Nehéz napok. Röviden így lehetne leírni, ami mostanában zajlik körülöttem, körülöttünk. A "karimizéria" a nyakunkon, amitől totál herótom van, nem hiába nem a kedvencem ez az ünnep. Most ráadásul már nem csak magamra kell gondolnom, kell kis millió ajándékot venni, persze a megfelelő ajándékokhoz nem lehet elég pénzt megkeresni. Kell fát venni, kell díszeket készíteni, ki kell takarítani, főzni kell, számolni kell vendégekkel, vendégségbe is kell menni. Egyszerűen túl sok minden szakadt rá az intoleráns kis lelkemre. Kudarc hegyek a munkában, a nevelésben és a párkapcsolatban is. A tél rossz, a tél negatív, a tél kihozza a rossz oldalamat, amit mindenki, beleértve magamat is, gyűlöl. Nehéz eset vagyok, sosem tagadtam, de az elviselhetetlen rigolyáimat sikerült új szintre emelnem. Nem tagadom, maximalista, irányítás mániás, és erősen hirtelen természetű vagyok, és ebben az időszakban ez most még erőteljesebben érezhető.
Elfáradtam. Lelkileg, fizikailag, pszichésen. Túl sok elvárást állít elém az élet, és sorra elbukom a feladatokon. Sajnáltatni felesleges magamat, mert magamnak köszönhetem, végülis, ha egyszer az életben normálisan tudnék viselkedni, ahogy azt a társadalom is elvárja, fele ennyi gondom lenne. Nincs ez másképp a párkapcsolatban és a barátságban sem. Elrontom, mindig elrontom. Mert nem tudom tartani a számat, mert nem tudom megmutatni, mi az ami bennem zajlik. Lehet, hogy a felszínen tombol az apokalipszis, de mélyen legbelül csak egy elveszett lélek kapaszkodik az utolsó lehetőségekbe. Mert menni kell előre, töretlenül, meg kell mutatni, hogy mi rejlik bent, akkor is, ha a befogadó fél nem vevő erre. Mert az emberiség nem befogadó. Az rögtön ítél, és, ha egyszer bele kerültél a skatulyába, tehetsz bármit, ahányszor csak bírod, egyszer megbotlasz és máris a szakadék mélyén találod magad.
Mit érzek most? Csalódottságot, végtelen szomorúságot, mert megint a felszín győzte meg a nagyérdeműt a mélységben rejtőző valóság helyett. Ördögi kör ez, nem értem én sem ő sem, senki sem. Ezzel áldott meg a sors, ezzel kell megküzdeni nap, nap után, Szóval sajnálom, hogy rabolom az idődet, hogy miattam nem tudsz önmagad lenni, hogy elveszem a részletekben, hogy az apróságoknak tűnő dolgokon felháborodom, sajnálom, hogy lusta vagyok és minden feladat rád marad, sajnálom, hogy nem tudok az lenni, akit te akarsz.
"Nem mondhatom el, néha mennyire fáj, hogy mennyire belefáradok abba, hogy erős vagyok; hogy micsoda megkönnyebbülés az, ha kimondhatom, össze vagyok törve, még akkor is, ha csak egy papírlapnak."
/Sara Crowe/
