Az ember azt gondolná, ha megtalálta azt a bizonyos valakit az életében, akire szüksége volt, már nincs szüksége egyedüllétre. Eleinte tényleg nincs. Aztán ahogy kezd egy új és kiegyensúlyozott életritmus kialakulni, bizony fel-fel bukkannak olyan pillanatok, amikor kell egy kis tér. Régebben biztos voltam benne, hogy ez rossz. Mégis milyen lehet egy olyan kapcsolat, ahol időnként szabadságot kell kivenni, hogy minden oké legyen. Szerencsére nem lett igazam. Ez nem arról szól, hogy a távolság újból feléleszti a tüzet. Ez egy olyasfajta dolog, amire nekem szükségem van. Éveket húztam le anélkül, hogy akartam volna még valami pluszt az életembe, egy társ személyében. Állandóan azt hangoztattam, hogy bizony engem egy férfi sem fog betörni, én magam járom az utam.
Hogy most mi a helyzet? Nos, eleinte meglepő módon nem volt gond. Sőt már-már soknak éreztem magam egy-egy pillanatban. Ahogy teltek a napok és kezdett bennem tudatosulni, hogy igen, ő az enyém és nem csak egy délibáb, megnyugodtam. Nemrég azonban egy problémával szembesültem. Valami nem volt jó, néha úgy éreztem, alig kapok levegőt, pedig imádtam minden percet, amit együtt töltünk. Napokig emésztettem magam, mi lehet a baj. Talán elrontottam valamit? Végül úgy alakult, hogy négy napra haza kellett mennie. Bűntudatom volt, nehezen aludtam el, egyszerűen nem találtam a helyem az első két napban. Aztán minden kezdett megvilágosodni és értelmet nyerni számomra. Ahogy telnek az órák és egyre közelebb kerül az újbóli találkozónk időpontja, jóleső izgatottság fog el. Várom, hogy ismét magához szorítson, hogy érezzem az illatát.
És hogy ezt miért is írtam le? Mert nincsen sok korábbi tapasztalatom. Nem voltam jó sosem a kapcsolatok terén, Legyen az család, barátok, vagy épp a szerelem. Lehet furán hangzik, de kicsit lemaradtam az elmúlt években és most igyekszem megélni és behozni azokat a jó pillanatokat amelyek eddig kimaradtak az életemben. Sokszor, ha valami nem úgy történik, mint ami a nagy könyvben meg van írva, elbizonytalanodom, befordulok és várom a hóhért. Pedig a képletben nincs hiba. Egyszerűen csak vannak pillanatok, amiket önmagunkkal kell megélni. Ez a mi időnk, ezt nem kell megosztanunk a másikkal, ilyenkor törődhetünk egy kicsit saját magunkkal. És a következő pillanatban már ismét együtt mehetünk tovább a közös utunkon. Mert rengeteg kaland vár ránk az életben, de bizonyos csatákat egyedül kell megvívnunk. Azonban egy-egy kudarc vagy siker után, ha van kihez odabújni és erőt, vigaszt vagy épp örömet meríteni a jelenlétéből, úgy gondolom egy lépéssel közelebb kerülhetünk a boldog és teljes élethez.
"Amikor gondolok rád, nem "eszembe jutsz". Hanem a lelkembe. Mert nem az eszem gondol rád, hanem a lelkem. Nem csak egy-egy pillanatra, hanem folyamatosan. Nem tudlak, hanem érezlek. Nem gondolat vagy, hanem érzés. Nem távolság, hanem közelség. Nem ott, hanem itt.
A lelkemben."
/Csitáry-Hock Tamás/
