Sokszor nem tudom eldönteni, hogy én vagyok túlságosan elmaradott, vagy csak a körülöttem lévő emberek őrültek meg teljesen. Túlzás nélkül állíthatom, hogy legtöbbször az utóbbi nyer tanubizonyságot. Az elmúlt egy hónapban nagy imidzs váltásom volt. Új frizkó...merőben vadabb és engem kifejezőbb, mint az eddigi elfásult kinézetem. És kivételesen adtam magamra, és beszereztem pár kelléket ahhoz, hogy az emberek lássák, én is létezem, és a fenébe is...érdemes megfordulni utánam. Persze egy külső fazonírozás nem jár együtt a belső falak ledontésével és egy önbizalom növelő tréninggel, de ugye azon lehet még dolgozni. Illetve ott vannak környezeted azon tagjai, akik elfogadnak úgy ahogy vagy. Nem kényszerítenek arra, hogy légy ilyen vagy olyan. Egyszerűen tudják, hogy ez vagy te. Egy laza, erőteljesen szarkaztikus humorral megáldott csajszi. De te mégis miattuk aggódsz a legjobban. Mert szeretnél más lenni. Már unod ezt a szerepet. Érzed, hogy egyre inkább számítanak az érzelmek, és nem lehet mindent hideg fejjel megoldani, nem lehet állandóan csak magad maradni. Hirtelen vágyni kezdesz arra, hogy téged is meglássanak, ne csak tudják, hogy ott vagy. Lássák meg a fát az erdőtől, azt aki te valójában lenni szeretnél, egyszeűen, csak nem tudod, hogyan mutasd meg. Hiszen eddig ilyen nem létezett. A komoly romantikus filmektől elzárkóztál, képtelen voltál a szererelemről komolyan vélekedni, hiszen belátásod szerint téged úgyis messze elkerül az ilyesmi, és az úgyis csak gyengévé és érzelgőssé teszi az embert. Ugyanakkor, titokban, esténként visszapörgeted a filmkockákat és irigykedve gondolsz azokra a kakarterekre. Talán neked is menne a dolog. Talán képes lennél megnyílni valakinek, talán lenne valaki, aki elfogad téged minden hibáddal együtt. És itt megáll az elmélet. Visszagondolsz életed elmúlt 22 évére és nem látsz semmit. Semmit, ami okod adna bárkinek is, hogy észrevegyen. TÉGED. És ismét rájössz, hogy talán ez így van rendjén. Ez a te utad, még ha egyszer egyszer meg is állsz és vágyakozol egy kicsit...Utána...Azután aki a tiéd lehetett volna...de sosem akart megismerni...igazán.
"Társtalan voltál, baráttalan, szeretettelen, minden ember előbb-utóbb idegen lett számodra, vagy ellenség. S ha nem bírtad a magányt, s kitártad a karodat mások felé, ellöktek, nem kellettél, vagy megriadtak tőled, mert látták, hogy menekülsz hozzájuk."
/Müller Péter/
/Müller Péter/
"Magányosnak és szomorúnak érzem magam, szükségem van a megnyugtatásra, hogy számítok neked, hogy helyem van a szívedben, még ha pillanatnyilag azt választod is, hogy mást csinálsz, mint hogy velem légy."/Thomas D`Ansembourg/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése