You are so much better in this game, named Life

 Piszkosul ki fogok magammal szúrni, d addig nem fogok tudni fellélegezni ,amíg ki nem írom magamból ezt a pár sort. Öt perce kellett volna elindulnom, ma még a kis macit elő kell készítenem, hiszen holnap showtime van a FEHOVA eseményen, amihez egyébként semmi kedvem. Ott lesz az ex, olyan emberek, akik a múltam részei és negatívan befolyásolták a dolgok alakulását. Kicsit úgy érzem magam, mint mikor az ember önként áll sorba pofonért. Most, hogy kifeküdtem a második C19-em is, és mielőtt megkérdeznéd, eszem ágában sincs több shot-ot beadatni, ha kettő nem elég, hát jöjjön a halál és tárt karokkal várom. 

Komolyan néha azt gondolom a C lassan komolyabb hűséget fogad nekem, mint bármi ezen a világon. Azt kell mondjam, kifejezetten szerencsés ember vagyok. Ha eljön a világ vége, nem kell megtanulnom megvédeni magam, meg én lesz az első, aki elkapja a halálos kórt és zombivá változik. Én leszek az őszombi. Minden zombik zombika. A zombi királynő!

Lehet, vagy többet kéne aludnom, vagy kevesebbet ábrándozni. Lassan már a reggeli kakaómat is túl fogom misztifikálni. Megvan ennek a varázsa. Elmenekülni egy látszat világba, ahol minden olyan érzést, törődést megkaphat az ember lánya, amit a valóságban, mint éhező kis gyermek, könyörögve kell kuncsorognia. Néha jön egy-egy botor lélek, aki megszánja és odadob neki pár pennyt, vagy egy félig megrágott szendvicset, ezzel aznapra megmentve a haláltól, de lényegében a helyzetén semmit sem változtat. 

Érdesek hasonlat, de valamelyest lefedi a valóságot. 

Lassan szokásommá válik a lendület közepén félbe hagyni az írást, de talán ez azért is jó, mert ilyenkor adhatok magamnak pár napot, hogy kicsit derűsebben láthatom a világot. Visszanézve, mi miatt aggódtam, az ex...a szemembe sem mert nézni. Győztem. Egy olyan csatában, amit meg sem kellett vívnom. Vettem egy mély levegőt és kiléptem a fényre az ötletemmel. Hosszú hónapok óta őrlődtem. Lépni akarok, de nem mertem megtenni. Most megjött a támogatás. Mások is osztoztak az ötletemben, mi mindent lehetséges, ha az ember egy jó csapat tagja. Elkezdjük, és én emiatt annyira, de nagyon izgatott vagyok. Mindig ódzkodtam a "vezetői" szerepkörtől, hiszen már Ben bácsi is megmondta a nagy hatalom, nagy felelősséggel jár. És én bizony rendelkezem azzal a bizonyos sötét oldallal, amit a hatalom nem biztos h életre kellene, hogy hívjon. Egyszer írok egy mesét, amiben a főszereplő lesz a gonosz. Nem. Nem fogunk most megint elkalandozni.

Nyilvánvaló, ha felszívom magam, mágnes leszek. Ha akarom, és megteszem, akkor egyszerűen elkezdi az univerzum hozzám vágni a lehetőségeket. Persze ezt most egzisztenciális szempontból értjük, oké? Van egy lehetőségem, amivel nagyon-nagyon élni szeretnék. Minden vágyam a függetlenedés, a saját kis vityilló. És most, talán pár hónap múlva némi külhoni lehetőséggel megvalósítható lesz. Már nem a kajiba, hanem az anyagi ráfordítás kezdete. 

Egy szó, mint száz, de csak mert mindjárt éjfél és nincs már ébren levő agysejtem egy frappáns, tanulságot tartalmazó lezáráshoz, csak egyszerűen kívánom, hogy az életünk maximálisan beteljesítse az álmainkat, hiszen megérdemeljük!

/Alábbi idézet egyfajta megemlékezés arról a fiatal amerikai tehetségről, aki a tegnapi napon feladta a rákkal szemben a harcot. 2% esélye volt, de ő mégis hitt benne az utolsó pillanatig. Mi más lenne, ha nem példakép/

It's not an anniversarym just a memory...

 A mai nap úgy egészében furcsa volt. Gondolatok jöttek mentek, szinte már úgy éreztem nem is vagyok teljesen jelen. Pedig ma igencsak produktív nap volt. Jó idő, program, beszélgetések. A nap fele csak úgy eltelt pikk-pakk. Mégis, amikor hazaértem és végre elcsendesült körülöttem minden, egyszeriben elöntött az a furcsa, üresség érzés. Hiányérzet, furcsa keserédes szomorúság. Napok óta kapom a jelzéseket. Véletlen egybeesések. Furcsa álmok, fülcsengés. Nem tudom, mit akar a Főni, de nagyon kopogtat az ajtón. Milyen nap van ma? Február 13. Francba. Az emlékek puff neki, elöntöttek. 

Egy aprócska pillanatra hagytam magam elmerülni ebben a kellemes, lelket melengető érzésben. Aztán kinyitottam a szemem és rájöttem, hogy a kis léleknaplót vissza kell zárnom. Jól esett. Mosolyogtam. Felidéztem a kellemes pillanatokat. Eljátszadoztam egy mi lett volna ha gondolattal, majd fejet csóválva elnyújtóztam az ágyon. 

- Még mindig szeretsz elmenekülni a meséid közé! - hallom a fejemben a dorgáló intelmet. De nem tudok ez ellen mit tenni. A meséim teszik a rideg és szürke hétköznapokat élettel telivé. Dorkánia színes és pontosan úgy alakul minden, ahogy annak lenni kell. A lány megtalálja a férfit, együtt küzdenek vállvetve a gonosz ellen, majd boldogan élnek, míg le nem megy a nap.

Most pedig itt ülök, és ahogy pötyögöm ezeket a sorokat, végig gondolom mennyi minden történt az elmúlt egy évben. Egy évvel ezelőtt olyan voltam, mint egy kis tinilány, akinek először bókolt a szomszéd kisfiú. Elég nevetséges voltam, valljuk be. Most, hogy már megtörtént aminek kellett, mintha legalább 40 évvel öregebb lennék, a lelkem legalábbis. Őszintén sajnálom azt a szegény lányt, de sosem venném el tőle azokat a boldog perceket, a mosolyokat, a nevetést, az örömet, amit átélt. Inkább csak óva inteném, kérném, hogy legyen óvatos. Amikor pedig megtörténik a baj, mellé feküdnék és a fülébe súgnám, hogy legyen erős és tartson ki, mert ott lesz a fény az alagút végén. Nem lesz már olyan fényes, mint eddig, de kitartóan fog számára világítani, és képes lesz tovább menni az úton.

"Sokszor elmerengünk a múlt pillanatain, amíg a következő nagy célt hajtjuk. De megéri megőrizni ezeket az emlékeket: a győzelmeket, a kudarcokat és mindent a kettő között."

What the fck is going on..?

 Jaj de jó lenne tudni, hogyan lehet felkerülni az univerzum VIP listájára. Van egy sanda gyanúm, hogy oda is születni kell. Jó csillagzat alatt. De ez az én esetemben, mint tudjuk, nem történt meg. Mint, ahogy sok más sem. 

Boldognak kellene lennem, ugye? Azt kellene látnia a világnak, hogy végre megint minden rendben, a dolgot ismét a helyükre kerültek. Ehelyett mi történik? Úgy érzem, kiégtem. Nem izgat a munkám. Nem akarok emberek közé menni. Foglalkozni azzal, amibe bele kezdtem. Folyton félek, hogy megint csalódni fogok. Keresem a hibákat, amik talán nincsenek is. Nem tudok bízni. Emiatt felesleges konfliktusokat generálok. Úgy érzem elfogy az idő. Mintha a film mindjárt véget érne, pedig még a popcorn el sem készült, és még nem is helyezkedtem el kényelmesen. Talán csak a covid meg a karantén teszi, hiszen tudjuk, hogy az egyedüllét rövid idő alatt furcsa dolgokra készteti az embert. Főleg, aki nem beszél. Napi 12-16 órákat a saját gondolatainkba meredni, nem tanácsos hosszútávon. Én pedig évek óta ezt teszem. Lassan már krimi könyveket is írhatnék, ahány összeesküvés elmélet született már a fejemben apró kis szociális interakciókat követően. 

Most először érzem azt, hogy túllőttem a célon. Mintha szándékosan el akarnám ásni a lehetőségét a saját boldogságomnak. Mintha Dorkánia kapuit csak egy tárlatvezetésre nyitottam volna meg, és miután lejárt a látogatási idő, kitessékelném a népet. 

...

Hagytam  magamnak két napot. Átgondolni. Teret adni neki. Kicsit úgy érzem belehalok. Ebbe az egészbe. Én csak szeretnék boldog lenni. Valakivel. Tényleg ennyire nagy kérés? Eddig hitegettem magam, hogy nem így van, de most már egyre inkább kezd a gondolat beférkőzni a fejembe, hogy a probléma forrása én magam vagyok. Túl sok vagyok. Túl hamar kezdek kötődni. Túlságosan ijesztő, amit művelek. A múltbéli szarságaim terhesek. Túl nagy az a bizonyos puttony. 

Esténként, mikor lehunyom a szemem, elképzelem, hogy milyen lenne ez az egész élet, ha minden normálisan alakulna. Ha minden olyan lenne, mint egy Netflix által rendezett langymeleg romantikus filmben lennénk. Nem nem kell nekem Edward Cullen, vagy Christian Grey. Nekem egy egyszerű ember is megteszi, aki az én emberem és nincsenek sem játszmák, se aggodalom. Bizalmatlanság és rettegés. Csak a színtiszta szeretet és nyugalom. Számomra ez jelentené a teljességet. 

Adok még magamnak pár napot. Háttérbe vonulok. Inkább csak hagyom folyni az eseményeket a maguk módján. Talán, ha elengedem, akkor minden megtalálja a maga helyét és a dolgok egyszeriben csak elkezdenek jól alakulni.

"Néha nincs más választásunk, mint hogy megvárjuk, hogy elvonuljon a vihar, amíg egy út ismét járhatóvá válik."

/Nína Björk Jónsdóttir/