Can you see me?

Sokszor nem tudom eldönteni, hogy én vagyok túlságosan elmaradott, vagy csak a körülöttem lévő emberek őrültek meg teljesen. Túlzás nélkül állíthatom, hogy legtöbbször az utóbbi nyer tanubizonyságot. Az elmúlt egy hónapban nagy imidzs váltásom volt. Új frizkó...merőben vadabb és engem kifejezőbb, mint az eddigi elfásult kinézetem. És kivételesen adtam magamra, és beszereztem pár kelléket ahhoz, hogy az emberek lássák, én is létezem, és a fenébe is...érdemes megfordulni utánam. Persze egy külső fazonírozás nem  jár együtt a belső falak ledontésével és egy önbizalom növelő tréninggel, de ugye azon lehet még dolgozni. Illetve ott vannak  környezeted azon tagjai, akik elfogadnak úgy ahogy vagy. Nem kényszerítenek arra, hogy légy ilyen vagy olyan. Egyszerűen tudják, hogy ez vagy te. Egy laza, erőteljesen szarkaztikus humorral megáldott csajszi. De te mégis miattuk aggódsz a legjobban. Mert szeretnél más lenni. Már unod ezt a szerepet. Érzed, hogy egyre inkább számítanak az érzelmek, és nem lehet mindent hideg fejjel megoldani, nem lehet állandóan csak magad maradni. Hirtelen vágyni kezdesz arra, hogy téged is meglássanak, ne csak tudják, hogy ott vagy. Lássák meg a fát az erdőtől, azt aki te valójában lenni szeretnél, egyszeűen, csak nem tudod, hogyan mutasd meg. Hiszen eddig ilyen nem létezett. A komoly romantikus filmektől elzárkóztál, képtelen voltál a szererelemről komolyan vélekedni, hiszen belátásod szerint téged úgyis messze elkerül az ilyesmi, és az úgyis csak gyengévé és érzelgőssé teszi az embert. Ugyanakkor, titokban, esténként visszapörgeted a filmkockákat és irigykedve gondolsz azokra a kakarterekre. Talán neked is menne a dolog. Talán képes lennél megnyílni valakinek, talán lenne valaki, aki elfogad téged minden hibáddal együtt. És itt megáll az elmélet. Visszagondolsz életed elmúlt 22 évére és nem látsz semmit. Semmit, ami okod adna bárkinek is, hogy észrevegyen. TÉGED. És ismét rájössz, hogy talán ez így van rendjén. Ez a te utad, még ha egyszer egyszer meg is állsz és vágyakozol egy kicsit...Utána...Azután aki a tiéd lehetett volna...de sosem akart megismerni...igazán.

"Társtalan voltál, baráttalan, szeretettelen, minden ember előbb-utóbb idegen lett számodra, vagy ellenség. S ha nem bírtad a magányt, s kitártad a karodat mások felé, ellöktek, nem kellettél, vagy megriadtak tőled, mert látták, hogy menekülsz hozzájuk."
/Müller Péter/

"Magányosnak és szomorúnak érzem magam, szükségem van a megnyugtatásra, hogy számítok neked, hogy helyem van a szívedben, még ha pillanatnyilag azt választod is, hogy mást csinálsz, mint hogy velem légy."/Thomas D`Ansembourg/

Sometimes just hard

Néha egyszerűen csak nehéz. Nehéz egyedül lenni. Most megosztanám bárkivel a búbánatomat. Ilyenkor úgy érzem szükségem lenne nekem is egy vállra. Mindenki elfoglalt, éli a saját életét. De én néha megállok, csak pillanatra, egy nehéz másodpercre, és olyankor az a nehéz súly, mely eddig rajtam volt, hirtelen még inkább megveti magát rajtam. Fészkelődik, itt-ott talán még szúr is. Ilyenkor itt mélyen belül már-már a sikoltásom cseng a fülemben, ahogy fulladozom saját magamban. Egy álarc, mely a végén megfojt és elenéyszt. Készen állok most is, de a telefon csöng és azt mondom, inkább jobb egyedül. Leteszem a készüléket és csak hagyom, hogy a könnyeim utat törjenek. Nem szeretem a telet, a hideg és sötét estéket. Ezek mutatják meg bizony az én életemnek is van egy árnyoldala. Egy sötét része, melyet próbálok minél mélyebbre ásni, de olykor, egy-egy gyengébb pillanatomban, mégis elő furakodik és győzelemittasan konstatálja: GYŐZÖTT! 

Néha fel kell készülni. El kell gondolkodni. Van, hogy a vészharang megszólal. Az idő véges, és bizony a számunkra kedves, szeretett lényeket sem kíméli meg. Az öregedés az élet velejárója. De mégis hogyan lehet, hogy szinte észre sem vettem ahogy ez a majdnem 9 év elrepült. Hiszen még csak nemrég kezdtünk el élni, nem lehet, hogy csak ennyi idő jut nekünk. 10-12 év, aztán egyszer csak vége. Olyan lesz, mitha nem is létezett volna. Elmegy, az ő munkája itt véget ér. Megpihen, majd új tiszta és ártatlan lelke egy másik testbe költözik. Ő az én támaszom, ő az aki egyben tart. A tudat, hogy egyszer majd nem lesz, megrémiszt. Nincs olyan dolog ami az ő lényét pótólhatná, és igen ki mondom, nem akarom, hogy itt hagyjon! Önző vagyok, de nézd el nekem, hiszen ez is csak egy szánalmas emberi tulajdonságom, mit tegyek, ha kell könyörgöm, de adj még nekem időt, hogy felkészülhessek.

"Az idő a külvilág ura, neki köszönhető, hogy nem egyszerre történik minden. De belső világunkban úgy tudunk megélni múltbéli eseményeket, mintha a jelen pillanatban történnének meg."
/Jeanette Winterson/

If your have to grow up and gone...

Kihajítva… Eldobva. Talán ezek a legmegfelelőbb szavak. Eldobnak, mint egy elhasznált ruhadarabot, miután már kiment a divatból. „Persze, csak sajnáltatod magad”. Persze, feltéve, ha ennek látod. Mégis mit tehetne az ember, ha már úgy érzi, nincs mit letennie az asztalra, hiszen minden egyes alkalommal bebizonyosodik, hogy csak a hibáira koncentrálnak. Csak egy apró ballépés kell és megint ott vagy, ahol a helyed. Kitaszítottként állsz és tűröd a rád irányuló sortüzet. Lehetsz bármennyire is pozitív hozzáállású, van az a pont az életben, amikor eljön az EDDIG és NE TOVÁBB pillanat. És akkor elrohansz. Futsz, míg össze nem esel. A földön csúszva el vonszolod magad egy sötét nyirkos zugba. Ott aztán összekuporodsz és elengeded magad. Az oly régóta elfojtott érzéseidet útjára engeded és egy rövidke időre hagyod, hogy hosszú évek óta, most először az érzelmeid irányítsanak. Látásod elhomályosul, a könnyek sűrű záporként hullnak, kifejezve azt a mélységes fájdalmat, ami lelked legmélyén felemészt. Tudatosul benned. Ténylegesen. Egyedül vagy. Ember vagy. Gonosz, megátalkodott, pusztulásra ítélt faj. Talán egy naivabb, egykor jobbra érdemes egyed, de ugyanolyan, mint a többi. Épp ezért fáj még jobban, mikor arcon köp az igazság a körülötted lévő homo sapiens sapienseket illetően. Nem tesznek különbséget. Nem érdekli őket sem rokoni kapcsolat, sem örök barátság, vagy szerelem. Egy-egy különleges egyedet csakis a megkeseredettség és a rosszindulat tart életben, és ha vagy olyan szerencsétlen, mint amilyen, egynek a célkeresztjében találod magad pillanatok alatt. Észre sem veszed, de annyira kiszipolyoz, hogy te magad is ilyenné kezdesz válni. Egy apró vigaszod azonban marad. Ők bizony nem ismerik a gonosz, vagy a rossz kifejezést. Ők naivan mindenkiben a jót látják, és ha szomorú vagy nedves orrával bökdösve jelzi számodra, hogy ő itt van neked. Akkor is, ha reggel kapott egy nyaklevest, mert szétrágta a kedvenc papucsodat, vagy mert ügyetlenséged miatt, majdnem összetört apró kis teste. Ő a pillanatban él, nem pedig az elkövetett hibáidban. Melléd bújik, meleg, szőrős testével, és habár szavak kimondására képtelen, mégis többet ad, mint amennyit ezer, meg ezer szó képes. 

Egyedül vagyok. Tudom. A magány szerves része életemnek. Én választottam ezt az utat. Sosem lesz férjem, és gyerekem. Nem fogok fehér léckerítéses házban lakni. Nekem kutyáim vannak, ők a szőrös gyerekeim, és habár nem vagyok a világ legboldogabb embere, de életem legszebb pillanatait nekik köszönhetem, mert ők számomra a család.


"Az elszenvedett sérelem szögesdrótot vont a szívem köré... a szívem jéggé fagyott, és sosem tudok változtatni azon a hidegségen, amelyet akkor érzek, ha erre a személyre gondolok."
/Gerald G. Jampolsky/