Azt mondják az egyedüllét szabaddá tesz. Nem kell senkiért sem felelősséget vállalnod, nincs, akinek meg kelljen felelned, senki nem kér számon, ha kimaradsz az este. Ez valóban így van. Tényleg. Az elején minden szép színes, és felszabadult. Aztán ahogy telnek a hetek, ez a szép színes kép egyszerűen csak elkezd fakulni, míg végül egy ütött-kopott kis szürke maszat marad belőle. Talán így tudnám ezt az egész katyvaszt leírni. Mondhatnám, hogy végre minden a helyére került. Mondhatnám, hogy végre megint önmagam lehetek, magammal foglalkozhatok. Sőt egyenesen áradozhatnék arról, mennyivel jobb most nekem. Ezt hallom mindenkitől. Örülj, a szabadságodnak. Végre te vagy a fontos! Most Te jössz! Valósíts meg az álmaidat!
Nos, elmondom ez valójában hogyan is zajlik itt bent. Képzelj el egy hatalmas üres teret, melyben csak te vagy. Ott állsz egyes egyedül, és félsz, mert az egyetlen ajtó, ami elválaszt a valóságtól, olyan nagy és hatalmas. Résnyire nyitod és kilesel rajta. Egyszerre éles, vakító fény hasít keresztül a nyíláson. Emberek egyre erősödő morajlása hallatszik. Vissza csukod. A levegő szinte folyékony halmaz állapotot ölt a tüdődben. Fuldokolsz, közben a félelem egyre inkább befészkeli magát a tudatodba, magával hozva szorongás és a magány érzését, melyek pestisként ivódnak be a szöveteidbe. Észre sem veszed, de ott ülsz ennek a bizonyos ajtónak támaszkodva, és hallgatod, ahogy a hangok egymás túl harsogva próbálnak maguk alá gyűrni.
- Megint elrontottad!
- Csak hátráltatod őket!- Mindig csalódást okozol!
- Elmarod magad mellől az embereket! - Képtelen vagy a szeretetre! - Méreg vagy mások számára!
- Nem mindegy, hogy te mész el, vagy a másik hagy el?! Úgysem lesz soha senki, aki el tudna viselni! - Szörnyeteg vagy! Ufó!
Egyszeriben megcsörren a telefon. Megrázod magad és elhessegeted az árnyakat. Egy meghívás. Egy találkozó. Jó lehetőség kicsit kimozdulni. Elkezdesz készülődni, de mi lesz, ha valami rosszul sül el? Mi lesz, ha csak elrontod a hangulatot? Mit fognak rólad gondolni? Ők is el fognak fordulni.
Végül lemondod. Az utolsó pillanatban. Levetkőzöl, és egész este azon gondolkozol, vajon milyen lett volna ott lenni?
Argh...Mindegy is. Szóval itt vagyok én, csak szeretnék, kicsit láthatatlanná válni és létezni ott lent, egyedül a hangokkal. A fejemben.
/Most pedig rendhagyó módon nem egy ide passzoló képpel és idézettel színesítek, hanem egy videóval. Aki ért angolul, tudni fogja, hogy pontosan ide passzol!/
