Work hard, and U don't need to think

 Régen voltam ennyire mélyponton. Pontosan nem is tudom, hogy ez most micsoda. Nem csalt meg senki. Nem árult el senki. Nem hagytak cserben. De még csak dráma sincs az életemben. Őszintén. Ha bele gondolok. Az életem kong az ürességtől. Elszigeteltem magam. Mindenkitől. És talán az élet furcsa fontira, hogy lényegében ez lengi körbe az egész életem. Így vagy úgy de végül, mindig visszatért a tátongó üresség érzése. Az utóbbi időben szinte tökélyre fejlesztettem a látszat keltését. Légy vidám! És az embereknek nem leszel a terhére! Az emberek hosszútávon borzasztó idegesítőnek tartják a szomorú társaikat. Nem tudnak velük mit kezdeni. A társadalom pedig elvárja, hogy működj. Egy-két napig lehetsz rossz kedvű, de ha folyamatosan csinálod, akkor már terheled a rendszert. Aztán amikor egyszer csak az ilyen emberek elmennek, mindenki csak pislog, hogy de hát semmi jele nem volt.

Jele éppenséggel volt, csak mi nem veszünk róla tudomást. Tudat alatt azzal nyugtatja magát mindenki, hogy ááá, úgysem meri megtenni. Pár napja láttam egy 104 éves bácsiról egy riportot, aki hamarosan Svájcba utazik, hogy eutanáziában részesüljön. Ő mondta, ahogy mindenkinek joga van az élethez, úgy mindenkinek joga van dönteni arról is, ha nem szeretne tovább élni. Kövezz meg érte, de teljes mértékben egyet értek. Lehet olyan, hogy valaki korban ugyan fiatalnak mondható, hiszen még nincs 50 éves, előtte az élet, ő mégis tudat alatt érzi, hogy ebben az életben nincs már számára semmi különleges. Egyszerűen, amit kellett megtette. Elvégezte a feladatot. Vajon, nem-e lehet, hogy az a bizonyos felsőbb hang szól hozzá? Szólítja vissza magához. Tudom, nekem mindig kicsit kegyetlen és kifordított volt a gondolkodásom, de végtelenül furcsának tartom, azt, ha valakit, aki kilép az életéből, mert ezt a döntést hozta, felelősségre vonják, még holtában is. Vajon nem egy fajtája ez is az áldozat hibáztatásnak? Mint mikor a nő, aki erőszak áldozata lesz, azt kapja vissza, hogy miért hívta fel magára a figyelmet. Nos, nem! Aki áldozat, nem lehet hibás semmilyen körülmények között sem.

Nagyon sok időm van gondolkodni, ilyen és ehhez hasonló elméletekről a fejemben. Időnként azért megszólalok otthon a négy fal között, hogy biztos legyek benne, még van hangom, és jól esik néha emlékeztetni magam, milyen a hangzása. Talán ez is az oka, hogy ennyit dolgozom. Olyankor tudok beszélni. Valakivel. Akárkivel. Felületes dolgokról. De legalább addig is, az agyam arra koncentrál, és nem szól az a kis hang a fejemben. 

"Neked tudnod kell hogy van az

mikor az idő nem halad,

mikor az óra szinte áll

s csak vár az ember, mire vár,

mikor a gondnak nincs neve

mégis rohannod kellene,

el kell jutnod valahova

innen, csak nem tudod hova,

csak ahol vagy csak onnan el

csak ez az óra múlna el

csak ez az este múlna el."

/Tamási Lajos/

The silent is my best friend now

Eltűntem. Váratlanul. Hirtelen. Nem mertem megmondani. Nem mertem elmondani, mit gondolok, milyen érzések kavarognak bennem. Mi az igazság. Ehelyett megfutamodtam. Elbújtam. Vissza a csigaházamba. Jó mélyen, és most nem vagyok hajlandó az orrom sem kidugni onnan. Biztosan haragszik rám. Próbálkozott. Napokig. Végül feladta. Vajon megértett volna? Elfogadta volna az indokaim? Úgy éreztem, megfulladok. Mintha béklyók tartanának fogva mellette. Annyi mindent akartam mondani, az érzéseim, a gondolataim. De nem tehettem. Nem volt rá nyitott. Nem hibáztatom érte egy percig sem. Bármennyire is idillikusan sorsszerű volt a felbukkanása, egyszerűen hiányzott a közös pont. A szikra. Nem lehet valakivel együtt lenni, boldogságot színlelve, csak azért mert félünk egyedül lenni. Nem akarom az időm pazarolni és mást sem hitegetni. Hiszem, hogy van még esélyem találni valakit, aki mellett kiteljesedhetek, de ennek nem most van az ideje. Kissé sorsszerű, hogy tavaly éppen ilyenkor tört össze a lelkem apró darabokra, most pedig én magam döntöttem úgy, hogy inkább a magányt választom. 

Furcsa, de jól esik. Kicsit. A csend. Itthon. Próbálok magamra koncentrálni. Régi, mély sebeket begyógyítani. Kérdésekre választ találni. Nincs jobb, mint kisgyermekkori felvételeket nézegetni, és szembesülni a valósággal. Már akkor sem stimmelt valami, de ha az ember nem tudja, milyen jeleket keressen, észre sem veszi a különbséget. Szerettem volna azt hinni, hogy nincs igazam, hogy gyerekként nem volt gond, te sokkolóak voltak a különbségek. Mintha egy másik világban éltem volna. Egy folyton zavarodott kisgyermek, aki próbálja felfogni és megérteni, hogyan is működik körülötte a világ. Sok mindent megértettem az elmúlt napokban. Néha nem baj, ha visszavonul az ember a csigaházába. Kell, hogy időnként bentről figyeljük a világot, a jeleket és üzeneteket, amiket fentről kapunk. Bár mostanában örülnék, ha ehhez egy jelmagyarázat is járni, mert egyelőre halvány gőzöm sincs, mit akar tőlem a Főni, de tudom, hogy valamit nem veszek észre. 

Titkon bízom benne, hogy akik számára furcsa, hogy miért tűntem el, megértik és nem veszik magukra a helyzetet. Van az úgy, hogy bizonyos emberekkel nem jó folytonos kapcsolatot fenntartani. Időnként jó hallani a hangját, vagy tudni merre jár, de napi szintű kapcsolat már túlságosan erős és rengeteg munkát igényel a kapukat előtte is zárva tartani, hiszen az ember pofonért nem állhat sorba folyton folyvást.

"csend, a csendre vágyom én,

hogy hallható legyen,

ki vigaszt küld felém

valaki hív, valaki vár,

valaki hang nélkül beszél

csend, a csendet kérem én,

ha bántó már a zaj,

és túl sötét a fény

valaki hív, valaki vár,

valaki hang nélkül beszél"

/Margaret Island-Csend/