekem valakit. Most már nem kell. Most már jó lesz. Az út tiszta. Ez a te utad. A leckét alaposan megtanultam. Mert az ember mindig akar valamit. Azért él, hogy kívánságai legyenek. Nem kértem sokat. Csak egy valamit. Csak azt akartam, hogy legyen mellettem valaki, egy stabil pont. Először barátot akartam, igazi kebel barátod, aztán ahogy múlt az idő, naívan hittem a szerelem létezésében. Kudarcom hajnalán, kapzsivá váltam és mindkettőért harcoltam, egyszerűen kerestem égen földön, végül megnyugodtam. Már csak reménykedtem. Néha-néha felcsillant a szemem, mert azt hittem, most végre megkaphatom, de végül, mindig vissza kellett húzódnom, mert nem az én emberem jött. Aztán egy reggel, ma reggel. Azt mondtam, megértettem. Felálltam és elsétáltam. Az én várakozásom itt véget ért.

"Erre vágytam, hogy (...) engem szeressenek, másként úgyis utolér a keserű csalódás. Ezért önkéntelenül felöltöttem az álarcot: gondold meg tízszer, mielőtt közelítesz! Lehetek hideg, mint a jéghegy, perzselő, akár a vulkán, belepusztulsz mindkettőbe, de élvezheted a langyos napfényt a közelemben, ha el tudom hinni neked, hogy megérdemled."

/Galgóczi Dóra/

"Mindenkinek van szíve. Mindenkinek. Összetörve, darabokban, gyógyulófélben, épen, de van. Néha mocskos leplekkel fedve, tökéletes szerepek alá gyűrve kínlódnak, rettegnek, félnek, és őrülten vágyják a szeretetet, de ott vannak. Néha talán láthatod is. Olyankor eltűnik egy lepel, és nincs több álca. Akkor kiszakad belőlük minden fájdalom. Érzed. Te is érzed, nem csak ő. De akkor legalább kienged belőle egy picit, mielőtt újra visszazárná magába az összes fájdalmat."

/Oravecz Nóra/

Think or not, but do something!

Ez a gondolat jött tizenöt másodperccel ezelőtt. " Gondolj, vagy ne gondolj, de tégy valamit!"

Ránéztem a blogra, és elszomorodtam. Az elmúlt évben alig-alig fordítottam időt arra, hogy bölcsebbnél-bölcsebb eszmefuttatásokat tegyek szánalmas kis életemről közzé, kerek e világnak. Lehet jobban is jártál, kedves idegen, de azért most inspirálódom. Itt bent a buksimban igyekszem egy ajtót kinyitni, mely azt a célt szolgálja, hogy próbáljam más szemmel látni a világot. Ezt meg fogjuk támogatni egy csinos kis fotómasinával. És tudod, mit kedves olvasó, mindenféle remekművet meg fogok osztani veled. Az életem elkezdem dokumentálni, hogy ha majd egyszer jó öreg és satnya leszek, legyen mire támaszkodni, ha már kopottas lesz a memóriám. Tehát tervek idénre. Beszerezni végre egy átkozott fotómasinát!!!

Ha lenne egy minimális művészi képességem, akkor egyszerűbb lenne a helyzet. Fogok egy papírt meg egy ceruzát és rajzolok egy szép világot, de ígyen e, külső segítségre szorulunk. 

Beszél...beszél és csak beszél. Üresen és szárazon, furcsa és felesleges témákról. Nem érzi önmagát odavalónak. Veled is előfordult már? Beszélgetsz egy számodra fontos embertársaddal, sőt kifejezetten örülsz, hogy na végre szert tehetsz egy kis csevejre vele, de valami hiányzik. Valami ami nem is olyan régen előrevitte a szálat, az a kis energia, ami mindig ott vibrált a levegőben, és egyszerűen érezted, hogy élsz. Gondol..gondol...gondol. Változott volna valami? A képkockák eszeveszett ütemben peregnek le előtted. Minden egyes pillanatot kielemzel. Tettél-e valamit? Mondtál-e valamit? Egyszerűen csak elvesztél az éterben? Hmm. Végülis egyszer mindenki kifogy a közös témákból. - lábjegyzet: NE NÉZZ TÖBB ROMANTIKUS FILMDRÁMÁT!!! Totál melankolikus leszel. Még a végén elkezdesz gondolkodni az élet nagy kérdéseiről. Attól meg mentsen meg minket azúristen.- De háát ha eccer ez így van, akkor kelj fel és járj. Menj, és fedezd fel önmagad! Utazz el, fogadj némasági fogadalmat, változtass az életeden. Megmondom, hogyan kezdd.

ÉBREDJ FEL!!!

"Felismerni azt, hogy lehetőségeim vannak: az emberi szabadság jele. Dönthetek. Választhatok. Minden rajtam múlik."

/Csernus Imre/

"Néha ki kell merészkedned a világodból, hogy megtaláld saját magad."

/A pletykafészek c. film/

I just want to say...Hello

Eljött 2014. Az égvilágon semmi sem változott. És hogyan illendő az új évet köszönteni, egy kiadós dögvésszel. Két nap ágyban fekvés után azonban elmondhatom, egy darabkát visszakaptam az elvesztett reményeimből. Két napja megjött az ihlet. Megszületett a folytatás öt újabb fejezetben. No, ilyen az amikor az ember nem gondolkodik, csak leírja, amit a képzelete üzenni próbál. Hajnalokig fent vagyok, kezem alatt égnek a billentyű. Egyre többet és többet akarok. A karaktereim ismét megelevenednek és testet öltenek. Talán kissé eltorzultak, de végre ismét a régi stílus tötte fel a fejét. Nem az a nyögvenyelős, kell a valami izgalom most már, hanem azaz igazi bele a közepébe érzéssel átitatott sorok. Ez még az elkövetkezendő szörnyű napokat is egy kicsit varázslatosabbá tudja tenni. És mi mással töltheti el hasznosan az ember magányos óráit, ha nem írással, vagy olvasással. A könyvek a barátaim, szeretem őket. Az e-book meg menjen ahova akar, a retro sztájl sokkal kellemesebb hangulatot kölcsönöz az embernek, miközben elmerül az események forgatagában, nemde bár?

 

Elkövettem egy nagy butaságot. De csak ma este vettem észre. A tükörbe néztem, és megláttam a testet, amely vissza nézett rám. Már nincsenek szülők, testvér, meg barát aki figyelmeztessen. Megint elkezdtem ezt a furcsa de annál veszélyesebb játékot. Csak pár nap és az ember hozzászokik. Egyre kevesebbet vesz magához, míg végül csak a folyadék pótlás történik, én sokszor arról is megfeledkezem. Nem, nem vagyok éhes. Nem számolgatom a grammokat, mégsem érzem azt, hogy ez rossz lenne. Mi lehet ennek az évek óta tartó kórságnak az oka? Talán az, hogy soha senki sem mondta igazán, hogy  ez nem jó. Ideig-óráig kaptam a hideget, de senkit nem érdekelt az én szemszögem. Mit miért tettem vagy teszek most is. Pedig az ok egyszerű. 

"Egy napon felébredtem, és észrevettem, hogy hiányzik. Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod a kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van az életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami."

/Márai Sándor/