Jaj de jó lenne tudni, hogyan lehet felkerülni az univerzum VIP listájára. Van egy sanda gyanúm, hogy oda is születni kell. Jó csillagzat alatt. De ez az én esetemben, mint tudjuk, nem történt meg. Mint, ahogy sok más sem.
Boldognak kellene lennem, ugye? Azt kellene látnia a világnak, hogy végre megint minden rendben, a dolgot ismét a helyükre kerültek. Ehelyett mi történik? Úgy érzem, kiégtem. Nem izgat a munkám. Nem akarok emberek közé menni. Foglalkozni azzal, amibe bele kezdtem. Folyton félek, hogy megint csalódni fogok. Keresem a hibákat, amik talán nincsenek is. Nem tudok bízni. Emiatt felesleges konfliktusokat generálok. Úgy érzem elfogy az idő. Mintha a film mindjárt véget érne, pedig még a popcorn el sem készült, és még nem is helyezkedtem el kényelmesen. Talán csak a covid meg a karantén teszi, hiszen tudjuk, hogy az egyedüllét rövid idő alatt furcsa dolgokra készteti az embert. Főleg, aki nem beszél. Napi 12-16 órákat a saját gondolatainkba meredni, nem tanácsos hosszútávon. Én pedig évek óta ezt teszem. Lassan már krimi könyveket is írhatnék, ahány összeesküvés elmélet született már a fejemben apró kis szociális interakciókat követően.
Most először érzem azt, hogy túllőttem a célon. Mintha szándékosan el akarnám ásni a lehetőségét a saját boldogságomnak. Mintha Dorkánia kapuit csak egy tárlatvezetésre nyitottam volna meg, és miután lejárt a látogatási idő, kitessékelném a népet.
...
Hagytam magamnak két napot. Átgondolni. Teret adni neki. Kicsit úgy érzem belehalok. Ebbe az egészbe. Én csak szeretnék boldog lenni. Valakivel. Tényleg ennyire nagy kérés? Eddig hitegettem magam, hogy nem így van, de most már egyre inkább kezd a gondolat beférkőzni a fejembe, hogy a probléma forrása én magam vagyok. Túl sok vagyok. Túl hamar kezdek kötődni. Túlságosan ijesztő, amit művelek. A múltbéli szarságaim terhesek. Túl nagy az a bizonyos puttony.
Esténként, mikor lehunyom a szemem, elképzelem, hogy milyen lenne ez az egész élet, ha minden normálisan alakulna. Ha minden olyan lenne, mint egy Netflix által rendezett langymeleg romantikus filmben lennénk. Nem nem kell nekem Edward Cullen, vagy Christian Grey. Nekem egy egyszerű ember is megteszi, aki az én emberem és nincsenek sem játszmák, se aggodalom. Bizalmatlanság és rettegés. Csak a színtiszta szeretet és nyugalom. Számomra ez jelentené a teljességet.
Adok még magamnak pár napot. Háttérbe vonulok. Inkább csak hagyom folyni az eseményeket a maguk módján. Talán, ha elengedem, akkor minden megtalálja a maga helyét és a dolgok egyszeriben csak elkezdenek jól alakulni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése