I have a purpose

 Célok nélkül az ember elveszett, üres. Ha nincsenek céljaink, előbb vagy utóbb a saját démonaink fogságába esünk és rájövünk, hogy valami folyamatosan visszatart attól, hogy előre lépjünk. Mintha egy ajtó előtt toporognánk amit egy sötét tömeg torlaszolna el. 

Láttam olyanokat, akik ugyanabban a cipőben járnak, mint én. Ismerek olyat, aki szakmai segítséggel él de még mindig nem látja a kiutat a káoszból és ott van a másik példa, aki megtanult felülni a hullámra és áttörni azt a bizonyos ellenállást. Én pedig valahol a kettő között állok. Tudom, mit kellene tennem és időnként el is indulok a jó irányba de végül mindig én vagyok a lepattanó és visszaesem a kiinduló pontra.

Ma valahogy másképp keltem. Mint akit megütött a guta. Persze a szó pozitív értelmében. Azt mondják az első lépés ott kezdődik, ha beveted az ágyad. Ezt a szokást már két-három hónapja elkezdtem kialakítani, de amikor a kispudli házon kívül volt, elhagytam. Most viszont ismét a fedélzeten, így ezzel a lendülettel már ágyat is húztunk. Mosás..mosogatás..tiszta ruhák elpakolása..előre megfőzni..és egyebeket. Minden, ami a mai napra tervben volt, megcsináltam. És azt kell mondjam, iszonyatosan büszke vagyok magamra. Mert magamtól csináltam meg, mert megakartam csinálni. 

És most ugorjunk is egy napot. Ahogy az várható volt, ma semmi sem úgy alakult, ahogy elterveztem, de az igazi sokk csak délután ért. Egy bizonyos pletyka végre körbe ért. Viszont most sok kérdésemre választ kaptam. Egy hatalmas lépést tettem előre a múlt elengedésével kapcsolatban. Rájöttem, hogy engem is lehet manipulálni, nem is kicsit. Megértettem, hogy nem vagyok szörnyeteg. Nem vagyok rossz ember. Viszont sérült igen. A sebeknek most már be kell hegedniük, és végre megtaláltam ezek okát, így gyógyulni is tudok. Mély levegőt vettem. Legyőztem. Nem kell, hogy azaz ember legyek, aminek be akarnak állítani. Nem kell, hogy olyan legyek, amilyen nem vagyok. Nem kell megfelelnem mások elvárásainak. Nem kell olyasmit magamra erőltetnem ami nem én vagyok. Fejlődnöm kell, hinni önmagamban és elfogadni azoknak az embereknek a tanácsait és javaslatait, akik a legnehezebb időkben is kiálltak mellettem. 

Nem vagyok rossz ember. Értékes vagyok. Fasza csaj vagyok. A munkámban és a szakmai életben is sikeres vagyok. Büszke vagyok a sikereimre. Ez én vagyok, és kinyitom végre azt az átkozott ajtót!

"Ismerd meg és fogadd el, hol tartasz, és mire fókuszálsz most az életedben! Ha egyszerre próbálsz elérni mindent, nem fog menni. Nem jógázhatsz reggel, dolgozhatsz tizenkét órát, mentorálhatod a munkatársaidat egy órát, edzhetsz két órát és játszhatsz a gyerekeiddel négyet minden nap, plusz aludhatsz kilenc órát éjjel. És a világ legjobb partnere sem lehetsz, ha nem vagy még hajlandó teljesen elköteleződni egy kapcsolatban. Nem lehet kockás hasad (nem mintha kellene), ha képtelen vagy ellenállni a pizzának. Nem leszel képes megvenni álmaid otthonát, ha nem vagy képes kitartóan dolgozni valamin, amivel elég pénzt kereshetsz ahhoz, hogy ki tudd fizetni a foglalót. Ha békére vágysz és úrrá akarsz lenni a szorongásodon, szándékaidnak és tetteidnek szinkronban kell lenniük egymással."

/Julian Brass/

Hey Universe...Can you hear me?

 Azt mondják a vonzás törvénye, és a manifesztáció működik. Nos, veszíteni valónk nincsen, ha már a várjuk majd megjön elvvel semmit sem értünk el. No, nézzük csak miként képzelem el Őt:

- A külső alapvetően másodlagos, habár a zsánerem a széles mosolyú, nem feltétlen égimeszelő de magasabb, sportos testalkatú férfi. Szóval, ha nem fullad ki mellettem egy laza kutyasétáltatásban akkor már jó úton járunk.

- Fontos, hogy állatbarát legyen, de ne akadjon ki azon, hogy kutyázom. Megígérem, hogy keresek valami egyensúlyt ebben, de szükséges a másik oldalról is a tolerancia. És igen, kibírom, hogy ne szerezzek még három másik kutyát. Tényleg.

- Legyen humoros, de ami a legfontosabb, legyen vidám, mosolygós pozitív. Emlékszem, hogy anno, amikor ilyen voltam, az mennyire jó hatással volt a körülöttem lévőkre is, talán nekem is jót tenne.

- Őszinte és kommunikatív. Igen, talán ez a legfontosabb, így talán bennem is ki tud alakulni az a fajta bizalom, amit elvesztettem és félek ismét megtenni.

- Viselkedjen tényleg férfiként. Legyen érzéki de mégsem túl féltő. Olyan aki mellett tényleg nőnek érezheti magát az ember. Akiről tudom, ha kell megvéd, de mellette pedig bármikor össze lehet vele bújni, csak szimplán élvezni egymás társaságát.

- Jó beszélgetések, hogy azt érezzem olyan ő nekem mint a legjobb barátom, akire a legféltettebb titkaimat is rábízhatom. Ha rossz napom van felvidít. Aki nem nevet ki mikor valami vicceset csinálok, aki támogat a legelvetemültebb ötleteimben is de visszarángat a földre ha már túlságosan elrugaszkodtam.

- Érzéki, igazi nagybetűs szerető, aki mellett úgy érezhetem, hogy én vagyok a világ legdögösebb nője.

- Aki segít ismét kibújni a csigaházamból és begyógyítja a sebeimet, hogy azok helyére ismét virágokat ültethessek. Akit szerethetek tiszta szívemből, úgy ahogy még sosem szerettem semmit és senkit. Akibe beleszerethetek minden egyes nap végérvényesen és visszavonhatatlanul.

Kedves Univerzum!

Remélem jegyezted a sorokat és ha mindennap felolvasom ezt a kis jegyzetet előbb-utóbb meghallod a kívánságom!

"A szerelem türelmes és nagyon-nagyon nehéz, sőt, talán a legnehezebb dolog, amin mindannyian átesünk. De mi az élet értelme? Végigmenni rajta kevesebb könnyel és fájdalommal, vagy megélni? Próbát teszel valakivel... Minden egy apró szikrával kezdődik, az a legjobb része, azt mindenki szereti, és a másik segít átvészelni a legnehezebb napokat az életben. Egy idő után összevesztek azon, hogy melyik filmet nézzétek meg, vagy mert elfelejtesz egy évfordulót. Haragszol, ő is haragszik, és hirtelen úgy érzed, egyszerűbb lenne megszökni, elfutni. Furcsa, de az univerzum mindig küld jelet, ha hibát készülsz elkövetni. Az univerzum közölni akarja, hogy ha megtaláltad azt, aki felforgatja az életed, az egy a millióból, s őt sosem szabad elengedned."

I keep dancing on my own

 Egy évvel ezelőtt az életem összeomlott, bele törtem én magam is. Keményen, olykor éjszakákon át sírva. De kellett nekem ez az idő. Tanulásra, megbocsátásra, érzések és emlékek elfogadására. Bizonyos dolgokat el kellett tennem a padlásra, bizonyos emlékeket és érzéseket ki kellett törölnöm. Haladtam-e az utamon? Léptem-e előre? Hogy állok önmagam megismerésével és elfogadásával? Vannak-e még körülöttem toxikus emberek?

Nem vagyok még félúton sem, de elindultam. Tettem lépéseket. Néha nehéz, sőt sokszor igencsak gyötrelmes. Esténként a hangok a fejemben szinte megőrjítenek. De kezdem érezni, hogyan kell a határt megszabni. Kezdem érezni azt a bizonyos gyeplőt. Tanulok ezerrel, vannak terveim, és végre kezd beérni a rengeteg munka, az emberek már felfigyelnek, kaptam elismerést is. Persze még sokszor ott van bennem a kérdőjel, hogy de "mit gondolnak közben?" Mi van, ha ez csak a látszat?" "Csak arra várnak, hogy elrontsam"

Nehéz, biztos könnyebb lenne, ha valaki ott lenne támaszként, de én választottam ezt az utat. Piszkosul vágyom arra, hogy valaki meglásson engem, a valódi énem, de ugyanakkor rettegek tőle, hogy megint elrontom. Hiszen visszagondolva az elmúlt közel harminc évre, soha nem sikerült hosszútávon fenntartani a baráti és szerelmi kapcsolatokat sem. Talán nem voltak megfelelő emberek, vagy szimplán csak én voltam az a bizonyos toxikus elem az ő életükben. Nincs kizárva, tudom, hogy időnként, ha fáradt vagyok és rossz passzban kelek fel, olyan vagyok mint  akit kereszteztek egy pszichopata sorozat gyilkossal és egy hisztis ötévessel, gyilkos páros. Ilyenkor saját magam is arcon csapnám, de a múltban elkövetett hibáimat már nem tudom semmissé tenni. Viszont tudom, hogy sok-sok minden azért alakult így mert az én életem is tele volt manipulatív és toxikus emberekkel. Legyen az bárki, el kell engedni. Egy év kellett hozzá, de megértettem, nem cipelhetem más terheit a saját hátamon. Nem lehetek mindig én a hibás, nem félhetek attól, hogy azért mert őszinte vagyok a másik érzelmi játszmázni kezd velem, és mindent kiforgatva rám hárítja a szavainak és tetteinek a felelősségét. 

Barátok viszont felbukkantak. Illetve inkább azt mondanám, kitartottak.. Sokan rokon lelkek vagyunk. Sokat segítettem és próbálnak nekem is támaszt és segítséget adni, de ebben még van mit fejlődnöm. Valljuk be a segítség kérés és elfogadás sosem volt az erősségem. Valahogy, amíg a másik problémájával foglalkozom nem kell szembesülnöm azzal én mennyire magányos vagyok. 

Beengedni valaki újat? Ismét szeretni? Meredek gondolat egyelőre. Bár kezdő lépést már tettem ebbe az irányba is, de még idő kell, ahhoz, hogy elhiggyem lesz majd olyan, aki elfogad olyannak amilyen vagyok. És, hogy miért ismételgetem ezt folyton? Miért térek ide vissza mindig? Mert minél többször beszélek róla, annál inkább kezdek bízni abban, hogy egyszer majd sikerül, hogy megtudom ugrani ezt is. Meg fogom, csak lehet, hogy holnap, vagy egy hónap múlva. Az is lehet, hogy a végén igazi Disney verziós szerelem lesz az enyém, ami csak úgy berobban és elsöpör, de lehet, hogy nem. Lehet nem ez lesz az utam. Ki tudja...Hisz minden csak rajtunk múlik.

A szeretetlen lány

Lehetne ez egy könyv címe is. Lehetne belőle egy jó kis történetet kerekíteni. Egy lányról akit sosem szerettek. Egy lányról, aki világ életében erre vágyott. Csak arra az apró kis érzésre, amely sosem adatott meg neki. Arra, hogy valakinek ő legyen a világon a legfontosabb. Arra, hogy egyszer végre őt lássák, és ne az előítéleteket, ne a papírokat, ne a körülményeket. Egyszerűen csak őt, a csupasz valójában. Írjunk neki happy endet? Megérdemli? Miért ilyen nehéz neki? Mutassuk be? Ismertessük őt, a karaktert ami annyira megfejthetetlen?

Nézzük csak. Hogyan is kezdjük?

Először is kell neki egy háttér sztori. Átlagos gyerekkor, kissé csodabogár jellem. Időnként fura, megmagyarázhatatlan reakciók, ami a környezetből nem feltétlenül vált ki pozitív reakciót. Be kell törni. Viselkedjen a társadalomtól elvártan. Alázzuk meg, okozzunk neki szülői konfliktust. Tegyünk nehézzé a kapcsolatok alakulását. Tegyünk úgy, mintha ufó lenne. Ne értse senki őt és számára is tegyük értelmezhetetlenné az emberek egyetemes nyelvét. 

Ezt követően állítsunk nehéz életfeladatokat elé, várjuk meg míg kialakul benne a defekt. Tegyük az életét kudarcok sorozatává. De aztán dobjuk csak bele a mély vízbe. Először hagyjuk lubickolni, kaphat egy fürdőbombát is, hadd élvezze. Higgye csak el, hogy végre sínen van az élete, de közben a medencén ejtsünk pici, apró lukakat, végül hagyjuk, hadd száradjon ki alatta a meder. Meg se várjuk, míg felocsúdik. Dobjuk a farkasok közé. Tépjék a ruháját, marjanak bele a bőrébe, csúfítsák el az arcát. Ezután hagyjuk ott egy kis időre. Várjunk, mit lép. Vajon képes még mindig talpra állni és mosolyogni?Megváltozik. Már nem mosolyog. De talpra áll, és elindul. Szívós kis teremtést alkottunk, meg kell hagyni. Végzetül nézzük meg mit alkottunk. A sebei begyógyultak, és ismét elkezd benne a fény vibrálni. Ugyan kissé halványult benne a vágy, de még mindig ott vannak a bizakodás jelei. Gyanakvó, de a szeretet éhsége kielégíthetetlen. 

Vajon hányszor kell még vele játszadozni? Hányszor kell még kigáncsolni, hogy egyszer végre felhagyjon a reménnyel? Hiszen ez egy szeretetlen lány története. 

Essen-e meg rajta szívünk?  Végül adjuk meg neki, amire a lelke oly régóta vágyik?

Ha az élet csak egy könyv lenne, bizonyára ez a lány is boldog véget érhetne...

"Ha a legszebb érzés kifejezésére nincs szó, akkor nem teljes a világ. Hiába van millió szó, ha az az egy, amelyik a legszebb érzést fejezi ki, hiányzik. Ugyanúgy, ahogy hiába van milliárdnyi ember, ha az az egy, aki ezt az érzést kiválthatná, hiányzik."

/Csitáry-Hock Tamás/

I need you now, but I don't know YOU yet

Bármennyire is próbáltam eddig kerülgetni ezt a témát, mostanra elérkezett az idő, hogy lépjünk egy jó nagyot előre. Közel hat hét karantén, thanks for Corona...tényleg nem vicc, és én még nem kerültem kórházba. Na de, ez nem egy korona poszt.

Viszont ami ezalatt a közel másfél hónap alatt rám telepedett, de iszonyatosan az magány érzése. Furcsa dolog lehet ez tőlem, aki egy alapvetően introvertált, magának való, sokszor inkább fejben, mint a valóságban létező személy. Tudom, állítólag úgy alapvetően az érzelem nyilvánításra is minimálisan vagyok képes. Akkor, hogy is van ez? Nos, ha valaki egyszer már megtapasztalta milyen érzés egy partnerrel együtt lenni, még ha nem is kiegyensúlyozott a kapcsolat, az elején mindig ott van az szép lila felhő, tehát vannak jó érzések és emlékek, ezt nem tagadhatjuk le. Amikor ez megszűnik, és szépen végig megyünk az ún. gyász fázisain, ezekbe az ábrándokba tökéletesen bele tudunk kapaszkodni. Addig nem érezzük magunkat olyan magányosnak, de idővel, amikor szépen lassan elkezdjük feldolgozni, hogy ami volt, elmúlt, bár az elején gyilkos fájdalommal jár, de az agyunk szépen lassan elkezdi az emlékeket, érzéseket eltenni... fel a padlásra, oda, ahova ezek valók. Lassan minden fakulni kezd, és egyszer csak rájössz, hogy már nem hiányzik azaz ember.

Elkezded ismét önmagad építeni. rájössz, hogy a változást csak te magad hozhatod az életedbe, azzal, ha ismét kinyitod az erőd kapuját és beengeded a friss levegőt, hátha valami olyasmit is magával hoz, amire éppen, vagy akire éppen szükséged van.

Ez egy nagy lépés, hiszen ez bizonyos szempontból egy út az ismeretlenbe. Bevallom sosem voltam az a könnyen ismerkedős típus, egy kezemen megtudom számolni, hányszor voltam "randin" az elmúlt 12 évben, jó ebből azt a 4 évet vonjuk le. Szóval 8 év alatt, talán 4 ilyen volt, ebből kettőből lett második vagy harmadik, az is 17-20 korom között. Szóval mondhatni, sejtelmem sem volt hol kezdjem. Korona és a karantén idején a tinder és társai virágkorukat élik, és ugye sok sikersztori történt már, esélytelen, hogy épp mostanság esem orra a szőke herceg előtt, úgyhogy ideje volt appolni.

Eleinte baromi lelkes voltam, hú de izgi, tuti elsőre meglesz...hát csalódnom kellett. Komolyan a kommunikáció, mint olyan teljesen kiment a divatból. Értem én, hogy sokat beszélek, de ha nincs miről, öregem a falnak is magyarázhatok. És igen, tudom, hogy nem vagyok egy 10/10-es szupermodell, de, hogy ennyire a külsőségekre menjünk rá.. szintén csalódás.

No, de azért akad egy-egy reményteli eset. És itt jön a lényeg. Van az a pillanat, amikor a jobbra-balra húzogatás közben egyszer csak megáll az ujja az embernek. Visszanéz rá egy arc, és bumm. Ott valami történik...Nekem is van ideálom, tudjátok, Olyan Ragnar Lodhbrok féle viking félistenek. Erre, persze, hogy valami totál átlag, aranyos jó fiún akad meg a szemem. Ez van, match van, és még a csoda is megtörténik h elkezdtek beszélgetni. Kedves, gyanúsan kedves, aranyos a hangja is, magáról nem beszél sokat, de én érdeklem, aztán puff egyszer csak beüt a ménkű. Hát itt valami bűzlik. Rám jön a para, kezdődik a túlgondolás, előre vetítve az összes létező jövő képet, benne minden fajta negatív kimenetellel. három hétre felszívódom...ezalatt viaskodom, és akkor szabadon eresztem a negatív emlékeket, melyek önnálló életre kelnek, az elhangzott sértések, bántások, veszekedések. Mind azt sugallja, "Ember, miért akarsz kitenni valakit ismét ennek a szenvedésnek, mely TE magad vagy!".

És akkor ideje kicsit elcsendesedni. Gondolkodni. Átélni ezt a részét is a múltnak. Hadd tombolja csak ki magát, anélkül úgy sem ereszt el. Eközben, mivel a technika erre is kitalál már varázslatot ismét appolsz egy mini youtube alkalmazást. Sok pici videó ezer meg ezer témában. Köztünk egy nagyon fontossal. Ami léleksimogató és terápiás hatású. Mert tudod, hogy ez hiányzik. Hogy valaki esténként, szép szavakkal kívánjon jó éjszakát, hogy elmondja minden rendben lesz, hamarosan találkozni fogsz azzal a valakivel. Hogy szimplán csak elmondja, mennyire csodálatos vagy, vagy éppen cuki, esetleg gyönyörű. Gyerekes mi, viszont nekem segített. Túl lendülni, ezen is. Fogtam a papírt és ceruzást, majd írni kezdtem, az érzéseimről, a félelmeimről. És láss csodát, emberünk jól vette. Hogy mi lesz? Senki sem tudja, majd az élet megmondja.

Egy biztos, most valami merőben új dolog van készülőben, az, hogy ezt miként éljük meg, az csakis kizárólag rajtunk múlik.

If I say it, will it be better...?

Egy szív, amely meghasadt. Egy lélek, mely megtört. Egy remegő kéz, mely igyekszik az apró szilánkokat ismét összeilleszteni. Jól haladt, aztán egy múltbéli szellő ismét ezernyi apró darabra törte őt. 

Életünkben vannak olyan események, melyek egy életre megsebeznek. A meghasadt szív is be tud hegedni, de a nyoma mindig megmarad. Vigyázni kell, mert a friss seb könnyen felszakad, óvni félteni és ápolni kell. Egy apró kis kosz és az egész begyullad...Bárcsak kitéphetné az ember, hogy soha többé ne fájjon. Szív nélkül, érzelmek nélkül, magabiztosan lebegni az élet viharos tengerén. Az ember képes rá, ki tud mindent kapcsolni. El tudja játszani az érzéseket, melyeket soha többé nem akar átélni. Tud mosolyogni, tud együtt nevetni a körülötte lévőkkel, de mikor hazaér a tükörben csak egy üres tekintet mered vissza rá. 

Nemrég azt a tanácsot kaptam, ne mutassam meg, hogy fáj. Ne lássák, hogy meggyengültem. Pedig ez is én vagyok. Úgy, ahogy bárki más. Nem lehet folyton csak áltatni mindenkit azzal, hogy erősek vagyunk, mert akkor egyszer csak megszakadunk. Ez is én vagyok. Gyengén, összetörten. Nem szégyellem. Megélem, és szépen lassan újra építem belőle önmagam. Nem könnyű, de ha egyszer az út végére érek ismét erős és hajthatatlan leszek. De sosem ugyanaz. Nem leszek már olyan bizalmas, talán szeretni sem fogok ugyanúgy, de kár emiatt keseregni. Nem lehet örökké mindent rejtegetni. A tökéletlenségem, a magam egyedisége. Ügyetlen vagyok, igen. Sokszor nyúzott és kevésbé nőies, igen. Küzdök a saját betegségemmel nap-nap után, igen. Sokszor úgy tűnik, hogy egy érzéketlen kőbunkó vagyok, ez is igaz. De dolgozom rajta. Nap, mint nap kemény csatát vívok azért, hogy egyszer valakinek majd megmutathassam mennyi pozitív érték van bennem. És talán egyszer majd valaki ezt meg is látja. Csúf béka mögött a királylányt.

Addig is az írás segít. Ha leírom attól jobb lesz. Senkinek sem szól, csak mindenkinek. 

"Némelyikünknek a testén van látható sebhely; ha ránézünk, emlékeztetnek az emberpróbáló útra, amin végigmentünk. Sokunk sebhelyei azonban láthatatlanok - olyan csaták metaforái, amiket megvívtunk és megnyertünk."

/Demi Lovato/

How Vigil works...

Dolgozom rajta. Tényleg. Keservesen. Vannak napok, mikor úgy érzem megvan, máskor egyszerűen csak maga alá gyűr. Az érzés. Az aggodalom. Félelem. A mi lesz ha gondolatok tömkelege...

Próbáltam beszélni róla. Próbáltam megértetni, megmutatni. Nem tehetem. Mert nem érted. Nem értheted, hiszen ez nem a te életed. Nem neked kell megküzdeni vele, együtt élni ezzel. Jogos  tehát a felvetésed, mi ebben a nagy dolog? Mit kell ennek ekkora feneket keríteni? Szedd össze magad! Ne keress kifogásokat! Csak lendülj túl rajta!

Előfordult már veled, hogy éjszaka, izzadságban úszva, halálfélelemben keltél fel, fuldokolva, hiszen levegőt sem kaptál?! Borzasztó volt ugye? El tudnád viselni ezt naponta? Nem? Miért nem? Hiszen erős vagy! Túl tudsz lendülni rajta!

Megéltél már olyat, hogy a nap kellős közepén, amikor épp minden klappol, dolgozol, beszélnek hozzád, és egyszer csak, mint a hideg zuhany elkap? Az érzés? Nem kapsz levegőt, a szíved kihagy néhány ütemet, a víz kiver, az agyad pedig ERROR üzemmódba kapcsol. Sosem tudhatod, mikor jön, és csap le. Vajon, egy idő után nem-e kezdenél-e aggódni? Amikor mindenki más furcsán néz rád..nem válaszolsz, csak meredsz magad elé, elsőre úgy tűnhet, csak elbambultál, de közben életed harcát vívod ott bent.

Nem kell, hogy megértsd, vagy elfogadd, hiszen ez nem a Te dolgod. De egy apróságot kérnék. Ne akarj "megerőszakolni". A szavak olykor nagyobb bajt okozhatnak, mint segíthetnek. Nem ismersz minden apró részleted, nem tudod, hogyan működik ez az egész katyvasz, nem vagy szakember. Éppen ezért nem ítélkezhetsz felettem, vagy bárki más felett, aki hasonló cipőben jár. Elfogadhatod, vagy nem, de utóbbi esetben a véleményed tartsd meg magadnak!

Szeretném elmondani, elmagyarázni azt ami itt bent történik, de minden olyan nagyon hangos és zavaros. Ahhoz, hogy megosszam veled, bíznom kell benned. Tudom, hogy nyitott vagy, de akárhányszor bele kezdenék, Ő egyszerűen rá ül a kézi fékre. Bekapcsolja a "mi lesz ha?" gombot és vége, nem jön ki. Azt mondják a magamfajtát lehetetlenség szeretni. Azt gondolom van ebben némi ráció. Hogyan szerethetsz valakit, aki retteg az érzéseitől és attól, hogy megossza azt, ami benne van. Hány de hány lehetőség lett elszalasztva, mert féltünk. Féltem. Mert az érzelmeket én nem kifelé élem meg. Itt bent egyedül, az üvegfalak mögött. 

Kiábrándító, igaz? Megértem.

"Van csendje a szorongásnak, a félelemnek, a dühnek, a boldogságnak, az elutasításnak, a fenyegetésnek, a meglepett örömnek, a vágynak... A csend talán a legkifejezőbb válasz, amire (...) az emberek képesek. De érteni kell, hogy mit fejez ki a csend."

/Popper Péter/