Azon a bizonyos határon túl

Na, jó Felejtsétek el, amit a múltkor mondtam. Na, nem az egészet, de valljuk be, csak a naiv, buta kislányok bíznak meg minden lélekben. Sose bízz, mert nem tudhatod, hogy mikor kerül a hátad mögé a bizalmas és szúr le. Tomboló harag ég bennem kb. 48 órája. Azt, mondtam nincsenek bennem ellenérzések. Ó dehogy nincsenek. Lehet engem neveltek túl illedelmesnek, de ha valaki ,akivel már "nem tartom a kapcsolatot", de én valami kedveset írok neki, nem kényszerből, hanem mert én balga lélek vagyok. Akkor komolyan letörne az ember keze, vagy belehalna egy köszönömben? Biztosan. Mert a sértettség elvakít mindenkit.  De no problem. Felfogtam, hiszen a birka jellem a legtöbb emberre ráhúzható. Ha a főnök valamit kitalál, a többi követi csillogó szemekkel. Mert, ha véletlenül mást gondolsz és ennek hangot is adsz, kiraknak a bagázsból, és, hogy szakszavakkal éljek. Mert azért én is tanulok az iskolában új dolgokat. A társadalom perifériájára szorul. Tehát kiközösítik. Nos, drága egyetleneim. Nem kell engem szeretni, lehet engem utálni, tegyél keresztbe, nem bánom. Én türelmes vagyok. De előre mondom, méltó ellenfél vagyok. Könnyen nem bántok el velem. Tehát húzzátok fel szépen a nadrágotokat és jól kössétek meg, mert én vérrel és verejtékkel fogok küzdeni és kiállni a z igazamért, a valóságért. Lehet, hogy mögöttem nem állnak annyian, de én tudom, hogy ezekre az emberekre számíthatok, mert nem önös érdekből állnak mellettem. Ha ez lenne, akkor nem állna mögöttem egy lélek sem. Mindig vannak, akik csak elidőznek, majd körbe hálózzátok őket és végül a seregetek erősödik. Nem fogok értük küzdeni, aki veletek van, az ellenem. Nem szeretem az olyanokat, akik inkább tűrik az elnyomást, minthogy a rossz oldalon álljanak. Persze, az ősi túlélési ösztön mindenkit hajt. Nagyobb az esélyünk, ha a több eséllyel rendelkező fél oldalán harcolunk. De kérdem én, megéri? A folytonos megaláztatás, az így is kirekesztettség, az omega szerepe? Hát persze, hogy megéri, mert legalább tartozol valahova. Nos, akkor kedves egészségedre, de utólag hozzám ne gyere. 

Költői kérdés. Ha valaki nem mondja ki, de apró mederöltetéssel ki lehet következtetni, hogy már kitörölt az életéből, te mi a manóért hagysz mégis nyitva kapukat? Nem kellesz már neki, fogd fel ,egyszer és mindenkorra. Pótolható vagy, mindenki az, szóval vegyél erőt magadon és nyomd meg azt a DELETE gombot. Nem csak formálisan, de ezzel a valóságban is kijelentheted, már nem érdekel. És utána ne merészeld magad rosszul érezni, mert így is állandóan csak a fancsali képedet látom, h jaj most ezt csinálták, jaj most azt csinálták. Tegyék, te meg pontot teszel ennek a huzavonának a végére. Szabadulj meg mindentől, és kész. És később, mikor majd sok-sok év múlva visszagondolsz arra, hogy mit össze szenvedtél, jót nevetsz ezen. Hiszen a memóriád túlzás nélkül is rossznak mondható, azt sem fogod tudni kivel és miért alakultak így a dolgok. Tehát örülj, mert felejtesz. 

"Senkit sem gyűlölünk úgy, mint azt, akit szeretünk vagy szerettünk."

/Jorge Bucay/

"Ha a fegyvereid csak egy töredékét használják annak az energiának, amit az ellenség elfogyaszt, akkor olyan előnyöd van, ami szinte elsöprő túlerő esetén is győzelemhez juttathat. Nyújtsd el a küzdelmet, és ezzel pazarold az ellenséges anyagot. Az ellenfél megroggyan, mert a termelésirányítás és a dolgozók elvesznek."

/Frank Herbert/

Just do it, and don't give up!!!

Nos úgy áll a dolog, hogy eredetileg valami mást akartam veletek megosztani. Mivel imádok az élet nagy dolgaival jönni, és azokat kifejteni, amikről néha napján érkezik visszajelzés is. Nem vagyok ezekkel az érzésekkel és élményekkel egyedül. Ez kissé elszomorító, mármint nem a visszajelzés, hanem, hogy sok a rossz tapasztalat. A sok reményvesztett ember. De úgy érzem, nincs számunkra még itt a vég. Most nem fogok világot rengető ódákat zengeni és nem is akarok. Az élet szar, szokj hozzá, vagy változtass!- ez a mottóm (régebben az utolsó két szó nélkül használtam).

Már hallom is a kérdéseket..Mi ez a hirtelen váltás? Pár napja még romokban hevertél?

A válaszom csak ennyi: Just do it, and don't give up!

Az elmúlt pár napot olyan emberek társaságában töltöttem, akik ráébresztettek valamire. Miért kell nekem szenvedni, azért mert valaki belém taposott? Vagy épp megbántott, vagy tudom is én mit csinált, ami miatt összetörtem. Dehogy kell. Az ember természeténél fogva bosszúálló. Tagadhatnám, de nem teszem. Mi az én bosszúm? Hát ez. Bebizonyítom, hogy boldog leszek, és már most is jó úton haladok felé. Talán nem is bosszú ez, ezt mindenkire rá bízom. De a hétvégén rájöttem, hogy könnyebb az élet úgy, ha merész vagy. Bízni kell, mert könnyebb lesz az emberekkel szót érteni. Tudom, most azt mondod, nem tanultam a legutóbbiból. De igen, pontosan azt tanultam meg, hogy nem zárkózhatom el minden egyes ember elől azzal az ürüggyel, hogy "mi lesz ha". Ki kell nyílnod a világ felé. Nem élhetsz egész életben azok mögött a vastag falak mögött. Mi a helyzet az enyémekkel?

...

 Hangszigetelt üvegfalak ezek. Mögéjük zárva élek. Néhányan közel jönnek, megnéznek, mint a hatalmas büszke oroszlánokat az állatkertben, aztán tovább sétálnak. Az oroszlán ezt megszokta, nem foglalkozik vele, csinálja tovább a dolgát, mert az üveg fal mögött ott a falkája, a családja, amely a boldogságot és biztonságot jelenti számára. De nekem még nincs "falkám". Eddig nem zavart engem sem. El foglaltam magam az én kis kalitkámban. Éreztem a biztonságot mögötte. Néha jött, egy-egy ember, akit beengedtem a falaim közé, de idővel mindenki tovább állt. Mérges voltam. Miért hagytak itt? Most felálltam és körülnéztem. Elámultam, a sok apró csodától, ami a szemem elé tárult. Kíváncsi és várakozó tekintetek forgataga fogadott. Alig bírtam a látványt befogadni. Kezemet az üvegre tapasztva faltam magamba a sok élményt. Volt, aki integetett, mások hívtak, menjek velük. Tanácstalanul álltam saját börtönöm falai mögött. Emberek egymás között, örömük-bánatuk hol közös, hol magányos. A rossz mindig ott lapul a sötétben, de a barátok segítenek a menekülésben. Gyerekek gondtalan, csilingelő nevetése. Szerelmes párok andalgó sétája. Egy érzés fészkelte be magát a szívembe. Irigység és féltékenység. Én is érezni akartam őket. Tomboló haraggal döngettem a masszív falakat. Üvöltöztem. 

"Ki akarok jutni! Eressz el! Nem vagyok fogjod többé!"- nem érkezett válasz. Kifáradván leültem és csak néztem az üvegen keresztül másokat. Egyszer csak egy szót kezdett a tükörsima felületen kirajzolódni. "BIZALOM". Felpattantam. Fel-alá kezdtem járkálni, miközben a fejemet törtem. Hogyan bízhatnék én? Hiszen, annyi fájdalom ért már! Kopogás zökkentett ki vívódásomból.

Ismerős szempár kutató pillantással invitált egy jónak ígérkező élményre. Nem volt benne előítélet, inkább aggodalom, hogy megint NEM-et mondok. Ismét elolvastam azt az egy szót. És akkor döntöttem. Ettől a pillanattól a falak millió apró szilánkra törtek. Kiléptem a saját börtönömből, megadva a lehetőséget magamnak és mindenki másnak is arra, hogy megismerjen és én is megismerhessek. 

... 

Tehát ezzel a kis szösszenettel akartam elmondani, ami három nap alatt zajlott le bennem. Nem vagyok tökéletes, de nem is akarok az lenni. Fejlődnöm kell, mindenben, de tudom, hogy vannak dolgok amikben jó vagyok. Van önbizalmam, és most már ideje is azt használni. Meg akarok ismerni új dolgokat. Nyelveket akarok tanulni. Zongorázni akarok tanulni és táncolni szeretnék megint! Segíteni akarok, példát mutatni! Megmutatni, mindig van tovább, csak bízni és hinni kell! Önmagunkban!

"Az utazást választottam, amikor észrevettem, hogy az életem már nem olyan, mint egy folyó, amely a tenger felé igyekszik. Azért döntöttem így, mert körülöttem minden azzal fenyegetett, hogy megáll és egy helyben toporog. (...) Mindenki nap mint nap azt tapasztalja, hogy életének újabb és újabb fordulópontjához ér."

/Paulo Coelho/

"Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan."

/Antoine de Saint-Exupéry/

(A kis herceg)

Hmmm...a napok de gyorsan telnek. Végre beindult az élet. Persze, hogy pont akkor, amikor lenne 3 szabad napom, nem jut idő semmi lazulósra. Persze ez nem jelenti azt, hogy zavarna. Pénteken és szombaton este egy jó barátnak köszönhetően fantasztikus élményben volt részem. Élőben láthattam és persze hallhattam kedvenc Operett és Musical sztárjaimat. Kicsit olyan az elmúlt pár nap, mint amikor az ember egy terápián vesz részt. Folyamatosan olyan események érnek, amik mind mind kezdik visszahozni az életkedvem és megint jól érzem magam. Ez persze nem lenne így, ha nem lennének mellettem azok, akikre tudom, hogy rossz napjaimon és számíthatok. Én balga eddig csukott szemmel jártam, és nem is sejtettem, hogy van még ember a Földön, aki szeretne engem igazából ismerni, annak a lánynak a barátja lenni. Minden változik. Ez most a fő irányvonal. Azt hittem, zárkózott vagyok, de ebben az új közösségben, rá kellett jöjjek, én igencsak szociális személy vagyok, mert a többiek alig mesélnek magukról valamit. Én pedig csak beszélek és beszélek és be nem áll a szám. Persze ez lehet beszélgetőpartner hiánya is. Végtére is nem lehet egész életünkön át csak kerülgetni az embereket azzal, hogy nem bízunk bennük eléggé. Én most felteszek mindent egy lapra. Eszembe jutottak emlékek, mikor még naiv kisgyerek voltam. Olyan akarok lenni, megint. Naiv és boldog, aki mindenkinek kitárja a szívét és azt akarja, hogy szeressék. Persze, tudom, most azt mondjátok, hogy megőrültem. Hiszen annyi ember kihasznált már, és mindig pofára estem. De belefáradtam, hogy megóvjam magam és csak a szerintem arra érdemesekkel osszam meg igazi valómat. Volt értelme? Ugyanúgy jártam, nem? Sőt még rosszabbul. Tehát a tanulság, inkább választom azt, hogy sok embernek legyek kedves és maximum visszadobja a labdát, de így sem maradok egyedül, mint csak egy-kettő személynek adok lehetőséget és ha mégis máshogy alakulnak a dolgok, úgy érzem a világ vége zuhant rám. Tehát Hope Szeretet Szolgálata ezennel megnyitotta kapuit. Várok minden régi és új embert tiszta lappal. 

"Ha valakiben van elegendő rugalmasság az új befogadására, akkor tanulni is képes majd, vagyis fejleszteni önmagát és előlépni a saját életében. Aki reális célokat tűz ki maga elé, tisztában van a képességeivel és értékeivel is. Ha nem ezt tesszük, az élet könnyen olyan agárversennyé válhat, ahol állandóan a műnyúl után rohanunk, soha el nem érve azt."

/Tari Annamária/

Én vagyok a fegyvered ellenem

A szemem könnyben úszik. Lelkemen ez a hatalmas seb vérzik. Vérzik, mert belém tiportál. Megbíztam benned. Tied volt minden titkom. Összecsaptak felettünk a hullámok. Szavaid maró savként öntötted rám, én pedig mint törött poharak szilánkját, vágtam hozzád sérelmeim. Talán nem kellett volna? Ki tudja: Mindketten hibásak vagyunk. Én beismerem, de te már döntöttél. Azt álmodtam, a valóság egy rossz rémálom, de mikor felébredtem, ismét üres voltam. Történt velem valami. El akartam mesélni, de félúton megállt a kezem. Már nem mondhatom el. Még szoknom kell ezt az új helyzetet, és az ürességet, de valahogy majd csak megleszek. Erős vagyok mindig azt mondtad, hát most is annak kell lenem, ugye? Eddig a pillanatig, hamis ábrándokkal ringattam magam. Fel akartam adni a levelet a postán. Most már nem teszem. Úgy döntöttél végeztünk, nem zargathatlak, ugye? Szép kis befejezés. Mindig stílusosan távoztál. Eltűnsz, nyomot sem hagyva magad után. Ez a lépés kissé meglepett. Percekig megrökönyödve néztem a vibráló monitort. Az első kérdés lebeg előttem, ami eszembe jut. Miért? És a válasz oly egyszerű, hiszen már nincs dolgunk egymással, ugye? 

A könnyeim még mindig folynak. Senki sem veszi őket észre. Az álarcom lehullik. Most csak én vagyok, cicoma és védelmező álca nélkül. Azon gondolkodom, mit csinálhatsz épp ezekben a pillanatokban? Egy hang a fejemben azt suttogja, szomorú vagy, amiért ide jutottunk. De a racionális énem meggyőz arról, hogy te annál okosabb vagy, mint, hogy ilyen dolgokon rágódj. Felnézek rád. A hideg fejjel való gondolkodás mestere voltál mindig is. Az érzelmek, csak elgyengítenek. De, tudtad ezt. Túl sok bennem az érzelem. Tehát ezzel a lépéssel sakk mattot kaptam. 

Letörlöm a könnyeket. Értelmetlen hullatnom őket. A füled befogtad és elrohantál. Igaz volt egyáltalán? Vagy csak egy képet kaptam rólad? Az egyik főhősöm te voltál. Minden történetben helyed volt. De most magad ragadtál tollat és befejeted a történetem...

"Ott ült a padon, könnyek peregtek az arcán, és tudni akarta, amit minden gyerek tudni akar, amikor valaki, akit szeretett, hirtelen eltűnik a színről: miért történik, miért velem történt, van ennek valami oka, vagy csak egy őrült rulett kerék forog? Ha jelent valamit, akkor mit kezdjek vele? Ha semmit nem jelent, akkor hogyan viseljem el?"

/Setpeh King/

Boldogság gyere haza...

Azt, hogy az események, hogyan tudnak egyik pillanatról a másikra megváltozni és a fejük tetejére állni, még most sem értem. Tegnap ilyenkor a remény szikrája lobbant fel bennem, hogy talán még ez az egész dolog megmenthető. Röpke egy óra múlva, már patakokban folytak a könnyeim. Furcsa, hogy az érzelmek, mint váltótársak, képesek mindent átrendezni röpke percek alatt. Azt hittem, a mai napom is e körül fog forogni. Gondolkodni, visszatekintetni, rágódni...de nem. 

Új nap és mintha az agyam egy része arra kényszerített volna, hogy ne gondoljak a tegnap estére. Láthatatlan kezek taszítottak minél messzebb, és végül kelletlen de engedtem az unszolásnak. Délután egy jó baráttal való séta kicsit megvigasztalta a lelkem és megértette velem, ahhoz, hogy boldog lehessek tennem kell. Most már érzek egy kis örömöt, mert visszagondolva a mai nap csupa jó dologból állt. A jó események egymást követték egy futószalagon, és még "médium" képességem is elődugta a nóziját. Nem viccelek, kissé ijesztő volt, mikor megjelent valaki, akit épp ott azon a helyen ma látni akartam. A szituáció maga, kissé kényelmetlenre sőt talán kínossá sikerült, de a tudat, hogy annak reményében sétáltunk arra, hátha összefutunk vele, és ez meg is történt. Kissé megdöbbentett. Mindig is tudtam, hogy a megérzéseim csalhatatlanok, és sokat olvastam arról, ha az ember valamit nagyon akar, akkor azt elérheti. Na, de így? Hiszen a varázslat és a fura dolgok csak a mesékben és könyvekben léteznek. Én meg csak örök álmodozó maradok. Az eszem azt mondja, ez csupán csak egy véletlen volt. De egy belső hang mégis arra késztet higgyek a nem hétköznapi események valódiságában. Talán megbolondultam teljesen, de amíg ez az állapot boldogan tart, én nem ellenkezem.

"Nem számít, mennyire fáj valami, van, hogy elengedni még fájdalmasabb."

"Az idő nem magnószalag, amit oda-vissza lehet tekerni. (...) Az idő itt van. Használd ki."

/Paulo Coelho/

Törékeny holmik

Van egy könyv. Éppen ezt a címet viseli. Kölcsön vettem. Éppen ehhez a témához illik a címe. Vagy inkább az események alakulása miatt kialakult helyzethez. Lényegtelen.

A billentyűzetet bámulom. Még nem vagyok egyedül. Várok a csendre. Adele a háttérben megteremti a kellő hangulatot ehhez a bejegyzéshez. Félek. Az álmok. Csak a kétség magvát tudják az emberben elültetni. Meg a reményt, ami sose kecsegtet jóval. A remény egy komisz kis lény. Elhiteti veled, hogy még van lehetőséged, még jöhet jó is. Te balga, hiszel is neki, aztán, mint villámcsapás, jön az igazság, ami a földhöz vág. Összetörsz. Egyedül vagyok. 

Furcsa egy lezárás ez, nemde? Azt szoktuk mondani, "a hallgatás belegyezés". Nos, ez a hallgatás a másik oldalról elég erős, így kénytelen vagyok elfogadni. A magány ismét régi ismerősként fogad, és meleg mosollyal köszönt. Beszélgetés egy új baráttal. Két hét őrlődés, várakozás, és ismét csak őrlődés után, rá kellett jönnöm, a múlt azért van a hátam mögött, mert sosem fog már utolérni és elém állni magasba tartott kezekkel, könyörögve, hogy álljak meg. Nem a múlt, megáll egy ponton és szemléli, ahogy még utoljára hátrafordulok, majd a jövő ismeretlen ösvényeire lépek. A múlt már csak ilyen. Néha, a kitartó emberek egész sokáig képesek a múltat megőrizni a jelenben, de ez ritka, mint a fehér holló.

Beszélgettünk. Ahogy meséltem neki az elmúlt fél év, de inkább három hónapról, rá kellett jönnöm, hogy apró kicsit darabkák, szép lassan letöredeztek belőlem, és ott maradtak azon embereknél, akik kellemes emlékként élnek bennem. Hogy milyen volt arcukat magam elé idézni, miközben a velük töltött pillanatokat idéztem? Piszkosul fájdalmas, de ugyanakkor kellemes is. Túl sok hiányzik már belőlem. Talán darabokra hullom, ha nem fogadom el, a magány szerves része az életemnek. Képtelen vagyok normális emberi kapcsolatok kialakítására. Félek, ha megismerek valakit, és talán megszeretem, egyszer eljön a nap, amikor egy részemet zsebre rakva, isten hozzádot mond. Talán csak bebeszélem ezt magamnak. De akkor, miért ismétlődik meg mindig? Talán rossz társaság vagyok? Az emberek szeretnek velem lenni. De egy ponton senki sem közeledik tovább. Mintha, az én láthatatlan falaim a való életben is láthatóak lennének. Nem kérdeznek, nem próbálkoznak. Talán jobb is így. Nincs a félelem attól, mikor hagyják az embert megint faképnél. Nincs kötelezettség, nem kell megfelelni. Csak magány van, azt meg idővel meg lehet tanulni elviselni. Vagy nem...

"Az emberek könnyen törnek, ahogy a szívek és az álmok is."

/Neil Gaiman/

"Amíg nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz."

/Richard Bach/

I can't do this anymore

Vicces, mi? A sok elvárás, számonkérés. Miért nem szóltál? Hát már nem is számítunk? Most meg mi bajod? Azt, hittem barátok vagyunk... és még a sok panasz meg követelőzés. Hát, azt hiszem, most jutottam el arra a pontra, amikor azt mondom STOP IT!!!

Levegő kell! Friss levegő! Nem tudok mindenki elvárásainak megfelelni, és nem is akarok! Én így nem tudom tovább csinálni. Állandóan csak mindenkinek ugrálni, és vigyázni nehogy megbántsam. Egy lezáratlan dolog. Akadályoz mindenben. Nem tudok koncentrálni, nem tudok írni, nem mennek a dolgok. Meg kell írnom a levelet. Addig csak egy helyben toporgás. Napok óta rágódom. Próbálom megfogalmazni az érzéseket, amik itt mélyen belül kavarognak bennem. Nehéz ez így. Nincs kinek elmondani, mi bánt. Megint csak gyűlik és telítődik a sok negatívum és nem tudok ebből lefaragni. Nincs kinek. Bizalmatlanság. Ez a nagy baj. Ha képes lennék ténylegesen megbízni valakiben, bárkiben, magamban, talán jobb lenne a helyzet. De a sok negatív tapasztalat, nem akarok ismét csalódni, folyton csak csalódás. Hát ilyen az élet? És hol van a habos oldala?

...

Tegnap éjjel megírtam. A levelet. Előre megterveztem mit fogok benne leírni. Nem azt írtam...teljesen. Megpróbáltam mindent belesűríteni, de még így is egy csomó mindent kihagytam. Talán így könnyebben elfogadom én is ezt az új felállást, vagy helyzetet. Az idő múlik és a kapcsolatok formálódnak, változnak. Van, hogy egy szorosnak hitt kötelék, idővel fellazul, majd el is szakad. Ez szomorú. Jól tettem, hogy megírtam. Ma ismét "tollat ragadtam". Sikerült folytatnom. A szavak végre papírra vetődtek, és alig bírtam abbahagyni, el is késtem az órámról. Ennek örülök, mert kicsit már kétségbe voltam esve, hogy talán nem épp az írás a megfelelő művészi pálya, ami nekem adatott. Szomorú lennék, ha ez beigazolódna, hisz az azt jelentené, hogy a családban egyedül nekem nincs semmi művészi hajlamom, vagy inkább tehetségem. Remélem, hogy ez nem így van és egyszer majd tényleg jól fogok írni. Most sikeresen folytatom. A levelet már feladtam a postán. A hölgy kedves volt. Most várok. Mi a válasz, ha lesz reakció. Ez nem izgatott várakozás. Nem érzek semmit. Minden olyan erőteljes. Halvány vagyok, akár a hajnali napsugár. 

"Az ember, akinek mindene megvan ahhoz, hogy jól érezze magát és boldog legyen, egyszerre a világ legnyomorultabb embere lesz. Miért? Mert nincs kivel beszélnie."

/Paulo Coelho/

"A barátság legnagyobb próbája nem az, ha a magunk hibáit tárjuk fel barátunknak, hanem, ha neki tárjuk fel az övéit."

/Francois de La Rochefoucauld/

Mad world

Sosem tudhatod, hogy mi vár holnap. Semmi sem tart örökké. Az ember sem örök. Egyszer mind el fogunk múlni, talán emlékeket is hagyunk magunk után, de van, hogy még a halálunk sem jut el senkihez. Ha valaki elmegy, rosszul érezzük magunkat. Kérdéseket teszünk fel! Miért pont ő? Miért neki kellett? Fiatal volt még, ellőtte volt az élet. Az idő nem válogat. Egyszer minden óra megáll. Az enyém is, a tied is. A kérdés az, hogy amíg az óra ketyeg, képes vagy-e maradandót alkotni. Az emberek jönnek, az emberek mennek. Néha csak állok és szemlélődöm. Állok a tömegben és körülnézem. Nem érzem magam biztonságban. Félek. Valami hiányzik. Más lennék talán? Lehet, és ez az ami igazán fontos. Önmagadnak lenni. Másnak, talán különcnek, mert ez tesz egyedivé. Egy birkaszellemű embert, aki mindig csak olyan akar lenni, mint a példaképe, vagy épp a legjobb barátja, sosem fognak megjegyezni. Nem lesz kiemelkedő. Csak egy árnyék, valaki mögött, miközben valójában ott lakozik benne a szikra. A tehetség szikrája. Lehetne valaki, de biztonságosabb számára a kitaposott ösvénye lépdelni. Talán én is ezt teszem.

Változás van kialakulóban. A nyár sok meglepetést tartogatott számomra, Öröm, bánat, magány, elvesztés, új ismerősök, kaland és fájdalom. Ezek együttes összessége valamit megváltoztatott bennem.
 Úgy lehet ezt hívni, hogy megkomolyodtam? Talán. Nem tudom. Most egyfajta ködfátylon keresztül szemlélem a külvilágot és közben gondolkodom. Szinte egész álló nap csak gondolatok cikáznak bennem, van, hogy egyszerűen elvesztem a fonalat és ejtem a témát, de akár éjszakákon át is rágódhatok valamin. Úgy érzem, most már nem hagyhatom másra a dolgokat, nem menekülhet az ember folyton. Egyszer meg kell állni, és szembe szállni az ismeretlennel. 

Talán furcsának találod ezt a hirtelen változást. Hihetetlen, de én is meglepődtem rajta, hogy bizonyos dolgok mennyire meg tudják változtatni az embert és a dolgokhoz való hozzáállását. Igen, bevallom más szögből kezdtem nézni a dolgokat és tényleg nekem kellett változtatni, ahhoz, hogy elviselhetőbb legyen az élet. Meglepő, de azóta a bizonyos nap óta a légkör is megváltozott. Nincs olyan nagy feszültség, sőt van, hogy kifejezetten kellemes érzés. Egy valami fáj csak ebben, ehhez kellett egy szomorú eseménynek történnie. Ahhoz, hogy végre észrevegyük magunkat és változtassunk...

"Amikor fiatalok vagyunk, úgy élünk, mintha halhatatlanok lennénk. Halandóságunk tudata úgy ölel körül bennünket, akár egy merev papírszalag, ami alig érinti a bőrünket."

/Pascal Mercier/

"Ha azonban az ember keresztültört mindennapi körülményei papírfalán, azokon a képzeletbeli falakon, melyek legtöbbünket bebörtönöznek a bölcsőtől a sírig, akkor mindenesetre tesz egy felfedezést: ha a világ úgy, amint van, nem tetszik neked, megváltoztathatod. Határozd el, hogy mindenáron meg fogod változtatni és akkor meg is tudod változtatni. Megváltoztathatod rossz és haszontalan irányban, de éppúgy teheted jobbá, kényelmesebbé vagy legrosszabb esetben legalább sokkal érdekesebbé."

/Herbert George Wells/

Coming home!!!

Újból itthon vagyunk. Rengeteg élmény, és kaland részese lehettem az elmúlt napokban, amit soha életemben nem fogok elfelejteni. Új barátok, izgalmas percek és gyönyörű ország fogadott Hollandiában. A versenyről röviden csak annyit, hogy nagyon szuper volt és nagyon büszke vagyok a kiskutyámra, mert nagyon jól dolgozott. Nekem még van mit fejlődnöm "vizsgadrukk" terén, de jövőre ismét megpróbáljuk a kvalifikálást, és akkor már oda csapunk. 

Egy kicsit Hollandiáról. Gyönyörű ország, rendkívül kedves és mosolygós, perfektül angolul beszélő lakosokkal. A város, ahol a verseny zajlott név szerint Nijmegen volt, de mi átruccantunk egy szabad délutánon Amszterdamba is, mivel alig másfél órányira van ettől a várostól. Amszterdam magáért beszél. A piros lámpás negyed kihagyhatatlan volt, és mit ne mondjak nagyon muris. A vicces nyalóka meg volt, de volt ám ott vicces süti, tea, meg mindenféle kellék az egyéb drogok otthoni elkészítéséhez is. Szimplán azt sem tudtam hova kapjam a fejem. A nénik a kirakatban nagyon kis vicceskék voltak. Némelyiküktől elfogott a hányinger, mert olyan kinézettel maximum egy rémálomban állná meg a helyét, de mint tudjuk, a perverzitás nem ismer határokat. Sajnos sok időnk nem volt időzni itt, de egy biztos rengeteg ott a bicikli és az ember, na meg a "mariska".:D

Nijmegen már egy sokkal csendesebb és nyugodtam, inkább kertváros jellegű hely volt. Mindenhol lovak, bocik és törpe bárányok legelésztek. Az emberek egységes formájú tégla házakban laktak, és természetesen itt is mindenki biciklivel közlekedett. De tényleg, nem volt pillanat, amikor nem láttunk biciklist. És még valami lényeges dolog. Annyi cuki és helyes srác volt odaát, hogy már-már kellemetlen volt. És mind aranyos és kis mosolygós volt. Szóval szeretnék én Hollandiában élni:D. Jó megélhetés, kedves emberek, kutyaszerető lakosság és mindenhol országutak. Egy biztos. Olyan mértékű energiával sikerült feltöltődnöm, ami egész évben ki fog tartani.:)

"Nyújtsd mindig a legtöbbet! Ne elégedj meg azzal, ami vagy! Próbálj meg az lenni, ami lehetnél!"

/Dalnoki Jenő/