Az elmúlt hetekben megdöbbentő de egyszerűen nem volt mit írnom. Pedig nem mondom, annyi minden történt. Talán nem tudtam szavakba önteni az a sok érzelmet, párbeszédet és eseményt. Voltak szebb és nehezebb napok, mint pl. a mostani hétvége. Csak a munka!!! De nem panaszkodom, valamiből meg kell élni, és ha mást nem hát, akkor ezen a módon. Bővült a kis csapat. Most már három szőrős boldogít. Mint jelent ez rám és az életemre nézve? Végérvényesen elhatárolódhatok embertársaimtól. És igen csak jó úton vagyok effelé. Reggeltől sokszor késő estig, de délután biztosan dolgozom, aztán meg ugye az ebekkel is kell dolgozni, sokszor több órás meló, amit persze imádok. Este 9-10 óra és én kifújtam. Nem is emlékszem már mikor aludtam ki magam utoljára, úgy istenigazából. És mi az ára ennek? Teljes elszeparálás. Ha az embereket emberbarátok veszik körül, az két oldalról játszódik. A barátok hívnak, te mész, vagy te hívod őket és ők jönnek. De mi van, ha te nem mész? Képtelen vagy, újra és újra szembenézni önmagaddal és az élettel szemben elszenvedett kudarcaiddal, ahogy a barátaid körében vagy. Minden alkalommal próbálsz ellazulni, jól érezni magad, de nem megy. Túl sok az ide nem illő dolog. Kilógsz, nem vagy oda illő. A végén már kifejezetten party gyilkosnak érzed magad, kezd feltűnni, hogy kissé kerülik a társaságod, valami nem jó. Jön egy pofon, vagy egy visszapattanás. És akkor elgondolkodsz? Tényleg minden alkalommal ugyanaz a lemez játszódik le? Valóban ilyen elcseszett személyiséged van, ami egyszerűen taszítja a fajtársaidat? Korábban már beszéltem sokat az egyedüllétről. Talán túl sokat is, de megint vissza térnék hozzá. Egyre jobban erősödik bennem a tudat, hogy azok az emberek, akik sokszor maradnak egyedül, talán egyedüllétre születtek. Mert vajon lehet-e, hogy nincs lelki társad, hogy nem találod meg az igaz barátod, a bizalmasod, bajtársad? Talán ezek csak egy önsajnálkozó fiatal, céltalan lány gondolatai, de akár lehet egy jövőkép kezdete is. Ha vissza gondolok, valójában az egész eddigi életem a magány körül forgott, és a fenébe is, mindig is kényelmesebb volt a saját szabályaim szerint játszani, mint alkalmazkodni, hisz a folytonos vissza utasítás egyszer csak értelmet nyer és egy naiv gyermek is felhagy előbb utóbb a próbálkozásokba. A magány érzése kezd a sejtjeibe beleivódni, míg a teljes egészében szét nem terjed az egész lelkében, és a tudatában. Onnantól kezdve már csak ezen keresztül látja a világot. Képtelen alkalmazkodni az új helyzetekhez, folyton csak aggódik ha új ismertségbe lép be. Vajon ez most meddig fog tartani? Vajon végre megmarad? De mi lesz, ha megismer? Ha igazából tudni fogja, milyen is vagyok? Először játszik, kicsit talán túlságosan is jól, mint ragadozó a prédát, magához édesgeti az új "barátot", aztán apránként, mikor már biztos a dolgában elkezdi levetni az álarcot, és a "barát" lassan rájön a turpisságra. Menekülni kezd, próbál szabadulni. A ragadozó megáll, mielőtt mindenét felfedné és rájön, megint tévedett. Elengedi áldozatát, és bár a szíve szakad meg, de álarcát ismét felépíti. De most még masszívabbra, mint előtte, majd ismét vadászni kezd, reménytelenül, talán élete végéig, hisz remény mindig van, csak a csoda az, ami néha nem érkezik meg.
"Nem kényszeríthetünk senkit arra, hogy a barátunk legyen. A barátság két ember közötti hallgatólagos egyezség. Ha az egyik fél úgy dönt, hogy felrúgja ezt az egyezséget, a másik hiába próbálja meg életben tartani a kapcsolatot."
/Gary Chapman/
"Várakozás a legjobb dolog a világon, főleg ha valaki "olyanra" vársz.
Várakozás a legrosszabb dolog a világon, ha valaki olyanra vársz, aki messze jár.
Várakozás a legjobb dolog a világon. Az azt jelenti, van remény."
/Csabai Márk/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése