Valami ilyesmi diskurzus zajlott le nem egészen egy héttel ezelőtt a fejemben, egy laza két órás síró görcs után. Őszintén megmondom, kicsit ismét elvesztettem a hitem. Önmagamban. Az emberekben. A happy end intézményében. Nehéz feldolgozni, amikor valaki hónapokig mindent is megígér, de végül képtelen a megszokásból kilépni, és rá kell jönni, hogy ez bizony nem is fog változni, ellenben még több fájdalom és csalódás, na meg üres ígéret lesz. Vajon megéri ezért feláldozni önmagunk? Az önbecsülést, a nőiességet, a személyünk valódi értétékét?
A válasz, NEM. Habár napokig gyötört az ismételt magány rám szakadó érzése, de szép fokozatosan vissza szoktam. Már nem fáj. Nem haragszom. Nem tudok haragudni. De várni sem. Tovább kell lépnem, és lehetőséget adnom annak, hogy valaki olyan lépjen az életembe, aki valóban tisztel, megbecsül és szeret. Minden jóval és rosszal, ami velem jár. Elfogadja a múltam, a mázsás pakkom, a dilis hobbym, a munkám. Cserébe, ha valóban érdemes rá, én ígérem, hogy úgy fogom szeretni, ahogy még senki mást.
A leckét megtanultam. Azért mert valami elsőre jónak tűnik, nem biztos, hogy érdemes arra, hogy időt szánjunk rá. Sose add az értéked lejjebb annál, mint amit valóban megérdemelsz, még akkor sem, ha a környezeted ennek a szöges ellenkezőjét próbálja veled elhitetni. Lehet, hogy kényelmesebb lenne egy biztos rossz helyzetben tengődni, de ahhoz, hogy jó dolgok érkezzenek az életünkbe, hogy fejlődni tudjuk, muszáj nekünk is lépéseket tennünk, még akkor is, ha ez időnként ingoványos talajra vezet, ha néha orra esünk és kegyetlenül fáj. Tovább kell menni, mert a végén ott lesz az amire vágytunk. És mi másra vágyna minden ember, mint a BOLDOGSÁGRA.
