Régen voltam ennyire mélyponton. Pontosan nem is tudom, hogy ez most micsoda. Nem csalt meg senki. Nem árult el senki. Nem hagytak cserben. De még csak dráma sincs az életemben. Őszintén. Ha bele gondolok. Az életem kong az ürességtől. Elszigeteltem magam. Mindenkitől. És talán az élet furcsa fontira, hogy lényegében ez lengi körbe az egész életem. Így vagy úgy de végül, mindig visszatért a tátongó üresség érzése. Az utóbbi időben szinte tökélyre fejlesztettem a látszat keltését. Légy vidám! És az embereknek nem leszel a terhére! Az emberek hosszútávon borzasztó idegesítőnek tartják a szomorú társaikat. Nem tudnak velük mit kezdeni. A társadalom pedig elvárja, hogy működj. Egy-két napig lehetsz rossz kedvű, de ha folyamatosan csinálod, akkor már terheled a rendszert. Aztán amikor egyszer csak az ilyen emberek elmennek, mindenki csak pislog, hogy de hát semmi jele nem volt.
Jele éppenséggel volt, csak mi nem veszünk róla tudomást. Tudat alatt azzal nyugtatja magát mindenki, hogy ááá, úgysem meri megtenni. Pár napja láttam egy 104 éves bácsiról egy riportot, aki hamarosan Svájcba utazik, hogy eutanáziában részesüljön. Ő mondta, ahogy mindenkinek joga van az élethez, úgy mindenkinek joga van dönteni arról is, ha nem szeretne tovább élni. Kövezz meg érte, de teljes mértékben egyet értek. Lehet olyan, hogy valaki korban ugyan fiatalnak mondható, hiszen még nincs 50 éves, előtte az élet, ő mégis tudat alatt érzi, hogy ebben az életben nincs már számára semmi különleges. Egyszerűen, amit kellett megtette. Elvégezte a feladatot. Vajon, nem-e lehet, hogy az a bizonyos felsőbb hang szól hozzá? Szólítja vissza magához. Tudom, nekem mindig kicsit kegyetlen és kifordított volt a gondolkodásom, de végtelenül furcsának tartom, azt, ha valakit, aki kilép az életéből, mert ezt a döntést hozta, felelősségre vonják, még holtában is. Vajon nem egy fajtája ez is az áldozat hibáztatásnak? Mint mikor a nő, aki erőszak áldozata lesz, azt kapja vissza, hogy miért hívta fel magára a figyelmet. Nos, nem! Aki áldozat, nem lehet hibás semmilyen körülmények között sem.
Nagyon sok időm van gondolkodni, ilyen és ehhez hasonló elméletekről a fejemben. Időnként azért megszólalok otthon a négy fal között, hogy biztos legyek benne, még van hangom, és jól esik néha emlékeztetni magam, milyen a hangzása. Talán ez is az oka, hogy ennyit dolgozom. Olyankor tudok beszélni. Valakivel. Akárkivel. Felületes dolgokról. De legalább addig is, az agyam arra koncentrál, és nem szól az a kis hang a fejemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése