Home, sweet home...

Egy valamit áruljon el valaki. Mi a különbség a között, ha ott vagyok, és a között, ha nem. Elárulom. Semmi. Sőt. Valljuk be, ő jobban élvezi ha én/ mi nem vagyunk a színen. De tényleg, és itt most tegyük félre az önsajnálatot. Több, mint egy hétig távol vagyunk, megy a sértődés, hogy mikor megyünk haza. Hazamegyünk, erre még én érezzem magam megtisztelve, hogy ott lehetek. Kérdem én, mi erre a választható opció? És különben is, mindig ugyanaz a forgatókönyv. "Ma jön valaki". Hurrá, repdesek az örömtől. Megint kezdődik a folytonos megjegyzés tétel, az arrogáns viselkedés, a rosszindulatú megjegyzések, és a lekezelő magatartás. Nehogy bármi közöm is legyen a jövevényhez, hogy képzelem, hogy egy ujjal is hozzá merészelek nyúlni. És természetesen törvényszerű, hogy Bari ilyenkor átvált vérengző fenevaddá, és keresztbe le fogja nyelni a másikat. Persze, mert ez mindig így van, végül is nem zavar, lassan már én leszek a vendég, a vendég lesz a családtag. Nem vagyok féltékeny a rá, ő nem tehet róla, csak a viselkedés, amit a jelenléte a közvetlen környezetében kivált, na azaz ami mélységesen felháborít, és elszomorít. És akkor meg ott a meglepődés, hogy elhúzom a belem napokra. Hát ilyen légkörben, még a halott ember is tovább állna. Épp elég dolog jár a fejembe, nem kell, hogy még az idegeim is fel mondják a szolgálatot. Csak ne kelljen vele egy légtérben lenni. Csak kíméljen meg a vele váltott mondatoktól az ég. Rosszul vagyok minden egyes közös perctől. Néha elgondolkodom azon, amit mondanak. Tisztelt, és légy hálás, hiszen neki köszönheted, hogy élsz. Olyankor azt mondom, rendben, borítsunk fátylat a múltra, kezdjünk tiszta lappal. És akkor, jön egy rosszmájú megjegyzés, egy le degradáló grimasz, és valahogy, ki tudja, talán csak én kapom fel mindenen a vizet, nincs ingerenciám sem hálát adni neki, sem pedig tisztelni. Az ilyen ember az én szememben nem tiszteletre méltó, inkább elszomorító. De talán egy valami talán elismerésre méltó benne, őt látva tudom, milyen ember nem akarok lenni soha. Olyan ember sosem ,akinek egy vendég többet számít, mint egy családtag. Legyen az bármilyen cuki, meg kedves. Vannak olyan íratlan szabályok, amelyeket be kell tartani. 

"Egyes csalódások megráznak bennünket, egyesek pedig olyan sebet ejtenek rajtunk, hogy annak hegét egészen a sírig viseljük."

/Thomas Hardy/

Filmajánló: A szív bajnokai/The blind side

Most nem magamról írok, hanem erről a filmről. Az egyik órámon néztük, és elég komolyan elgondolkodtatott a film üzenete. Megint beigazolódott, hogy vannak még csodák. A film igaz történeten alapuló feldolgozás. 

Michael Oher, azaz Nagy Mike Memphis utcáin nőtt fel. Anyja drogos, 7 éves kora óta állami gondozottként van nyilván tartva, de a nevelő szüleitől mindig megszökött, és hol itt, hol ott aludt. Egy nap a sors fintora révén találkozik egy fiatal ambiciózus nővel és családjával, Leigh-Anne-el, akik befogadják és segítik őt. A család olyannyira megszereti, hogy örökbe is fogadják és kiderül Mike nagyon tehetséges a sportokban, amihez labda kell, de leginkább a footballban. A film végére a fiú álma teljesül és az egyik legjobb egyetemre kap sportösztöndíjat, és emellé még egy családot is kap, akik minden meccsén ott vannak és szurkolnak neki. 

A történetben számomra az volt a leginkább meglepő, hogy a fiú múltjához képest egy cseppnyi agressziót vagy  hálátlanságot nem mutatott. Épp ellenkezőleg, a családjához olyan erős kötelék kötötte, hogy a film egyetlen pontján tört ki belőle agresszió, amikor az "anyját" ócsárolták. Nem volt rossz, sőt jó volt, a szó szoros értelmében. Azok a fiatalok, akik ugyanígy nőttek fel ,sokan nem érték meg a 25 éves kort sem. Eldönthették, hogy ők is akarnak, mert a lehetőségük nekik is megvolt, de nem azt az utat választották. Michael is lehetett volna ilyen, fiú, de nem volt. Ez Michael Oher története, aki 2009-ben az év football játékosa lett.

"Nehéz rájönni a bátorság forrására. Bátorító lehet egy béna ötlet, vagy egy véletlen, de nem szabad megkérdőjelezned a felnőtteket, vagy az edződet, vagy a tanáraidat, mert ők alkotják a szabályokat. (...) Elsősorban a becsületed határozza meg, hogy mit csinálsz, vagy éppen mit nem. Ez vagy te, vagy azzá tesz, aki szeretnél lenni."

/A szív bajnokai c. filmből/

Egy kicsit fáradt vagyok. A napok telnek és telnek. Néha meg szeretnék állni, csak egy pillanatra. Most nem lehet, minden eseményt követ egy másik. Segítek itt, segítek ott. Túl vállalom magam? Talán. Talán nem. Inkább kitöltöm az üres járatokat. Le kell foglalnom magam. Amint van egy kis időm, már is gondolkodóba esem, aminek a végeredménye sosem kecsegtet semmi jóval. Mindig ugyanazok a gondolatok, ugyanazok a problémák. Keresni kell a megoldást. De hogyan? Félek, és nem lépek. Félek a csalódástól, de nem akarok magányos lenni. Nem vagyok az. Tudod, hogy értem. Megint kezdem. Úgy érzem egyre elviselhetetlenebb vagyok. Megbántok másokat. Pedig nem szándékos. A rossz érzések kivetítése másokra. Ha nekem rossz, dögöljön meg a szomszéd szamara is. Csakhogy egy kis közhellyel éljek. Vissza kell fognom magam. Más ugyebár nem tehet arról, hogy nekem gondjaim vannak önmagammal. Néha azon gondolkodom, miért tüntet ki ilyen jelentős figyelemmel, máskor pedig felteszem a kérdést, én miért nem érdeklem annyira. Ha ott vagyok az a baj, ha nem vagyok ott akkor meg az a baj. Megfelelni neki? Ugyan már, a csillagokat még én sem vagyok képes lehozni az égről. Beültem a sarokba. Sírni volt kedvem. Meg fogok törni. Menekülni akarok. El innen, csak jó messzire. Talán a távolság jót tesz nekünk. Van, hogy nincs más megoldás. Milyen szép volna, ha igaz volna. Nem mondhatnék ilyeneket. Mi változott meg? Mitől tud egy gyermek ekkorát csalódni olyasvalakiben,aki számára mindig is hős volt. Valaki, akire mindig számíthatott, felnézhetett rá. Egy pillanat és elmúlt. Vagy megfordult. Már nem a hős volt, hanem a megátalkodott gonosz, a rosszakaró, a gonosz boszorkány. A gyermek felnőtt. Már nem úgy látja az eseményeket, mint akkor. Ami akkor, mese volt, most valóság. Sokszor nem tudom, mire készüljek. Folytonos készültség, most épp mi fog történni. Összeroppanok a súly alatt. Egyszer, vagy most, már összetörtem? Döntsd el, mit akarsz. Szeress, vagy gyűlölj, de ne őrjíts meg! 

"Nem tudni, mi a jobb: minél tovább gyereknek maradni, vagy minél előbb felnőni. Az egyetlen csalódás, ami teljesen bénítónak és visszafordíthatatlannak hat (...), amikor az ember saját maga vagy szerettei szenvedésein keresztül szembesül az élettel, és eszmél rá, hogy élete soha nem lesz kiegyensúlyozott."

/Gerlóczy Márton/