Egy évvel ezelőtt az életem összeomlott, bele törtem én magam is. Keményen, olykor éjszakákon át sírva. De kellett nekem ez az idő. Tanulásra, megbocsátásra, érzések és emlékek elfogadására. Bizonyos dolgokat el kellett tennem a padlásra, bizonyos emlékeket és érzéseket ki kellett törölnöm. Haladtam-e az utamon? Léptem-e előre? Hogy állok önmagam megismerésével és elfogadásával? Vannak-e még körülöttem toxikus emberek?
Nem vagyok még félúton sem, de elindultam. Tettem lépéseket. Néha nehéz, sőt sokszor igencsak gyötrelmes. Esténként a hangok a fejemben szinte megőrjítenek. De kezdem érezni, hogyan kell a határt megszabni. Kezdem érezni azt a bizonyos gyeplőt. Tanulok ezerrel, vannak terveim, és végre kezd beérni a rengeteg munka, az emberek már felfigyelnek, kaptam elismerést is. Persze még sokszor ott van bennem a kérdőjel, hogy de "mit gondolnak közben?" Mi van, ha ez csak a látszat?" "Csak arra várnak, hogy elrontsam"
Nehéz, biztos könnyebb lenne, ha valaki ott lenne támaszként, de én választottam ezt az utat. Piszkosul vágyom arra, hogy valaki meglásson engem, a valódi énem, de ugyanakkor rettegek tőle, hogy megint elrontom. Hiszen visszagondolva az elmúlt közel harminc évre, soha nem sikerült hosszútávon fenntartani a baráti és szerelmi kapcsolatokat sem. Talán nem voltak megfelelő emberek, vagy szimplán csak én voltam az a bizonyos toxikus elem az ő életükben. Nincs kizárva, tudom, hogy időnként, ha fáradt vagyok és rossz passzban kelek fel, olyan vagyok mint akit kereszteztek egy pszichopata sorozat gyilkossal és egy hisztis ötévessel, gyilkos páros. Ilyenkor saját magam is arcon csapnám, de a múltban elkövetett hibáimat már nem tudom semmissé tenni. Viszont tudom, hogy sok-sok minden azért alakult így mert az én életem is tele volt manipulatív és toxikus emberekkel. Legyen az bárki, el kell engedni. Egy év kellett hozzá, de megértettem, nem cipelhetem más terheit a saját hátamon. Nem lehetek mindig én a hibás, nem félhetek attól, hogy azért mert őszinte vagyok a másik érzelmi játszmázni kezd velem, és mindent kiforgatva rám hárítja a szavainak és tetteinek a felelősségét.
Barátok viszont felbukkantak. Illetve inkább azt mondanám, kitartottak.. Sokan rokon lelkek vagyunk. Sokat segítettem és próbálnak nekem is támaszt és segítséget adni, de ebben még van mit fejlődnöm. Valljuk be a segítség kérés és elfogadás sosem volt az erősségem. Valahogy, amíg a másik problémájával foglalkozom nem kell szembesülnöm azzal én mennyire magányos vagyok.
Beengedni valaki újat? Ismét szeretni? Meredek gondolat egyelőre. Bár kezdő lépést már tettem ebbe az irányba is, de még idő kell, ahhoz, hogy elhiggyem lesz majd olyan, aki elfogad olyannak amilyen vagyok. És, hogy miért ismételgetem ezt folyton? Miért térek ide vissza mindig? Mert minél többször beszélek róla, annál inkább kezdek bízni abban, hogy egyszer majd sikerül, hogy megtudom ugrani ezt is. Meg fogom, csak lehet, hogy holnap, vagy egy hónap múlva. Az is lehet, hogy a végén igazi Disney verziós szerelem lesz az enyém, ami csak úgy berobban és elsöpör, de lehet, hogy nem. Lehet nem ez lesz az utam. Ki tudja...Hisz minden csak rajtunk múlik.
