Talán őrültnek tartasz, amiért ilyenek fordulnak meg a fejemben, de úgy érzem, jobb, ha leírom. Mint tudod, szeretek írogatni, nem mintha bármiféle tehetségem lenne hozzá, de hobbyként jó dolognak tartom. Egyfajta önkifejezés számomra. Nem vagyok átlagos ember, bár senki sem az. Mindenki különleges valamiben, de ne térjünk el a tárgytól, ezt egyszer már bővebben kifejtettem. Nos, nem csak egyféle történetem van, hanem szám szerint pontosan kettő. A személyiségem két oldalát mutathatom be ezzel, úgy érzem. Az egyik a vadabb, mindent bevállalós, vadóc és bátor leányzó, aki sosem adja fel, noha vannak hullámvölgyei, mert ő is egy érzőlény, még ha próbál erős lenni, és vastag páncél mögé rejti az igazi valóját. Ez a rejtett énem, hogy úgy mondjuk.
A másik lány kevésbé valószerűtlen. Átlagos, sokat szenvedett, szinte csak negatív tapasztalatokat megélt lány. Erősen visszahúzódó és vonzza magához a rosszat, ennek következtében egy esemény miatt durva és mély depressziós lesz, de végül, mikor jön a szép szőke herceg, aki megmutatja neki, hogy van benne érték, kibújik a depressziós csigaházából és elkezd élni. Nos, ez inkább én vagyok. Persze, nem a depressziós, hanem az önértékelési problémákkal küzdő része.
Várok még a saját szőke hercegemre, aki által kibújhatok a csigaházamból, de még nem igazán akar felbukkanni. Viszont mostanság teljesen meg vagyok húzatva. Kezdek aggódni attól, hogy meggágyultam. A valós ábrázolás és leírás híve vagyok ezért a fejemben, minden szereplőm él és virul, sokszor elképzelem az adott szituációban őket. Sokszor saját magamat képzelem főszereplőim helyébe, így sokkal könnyebb az írás. Mostanság viszont, Hope az elsőként leírt szereplőm szó szerint életre kelt bennem. Nem akarok titkot elárulni, a meg nem történt eseményekről, amik azon a blogon fent vannak, de a lényeg, hogy én előrébb tartok, mint a publikált változat.
Jelen esetbe Hope egy rossz időszakon megy át, amit most már lassan én magam élek meg. Sokszor van olyan pillanat, hogy hirtelen úgy érzem, ott vagyok a történetben, azon a helyen, ahol a legutoljára abbahagytam az írást. Legutóbb kábé 4 napig nem volt időm írni és éjszakánként folyamatosan járt az agyam az utolsó sorokat ismételve, mint egy beragadt videoszalag. Szó szerint megakadt a lemez. Néha, mikor tükörbe nézek, a tükörképem Hope lesz, és egyszerűen megszólal a fejemben. Vagy ha nincs tükör, akkor szimplán csak a fejemben hallom a hangját, ha ruhákat nézegetek a neten. Tudni illik ő igazán boltkóros. Persze nem vagyok elmebeteg, csak erősen szabadjára engedem sokszor a fantáziám és valljuk be, vágyom abba a világba, amelyet megteremtettem.
"Nincs szép test és csúnya test: mindegyik ugyanazt az utat járta be, mindegyik a benne lakó lélek látható része."/Paulo Coelho/
Hát ezt is megértem. El sem hiszem, hogy így röpülnek az évek. Idén érettségi, de ne rohanjunk egyből a végére. Előtte még ott a bizonyos Szalagavató. Tiszta hiszti az egész, és elmebaj. Az emberek elvesztik a fejüket az előkészületek során. Az osztályok között nincs meg az információáramlás, senki sem tud semmit. Aztán lassan elkezdődnek a próbák, és szép lassan kezd összeállni a kép, míg végül egy gyönyörű estéje lesz minden résztvevőnek, ha nem az apró hibákat veszi észre, hanem azt a csodálatos hangulatot éli meg, ami ilyenkor jelen van. Eddig kétszer voltam szalagavatón. Két éve a testvéremén, ahol erősen kellett koncentrálnom, hogy ne bőgjek, illetve a felettem járó évfolyamén, mint segítő. Senkit sem ismertem ott, csak látásból, mégis olyan megható volt az egész, hogy ott is kis híján sírás lett a vége, aztán persze jött az irigység, hogy nekem még egy évet várni kell. De most itt vagyok, és én is része lehetek ennek az egésznek. Megmondom őszintén teljes mértékben be vagyok zsongva. Ez lesz az én estém, ami csak rólam szól. Gondolom, sokan vannak még így ezzel. Múlthét pénteken már a keringő ruhámra is rátaláltam. Szó szerint szerelem volt első látásra. Bárcsak a szerelem is ilyen egyszerű lenne...Nem voltam sose a habos-babos ruhák híve, most mégis hagytam, hogy a rejtett hercegnő kiélje magát bennem. Amint a kép is mutatja, egy szép fűzős, tütüszoknyához hasonlító ruhát választottam. (én csak hosszított tütüszoknyának hívom:-))
Miután eldöntöttem, hogy ezt választom, a zsongásom csak még tovább fokozódott, és egész hétvégén áradoztam a családnak, és azt dudorásztam, hogy "széép leszeek". Nem voltam sosem büszke a külső adottságaimra, hisz nem vagyok egy szépségkirálynő, és sosem leszek az. Erről már letettem.(hozzáteszem, már nem is vágyom erre.) De amikor a ruhákat próbáltam, akkor gyönyörűnek éreztem magam. Akkor egy kis ideig én voltam a világon a legszebb. Pedig ugye nem a ruha teszi az embert. Jelen esetben így volt. Aztán, mikor visszabújtam a civil öltözetembe, ismét az a szürke kisegér lettem, aki eddig is volt. Most már csak a napokat számolom, hogy ismét belebújhassak az én "hosszított tütüszoknyámba", és hercegnőnek érezzem magam és a világon a leggyönyörűbbnek.
( Itt van még a másik két ruha, amit megpróbáltam.A második, volt még a nagy esélyes, de végül nem az lett a befutó.)
El sem hiszem, hogy valami az életben nekem is összejöhet. Sosem voltam egy nagy önbizalmú ember. Sok negatív tapasztalatot szereztem az életben. Kaptam már hideget, meleget egyaránt, persze a hideg többségben volt. Most azonban úgy tűnik felragyogott a szerencsecsillagom. Egy hétig paráztam, alig aludtam, hogy vajon összejön-e a dolog és ma már azt hittem, nem sikerül, mikor nagy örömömre kiderült, hogy sikerült! El sem tudom mondani, mennyire boldog vagyok. Végre egyszer nekem sikerült! Most én örülök, és nem más! Nem ülök a sarokban gubbasztva, a könnyeimmel áztatva, kedvenc kispárnámat. Most én vagyok a világ közepe, és igyekszem minden pillanatát kiélvezni, mert lehet csak pillanatokig fog tartani, de az a pár másodperc egy életre szóló élmény lesz nekem.
Sosem éreztem, hogy bármiben is jó lennék, meg akkor sem, mikor mondták, hogy egy tevékenységben egyedülálló vagyok. Egy apró hiba, vagy sikertelenség és minden összeomlott. Érzékeny típus vagyok, ez van. De kemény is. Egy szitkozódás, vagy beszólás már lepereg rólam. Az ember megtanul egy idő után póker arcot vágni, és nem figyelni az ilyen megjegyzésekre. De belül, mélyen legbelül, mindig fáj, ha bántanak. Legjobb védekezés a támadás, vagy a pókerarc. Egy időben, mikor nagyon depis voltam, akkor volt a legkönnyebb. Abban az időben úgy éltem, mint egy múmia. Éltem, de csak, mint valami marionett bábú, csináltam, amit elvártak tőlem, de maga a lélegzés is fájdalmat okozott nekem. Nem voltak barátaim, csak az én kutyám, aki akkor a legjobb barátom volt. Zakkantnak tartottak, mert több időt töltöttem egy szőrös négylábúval, lehet akkor gágyultam meg teljesen. Saját kis világom volt, teljesen elrugaszkodtam a valóságtól. Mindig csak az ábrándok maradtak. Aztán jött más is. Evési problémák, melyeket, azóta is külön kiegészítőként hordozok magammal.
Ma már jobb a helyzet. Vannak barátaim, sőt igazi hamísíthatatlan kebelbarátnőm is, akiért hálát adok, mert sokat segített nekem az elmúlt két évben. Nem hagyja, hogy elhagyjam magam és ez fontos nekem. Néha még rezeg a léc, de mindig időben lépek vissza a szakadék széléről. Mostanság elég vicces a dolog, mert vakon megyek a rossz irányba, és észre sem veszem, hogy már megint a hülyeséget csinálom, de akkor jönnek a hűséges barátok, akik ha kell erőszakkal, de visszatartanak.
Ezt muszáj betennem. Tegnap néztem X-Factort és az egyik szerencsés továbbjutó fiatalember énekelte gyönyörűen. Szerencsére megtaláltam az eredetit. Nem meglepő, hogy az egyik kedvenc énekesem Josh Groban énekli. A címe: February song
Sokat gondolkoztam ezen. Különleges. Lehet, valaki a reális, való világban különleges? Attól, függ, hogy honnan nézzük. Az emberek, nem képesek villámokat létrehozni, nem tudnak repülni, vagy testrészeket újra növeszteni. De csak ez számít különlegességnek? Vajon létezik olyan, aki gondolatokban olvas, vagy épp a jövőt látja? Nézhetjük, tudományos szempontból a dolgokat és mindenre találhatunk magyarázatot. Sokszor azt tapasztalom, hogy az orvos tudomány egy hibával, betegséggel, vagy rendellenességgel magyarázzák, ha valaki különleges valamiben. De, miért kell mindennek tudományos alapja lenni?
Miért nem hihetünk szimplán a szemünknek, vagy a tetteknek? Egyszer láttam egy filmet. Pán Péter. Egy igazi kultuszfilm számomra, és úgy vélem a gyerekek egyik kedvence is. Ott hangzott el ez az idézet is. "Hiszek a tündérekben. Hiszek, hiszek!”
Ha, valaki azt mondja, erre nincs reális magyarázat, én ezzel az idézettel válaszolok. Miért ne lehetne? Elvégre, nem láttunk még tündéreket, de az nem jelenti azt, hogy nincsenek. Én amondó vagyok, ha az ember képes hinni valamiben, igenis valósággá válhat egy vágya. Persze ezen nem azt kell érteni, hogy holnapra milliomos akarok lenni. Lehet, ez egy álom, de sosem hullik minden az ölünkbe. Mindig vágytam, hogy az emberek elismerjék a munkámat.
Nem különbözik az én helyzetem sem, bárki mástól. A nővérem, mondhatni „tökéletes”. Kiválóan tanult, mindig jó kislány volt gyerekkorában, és segítőkész, tisztelettudó. Én természetesen ennek még csak az árnyéka sem. Nem voltam, jó tanuló, mindig rosszalkodtam és szerettem ellenkezni. Mégis, annyira vágytam arra, hogy engem is elismerjenek. Sok mindent kipróbáltam az életben. Azonban sosem bizonyultam jobbnak nála semmiben. Vagy ugyanolyan volt a teljesítmény, vagy ő jobb volt egy hajszálnyival, mint én. Rémesen csekély mértékűre zsugorodott az önbizalmam emiatt. Sajnos, a mai napig nem nyertem ezt vissza, de legalább sosem kell attól félnem, hogy valamiben elbízom magam.
Egy dolog azonban van, amiben különleges vagyok. Csak én és senki más. Lehet, sok hasonló ember hozzám, és nem is számítok igazán különlegesnek, de nekem az és ez a legfontosabb nekem. Imádom az állatokat, főleg a kutyákat. Több mint hat éve foglalkozom kutyakiképzéssel és viselkedés problémákkal küzdő kutyák helyrehozásával. Sosem tanultam iskolában, van tanfolyamon, hogyan kell kutyát nevelni, kizárólag a saját kutyám és más képzett kutyák által ért tapasztalatokból gazdálkodom. Meg kell mondjam, nem is olyan rosszul. Ma már saját foglalkozást tartok olyan önkénteseknek, akik menhelyen élő kutyusokkal szeretnének foglalkozni. Én magam több problémás kutyának könnyítettem meg gazdához kerülését, és egyre többször kérik a segítségemet, ha problémás kutyával kerülnek szembe.
Sosem szerettem a szokásos, sablon módszereket alkalmazni, noha az elmúlt két éven ez ellőttig én sem ismertem másokat. Amióta láttam a tévében egy férfit, aki inkább lelki úton közelíti meg a dolgokat én is elkezdtem az ő módszereit alkalmazni, saját kutyámon, kísérlet képpen, mivel ilyen szempontból igencsak szkeptikus típus vagyok. Drámai változások történtek, napok lefolyása alatt. Aztán ezt áthelyeztem a menhelyes, vagy problémás kutyák kezelésébe és igencsak pozitív eredmények születtek.
Azóta már önállóan, saját trükkökkel és módszerekkel dolgozom. Ha saját kutyát választok, képzésre, van, hogy hetekig, keresem a megfelelő alanyt. Sosem én kérem, hogy válasszanak nekem. Aztán egyszer csak meglátom az egyikükben azt, amit kerestem. Sosem tudtam ezt megmagyarázni, egy kis belső hang. Ez kölcsönös szokott lenni. Jelenleg két állandó tanítványom van, és egy, amelyiket már tovább tudtam adni, afféle bevezető kutyának, olyanoknak, akik magával a kutyakiképzéssel is ismerkednek. A másik kettő, mind ez a fajta kiválasztás eredménye volt. Az egyiküket már akkor kinéztem, mikor volt épp egy tanítványom. Valami megfogott benne, és azóta is, foglalkozom vele. Különleges kapcsolatom van vele. Egy problémája, ami igencsak komoly még mindig kezelés alatt, van de egyébként nagyon jól össze lett rakva. A másikkal pár napja kezdtem el foglalkozni, de már egy hónapja kiszúrtam magamnak, mikor a menhely egyik gondozója sétálni vitte. Egy hiperaktív vizslalány, tele energiákkal, amiket nem tud levezetni, emellett senki sem mondta meg neki, mit jelent szót fogadni. Furcsa volt, mivel a saját kutyám eddig minden tanítványomat első pillanatban leteremtette, jelezve ki a főnök, most azonban kifejezetten rám hagyta a dolgokat. Ennek a kutyának eszméletlen energiái vannak. Bár még csak egyszer foglalkoztam vele, nem vagyok elkeseredve. Ez a kutya végre nagy kihívás, amit már régen tapasztaltam.
Nos, ezzel a kis kitérővel, hogy nem kell a jövőt látnunk, vagy gondolatokban olvasnunk, ahhoz, hogy különlegesek legyünk. Én tudom, hogy különleges vagyok, mert másképp viszonyulok egy állathoz, mint mások. Tudom, hogy ez nem átlagos, és már azt is, hogy ez nem baj. Vannak, akik az írásban különlegesek. Nagyon sokan. Eszméletlen műveket olvas az ember a blogokon, és még csak nem is tudjuk, mennyi tehetséges író lappang otthon a számítógép előtt, aki csupán csak önmaga szórakoztatására ír. Vannak, akik tényleg képesek a telepátiára, vagy látomásaik vannak, de ilyen példával nem tudok szolgálni. Ilyen példák csak véletlenekre alapszanak az én esetemben is. Például, én mindig kiszúrom egy könyvben, vagy egy filmben, de akár a való életben is, hogy ki a rossz fiú. Méghozzá igen egyszerű módon. Ők szoktak szimpatikusak lenni.
Ezek persze csak véletlenek, de lehet, hogy nem. Mindenki maga dönti el, hogy miben hisz. Én hiszem, hogy minden ember különleges valamibe, csak oda kell figyelnie. Ugyanígy léteznek a csodák is, ha a csoda szó valós értelmében keressük ezeket, a csodálatos jelenéseket.
Sürgősen keringő partnert keresek szalagavatóra keringőhöz.Az iskola Újpesten van. Ha esetleg érdekel titeket, vagy van ismerősötök, várom a jelentkezőket. Tényleg, csak akkor, ha a próbákra el tudtok jönni.
Ezen az e-mail címen lehet jelentkezni:dorka.hope@gmail.com
