Van egy könyv. Éppen ezt a címet viseli. Kölcsön vettem. Éppen ehhez a témához illik a címe. Vagy inkább az események alakulása miatt kialakult helyzethez. Lényegtelen.
A billentyűzetet bámulom. Még nem vagyok egyedül. Várok a csendre. Adele a háttérben megteremti a kellő hangulatot ehhez a bejegyzéshez. Félek. Az álmok. Csak a kétség magvát tudják az emberben elültetni. Meg a reményt, ami sose kecsegtet jóval. A remény egy komisz kis lény. Elhiteti veled, hogy még van lehetőséged, még jöhet jó is. Te balga, hiszel is neki, aztán, mint villámcsapás, jön az igazság, ami a földhöz vág. Összetörsz. Egyedül vagyok.
Furcsa egy lezárás ez, nemde? Azt szoktuk mondani, "a hallgatás belegyezés". Nos, ez a hallgatás a másik oldalról elég erős, így kénytelen vagyok elfogadni. A magány ismét régi ismerősként fogad, és meleg mosollyal köszönt. Beszélgetés egy új baráttal. Két hét őrlődés, várakozás, és ismét csak őrlődés után, rá kellett jönnöm, a múlt azért van a hátam mögött, mert sosem fog már utolérni és elém állni magasba tartott kezekkel, könyörögve, hogy álljak meg. Nem a múlt, megáll egy ponton és szemléli, ahogy még utoljára hátrafordulok, majd a jövő ismeretlen ösvényeire lépek. A múlt már csak ilyen. Néha, a kitartó emberek egész sokáig képesek a múltat megőrizni a jelenben, de ez ritka, mint a fehér holló.
Beszélgettünk. Ahogy meséltem neki az elmúlt fél év, de inkább három hónapról, rá kellett jönnöm, hogy apró kicsit darabkák, szép lassan letöredeztek belőlem, és ott maradtak azon embereknél, akik kellemes emlékként élnek bennem. Hogy milyen volt arcukat magam elé idézni, miközben a velük töltött pillanatokat idéztem? Piszkosul fájdalmas, de ugyanakkor kellemes is. Túl sok hiányzik már belőlem. Talán darabokra hullom, ha nem fogadom el, a magány szerves része az életemnek. Képtelen vagyok normális emberi kapcsolatok kialakítására. Félek, ha megismerek valakit, és talán megszeretem, egyszer eljön a nap, amikor egy részemet zsebre rakva, isten hozzádot mond. Talán csak bebeszélem ezt magamnak. De akkor, miért ismétlődik meg mindig? Talán rossz társaság vagyok? Az emberek szeretnek velem lenni. De egy ponton senki sem közeledik tovább. Mintha, az én láthatatlan falaim a való életben is láthatóak lennének. Nem kérdeznek, nem próbálkoznak. Talán jobb is így. Nincs a félelem attól, mikor hagyják az embert megint faképnél. Nincs kötelezettség, nem kell megfelelni. Csak magány van, azt meg idővel meg lehet tanulni elviselni. Vagy nem...
"Az emberek könnyen törnek, ahogy a szívek és az álmok is."
/Neil Gaiman/
"Amíg nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz."
/Richard Bach/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése