Talán őrültnek tartasz, amiért ilyenek fordulnak meg a fejemben, de úgy érzem, jobb, ha leírom. Mint tudod, szeretek írogatni, nem mintha bármiféle tehetségem lenne hozzá, de hobbyként jó dolognak tartom. Egyfajta önkifejezés számomra. Nem vagyok átlagos ember, bár senki sem az. Mindenki különleges valamiben, de ne térjünk el a tárgytól, ezt egyszer már bővebben kifejtettem. Nos, nem csak egyféle történetem van, hanem szám szerint pontosan kettő. A személyiségem két oldalát mutathatom be ezzel, úgy érzem. Az egyik a vadabb, mindent bevállalós, vadóc és bátor leányzó, aki sosem adja fel, noha vannak hullámvölgyei, mert ő is egy érzőlény, még ha próbál erős lenni, és vastag páncél mögé rejti az igazi valóját. Ez a rejtett énem, hogy úgy mondjuk.
A másik lány kevésbé valószerűtlen. Átlagos, sokat szenvedett, szinte csak negatív tapasztalatokat megélt lány. Erősen visszahúzódó és vonzza magához a rosszat, ennek következtében egy esemény miatt durva és mély depressziós lesz, de végül, mikor jön a szép szőke herceg, aki megmutatja neki, hogy van benne érték, kibújik a depressziós csigaházából és elkezd élni. Nos, ez inkább én vagyok. Persze, nem a depressziós, hanem az önértékelési problémákkal küzdő része.
Várok még a saját szőke hercegemre, aki által kibújhatok a csigaházamból, de még nem igazán akar felbukkanni. Viszont mostanság teljesen meg vagyok húzatva. Kezdek aggódni attól, hogy meggágyultam. A valós ábrázolás és leírás híve vagyok ezért a fejemben, minden szereplőm él és virul, sokszor elképzelem az adott szituációban őket. Sokszor saját magamat képzelem főszereplőim helyébe, így sokkal könnyebb az írás. Mostanság viszont, Hope az elsőként leírt szereplőm szó szerint életre kelt bennem. Nem akarok titkot elárulni, a meg nem történt eseményekről, amik azon a blogon fent vannak, de a lényeg, hogy én előrébb tartok, mint a publikált változat.
Jelen esetbe Hope egy rossz időszakon megy át, amit most már lassan én magam élek meg. Sokszor van olyan pillanat, hogy hirtelen úgy érzem, ott vagyok a történetben, azon a helyen, ahol a legutoljára abbahagytam az írást. Legutóbb kábé 4 napig nem volt időm írni és éjszakánként folyamatosan járt az agyam az utolsó sorokat ismételve, mint egy beragadt videoszalag. Szó szerint megakadt a lemez. Néha, mikor tükörbe nézek, a tükörképem Hope lesz, és egyszerűen megszólal a fejemben. Vagy ha nincs tükör, akkor szimplán csak a fejemben hallom a hangját, ha ruhákat nézegetek a neten. Tudni illik ő igazán boltkóros. Persze nem vagyok elmebeteg, csak erősen szabadjára engedem sokszor a fantáziám és valljuk be, vágyom abba a világba, amelyet megteremtettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése