I don't see my happy ending...and it's okay

Nehéz hét, sok súlyos gondolattal. Voltak pillanatok, mikor a fellegekben jártam, máskor pedig úgy éreztem ennél rosszabb már nem lehet. Az érdekes az volt az egészben, hogy most valahogy kívülről figyeltem a reakcióimat, az érzéseimet. Egy dologban azonban ismét bizonyosságot nyertem. Az érzelmekkel vigyázni kell, mert csak egyszer billen ki az ember az egyensúlyból, máris borul a rendszer. Megint elkezdesz hinni valami, számodra nem létező dologban. Reménykedsz, hogy na, lehetséges, küzdeni kell érte. Aztán arcul csap a felismerés. Csak egy mondat, de kijózanodsz egy pillanat alatt. Megint bele estél a szokásos hibádba. Fáj, persze, hogy fáj, pedig tudhatnád már, hogy neked ez nem jár. Éjjel álmatlanul forgolódsz, napközben frusztrált van, de közben rendeződik odabent minden és ismét az ész az úr. Ismét hideg fejjel tudsz gondolkodni, mert tudod. Biztos vagy benne, hogy nincs happy ended. De szeretnél, magadnak nem is jut, ha mindenki másnak, akinek szüksége van rá, megadhatod a lehetőséget, akkor ha csak annak halovány lenyomatát, de érezheted, hogy igen, ilyen lehetne. Ezek valamelyest feltöltenek. Erőt adnak a folytatáshoz. Mert menni kell, nem lehet megállni, az élet nem kíváncsi a vágyainkra, arra ott vannak az álmok.

"Erre vágytam, hogy (...) engem szeressenek, másként úgyis utolér a keserű csalódás. Ezért önkéntelenül felöltöttem az álarcot: gondold meg tízszer, mielőtt közelítesz! Lehetek hideg, mint a jéghegy, perzselő, akár a vulkán, belepusztulsz mindkettőbe, de élvezheted a langyos napfényt a közelemben, ha el tudom hinni neked, hogy megérdemled."

/Galgóczi Dóra/

I will never know...I will never understand...I will never feel

Csendben ülök a szobában és kattogok. Pörgetem vissza a napokat és az eseményeket. Keresem, kutatom azt a pillanatot, amikor a kocka rossz oldalára billent. Talán egy mondat, vagy egy szó volt, de az is lehet, hogy csak egy torz grimasz. Hogy mit éreztem? Értetlenül álltam, később csalódott voltam, aztán a harag tüze lobbant fel bennem, végül pedig a szomorúság érzése telepedett meg bennem. 

Nem tudom milyen lehet, sosem éreztem. Kidobtak, mielőtt még a gondolattal eljátszhattam volna, hogy van olyan ember, aki fontosnak tarthat. Először igazságtalanságnak tartottam, de az évek során megtanultam, hogy nem vár mindenkit szőke herceg fehér lovon. Így szépen lassan el is temettem magamban minden ilyesfajta érzelmet és hiú reményt. Néha-néha azért megbicsaklik az ember, de ha tartja magát az elveihez, akkor könnyebb ismét a falai mögül kémlelni a világot. Az érzéseket jobb kint hagyni, csak menni és csinálni mindent hideg fejjel. Vannak olyan emberek, akik az önpusztítást tartják a legmegfelelőbb eszköznek, mások inkább saját maguk marcangolják össze önnön lelküket. Hogy mi a legjobb megoldás? Nem tudom.

Szeretném megérteni, szeretném elfogadni. Szeretném, ha tudnék segíteni. Ha azt mondhatnám, senki nincs hatással rám. Szeretnék megint hideg és jeges lenni. Mert képtelen vagyok értelmezni. Jelek, melyek csak összekuszálják a szálakat, és mi lesz a vége? Két ember, aki már egymásra sem néz, csak elmegy egymás mellett. Hogy mit érez a másik, sosem tudja meg, csak abban biztos, hogy talán még valamit tehetett volna. De nem mert lépni, inkább magába folytja bocsánatát, dühét és haragját, és hagyja, hogy a fájdalom végletekig feleméssze. Egyszer majd összehozza a sors egy másik emberrel, aki mellett ha csak pár pillanatra is, de kicsit teljesnek érezheti magát. Ekkor viszont már tudni fogja, hogy ezeket a pillanatokat meg kell őrizni, mert kettőt pislant és ismét elsétálnak mellette. 

Az élet furcsa játékot űz velünk. Néha felemel, majd a mélybe taszít. De neked tudnod kell, hogy mindig van ki út, mert bárhová is kerülsz, találhatsz valakit, aki talán kissé ügyetlen, olykor furcsa és szeszélyes, de örömét a mosolyodban és a vidámságodban lelheti meg. Mert bár mosolya ott van, de közben saját nyomorúságát igyekszik palástolni előtted.

"Bizonyos érzések, legyen az öröm vagy bánat, olyan erősek, hogy szinte beléjük roppan az ember."

/Eric-Emmanuel Schmitt/

Just still close the door!

Felkavaró érzések dukálnak igazán egy felkavaró gondolatokat tartalmazó bejegyzés megszületéséhez. Honnan is kezdjem? Ja igen, egy fejezet lezárult az életünkben. a nagy öreg tovább lépett, Mi pedig? Nehezen viseljük, na jó, talán csak én nem tudom még teljes mértékben elfogadni a tényt, hogy nincs többé. Kissé zilált volt az elmúlt pár nap, amit bizonyos szempontból talán jobb lett volna elkerülni. Ha egy ajtót kinyitunk, egy olyan lavinát indíthatunk el, amit nem biztos, hogy meg tudunk állítani. Na már most, sokan ismerik ezt a bizonyos ajtót. E mögé rámoltam be azokat az érzéseket, hangulatokat, talán még vágyakat is, amelyek elgyengítenek és befolyásolnak, hiú ábrándok közé taszítanak. Évekig ment is a dolog, persze egyszer-egyszer az ajtó résnyire kinyílt, de még időben sikerült visszazárni. Aztán jön egy esemény vagy történések sorozata és a kapuőr ilyenkor elgyengül, dolga akad és nem biztos, hogy az ész a szíven felül tud kerekedni. Az ajtó kinyílik és elszabadul a lámpás szelleme. Nem sok időre, mert észbe kap az ember és igyekszik megállítani az eljövendő apokalipszist, 

Barátnak, támasznak lenni néha piszok nehéz. Ilyenkor fogcsikorgatva de fogadjuk a vállunkra ránehezedő terhet, mert szeretnénk a másik fájdalmán, bánatán enyhíteni, de észre sem vesszünk, hogy egy részét mi magunk is átvesszük, saját lelkünkön vezetjük le. Az erősek átvészelik az ilyen pillanatokat, de ott vannak a magamfajták. Az örök álmodozók, akik hisznek a boldog befejezésben. Reménykednek benne, hogy egyszer majd nekik is sikerülni fog az élet nagy játékát megnyerni. Aztán elbuknak. Ilyenkor napokig, talán hetekig vagy hosszú hónapokig csak fekszenek a földön és nem értik, mit rontottak el? Miért maradnak ki mindig a dobásból? Aztán vesznek egy mély levegőt, felállnak és tovább mennek. Időnként komoran de nagyrészt mosolyogva a világra, de belül mind tudják/tudjuk, hogy üresek és hidegek vagyunk. Megyünk, mert az élet nem hagy mást, de tudjuk, hogy a vége mindig ugyanaz lesz, hogy a föld jó barát, szeretjük ölelgetni. 

"Hányan vannak, akik átengednék magukat egy hirtelen vágynak, egy óráig tartó, gyorsan támadt és viharos szeszélynek, a szerelem pillanatnyi csapongásának, ha nem félnének attól, hogy ezt a rövid és felszínes boldogságot helyrehozhatatlan botránnyal és fájdalmas könnyekkel fizetik meg."

/Guy de Maupassant/

"Az is a pokol egyik formája, ha az ember arra vágyik, ami soha nem lehet az övé. Mert a gondolatai kóborolnak. Elsuhannak olyan tájakra is, ahová nem lenne szabad. Olyan ízekkel kínozzák, amiket soha nem érezhet a nyelve, olyan domborulatokkal, amelyeket soha nem érinthet a keze, és olyan érzésekkel, amelyeket soha, de soha nem árulhat el."

/J. R. Ward/