Több, mint fél éve már, a hónapok egymás után peregtek le, az emberek tovább léptek. Hogy én? Szerettem volna, még most is szeretnék. Hiszen van mibe kapaszkodni, van egy stabil pont, egy szikla szilárd támasz. De mégsem. Valamikor régen szerettem, amit csinálok. Kutyákat képeztem, az volt a nagy álmom, hogy segítőkutya kiképző leszek, hogy én leszek a legjobb a világon. Persze ezek mind gyermekded álmok és vágyak voltak, és talán azok is maradnak. Elindultam egy úton, de mintha félúton rossz elágazás felé fordultam volna. Meg kellett állnom, mert neki el kellett mennie. El kellett engednem, de azóta nem találom a helyem. Hiszen ő volt a mindenem, ő volt az én bölcs tanító mesterem, vele nőttem fel, átsegített a kamaszkor viharos időszakán, ott volt az életem nagy kudarcainál és a nagy sikereknél is. De most nincs itt. Nem vigasztal meg, amikor úgy érzem nem bírom tovább. Nem segít, amikor elakadok, nem motivál, hogy álljak fel és csináljam tovább. Bevallom kicsit most feladtam a harcot. Hagyom, hogy az emberek átlépjenek rajtam, mert egyszerűen nem érdekel. Nevezheted ezt önsajnálatnak, de én inkább csak úgy érzem ennyi voltam. Volt valamikor régen egy lány, aki szimplán a megérzéseire hagyatkozott, amikor még minden olyan természetesen jött, aztán egyszer csak jöttek a negatív hatások, az a sok kritika és bántás, majd a szeretett társ halála, és ez így ömlesztve ide vezetett, erre az állapotra. Nem vagyok büszke magamra, sőt inkább szégyellem azt, aki lettem. És félek, hogy előbb-utóbb te is rá ébredsz arra, többet akarsz annál, mint amit én nyújtani tudok. Apró jelzéseket adsz, talán neked fel sem tűnik, de nekem sokat jelent, amikor reggel elköszönsz, még ha haragszom vagy haragszol, akkor is. Ma nem tetted. Becsaptad magad után az ajtód, én pedig könnyeimmel küszködve vettem tudomásul az újabb jelet. Tudom, talán én rontottam el, hiányzik a sok nevetés, a kikapcsolódás, és a sikerélmény. Ehelyett iskola, munka, munka és este a feszültség és fáradtság. De lehet nekem túl nagyok az elvárásaim, és tényleg egy álomvilágban élek. Mindenesetre vettem az adást, és ehhez tartom magam. Mindenki a saját problémáiért felel és az ő feladata megoldani, nem pedig a másikat traktálni vele. Ilyen az élet, nem tündér mese.
"Meddig lehet hinni? (...) Hány kudarc szükséges ahhoz, hogy valaki föladja a hitét? És végül a legfontosabb: Mikor derül ki a hitről, hogy vakhit? Mikor derül ki, hogy becsaptam magamat? S amit vártam és reméltem, nem valósul meg soha! Mikor derül ki, hogy a vágyad - bárhogy hiszed, akarod, reméled s bármennyi áldozatot hozol érte - nem teljesül? Mikor történik az, hogy a hit egy eszmében, egy vallásban vagy akár a saját jövőmben elévül? Mikor jön el a pillanat, amikor a padlóról már hiába állsz föl - vesztettél."
/Müller Péter/
