Goodbye 2011...

No, hát ez az év is eltelt. Túléltük!!! Igen, voltak nehézségek, de megannyi csodálatos és szép momentumot is tartogatott ez az év. Nézzük csak. Ott volt az érettségi, a bankett, a táborok a gyerekekkel, amik mindig a nyár legjobb részét képezik számomra, idén meg különösen jó volt. Aztán ugye az agility tábor ami az eddigi legjobb volt az összes közül. Talán a világbajnokság volt az egyetlen nagy dolog az életemben, aminek utólag nem örülök, de mégis. Az új suli, tisztalap az új emberkékkel, új élmények és minden a gyerekek körül forog. Végre olyasmit csinálok, amit élvezek, eltekintve az elméleti részétől, de ez semmi ahhoz képest, amit egyébként kapok. Új barátságok szövődtek, régiek elmúltak. Voltak sérelmek, voltak boldog percek. Mély depressziós időszak és kirobbanó boldogságos percek. Volt szerelem és elmúlás, könny és ármány. Ihlet és semmi. Könyvek, filmek és sorozatok. Ezekre kicsit kitérnék. 

Az idei kedvenc könyvem címet  az a könyv kapja, amelynek második részét dedikált példányban hozta a jézuska. Igen, ez nem más, mint Benina: Bíborhajú- A boszorka fénye című könyv. Igen, ez az első olyan hazai írótól olvasott könyv, ami tetszett. Kifejezetten olyan volt, mintha valami más amerikai könyve lett volna, nem éreztem a korlátozottságot és szürkébb fantázia érzését, ahogy olvastam a sorokat. Épp ellenkezőleg, egyre jobban és jobban hívott magával ez a különös, egyedi fantázia világ. Na, de most nem fogok ajánlót írni a könyvről, azt majd jövőre. 
Az idei kedvenc filmem címet egy olyan film kapja, ami lényegében megváltoztatta a gondolkodásom arról, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen. 

Ez a film pedig a Soul surfer, azaz a Lélekszörfös. A jánlót már írtam róla, és még most is csak ajánlani tudom.
A idei kedvenc sorozatom pedig, pár hete került a látóterembe, ugyanis előtte nem rég volt a premierje. 
Ez a sorozat pedig a, Once upon a time, vagyis Egyszer volt, hol nem volt című maerikai sorozat. Nem akarom lelőni, mi a tartalma a sorozatnak, de a klasszikus mesék egy modern felfogásban megalkotott történése. 
 Tehát ezek voltak a főbb momentumai az idei évnek. Szeretnék mindenkinek köszönetet mondani, aki kicsit is alakaított rajtam, bennem, körülöttem valamit ebben az évben, legyen az jó rossz, pozitív, vagy negatív. És kívánok mindenkinek Sikerekben és élményekben gazdag Boldog Új évet!!!

"Az elkövetkező 365 nap mindegyikén úgy tekintek mindenre és mindenkire, mintha először tenném - különösen az apró dolgokra."

/Paulo Coelho/

Amikor én még kislány voltam...

Oké, gyakrabban ígértem friss bejegyzéseket unalmas kis életemről ,de higgyétek el nekem egy sereg gyerek az ember végkimerülését tudja okozni röpke pár óra alatt. Úgyhogy, mivel most aktuális a dolog, így a témám a gyerekek, pontosabban a mai első osztályos gyerekek. Egy szóval megfogalmazva, borzalom. Na, nem a gyerekek viselkedése. Nem, ők imádni valóak, még a legrosszabb gyerekben is van jóság. A felnőttek. A szülőkkel van itt a nagy probléma. Egyszerűen nem fér a fejembe, ha egy szülő látja, sőt x éve tapasztalja, hogy a gyerek nem átlagos, miért nem foglalkozik vele külön, jár vele nevelési tanácsadóba és fejleszteti külön. Az osztályomba 27 gyerek jár. Ebből kb. 6 van amelyikről első ránézésre is látszik, hogy problémás, és kérem szépen egynek van róla papírja. Ez borzasztó. Megelőzvén a kérdést, az iskolának nincsen fejlesztő pedagógusa, ami elborzaszt engem. Én, mint kisdeják nem vagyok még olyan tudás szinten, hogy bármit is tehessek, de azért minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ez a két hét egy kicsit más legyen. A második héten magamra vállaltam a kis ördögfióka hiperaktív gyerkőc felügyeletét, ami azt jelenti órán az én hatáskörömben van, így a tanító néniknek vele nem kell foglalkozni, és tudnak az osztállyal haladni. Igen sajnos a kis ördög egy egész embert kíván mert nem tud egy pillanatra sem nyugton maradni. Alig-alig vannak olyan pillanatok, amikor elkapja a fonalat, pedig zseniális egy gyerek. Nem tudja a betűket felismerni, pedig ha figyel folyékonyan olvas. A számolás is így van. 20ig nem tud elszámolni, de tudja a 32 kisebbik szomszédját. Tehát akkor hogy is van ez? Próbálok rájönni, hogyan találhatom meg a kulcsot az ő kis világához, de ilyen kevés idő, amit vele töltök még az alapokra sem elég. A kisfiúnak kényszeres túlmozgásai vannak, valami mindig kell legyen a kezében. Emellett megeszi a füzetei, könyvei papírjának a csücskeit, a radírját, a ceruza hegyét. Ez nem normális dolog, sőt veszélyes is lehet. Matek órán ma elpattant a cérna, így kimentem vele a teremből. Elmagyaráztam neki nyugodt és kedves hangon, hogy amit csinál nem jó, és tudom, hogy nem direkt csinálja, egyszerűen csak jön belőle. Kicsit megmozgattam, és utána megkérdeztem jobb-e. A válasz igen volt, ami már egy aprócska előre lépés. Amikor visszamentünk szerencsétlenségemre más téma volt, amit tényleg nem tud a gyerek, ezért nem kötötte le, de valamennyire már tudta magát moderálni. Hosszú lesz még ez a 3 nap, de nem adom fel. Az első nap gyönyörűen viselkedett, szeretném ha a héten még legalább egy napot hasonlóan sikeresen zárnánk. Azt pedig, hogy mi lesz később, csak remélni tudom, hogy anyuka észhez tér és tesz az ügyben, mert nem szeretnék belegondolni a későbbiekbe. 

"Az igazi teljesítmény (...) az, ha az ember jót és szeretnivalót talál egy olyan gyerekben, akit a világ utál és kiközösít."

/Jody Linn Picoult/

"Én azt hiszem, gyereket csak úgy lehet nevelni, ha az ember megtiszteli azzal, hogy komolyan veszi."

/Szabó Magda/

Have some new stories, friends, emotionals...

Húú, eltűntem mostanság tudom. És elnézéseteket kérem, de annyi minden történt, hogy én is csak kapkodtam a fejem. És most jön még csak a java. Az élet csak suhan és végre én is benne vagyok és átélem az élményeket. Hol is kezdhetném. Talán a legelején. Nem is in medias res. Vágjunk bele a közepibe. Nahát kérem szépen kezdjük a szinte csontik lerágott témával. Barátság. Hmmm.. ha csak eszembe jut, mosolyognom kell. Barátok jönnek-mennek, de én itt vagyok. És most először érzem azt, hogy nem kell stresszelnem azon mit fogok mondani, mit mondhatok el, milyen érzéseket, reakciókat váltok ki. Nem tudom, hogyan de egy személynek biztosan köze van ehhez a változáshoz. Talán a sors iróniája, hogy csak pár házszámot kellett arrébb sétálnom és bár formaiságokban ugyanaz az ember, ahogy ránézek teljesen más légkör és érzés fog el. Igen ő egy csupa vidámság és életkedv forrás. Tegnap megsütöttem neki a specialitásom és nagyon ízlett neki is. És bár megannyi probléma, mindennapos harc az élete, mégsem az ezeken való idegeskedés teszi ki minden percét. Sokkal inkább az, hogy nincs egy szabad perce sem. És ekkor jövök én a képbe, hogy biztosítsam arról nem akar ő szabad perceket. Aztán még ott vannak a szombatok. Szeretem a szombatokat. Bárika és a macskák vicceskedése. Vajon melyik fél jobban a másiktól? Lefekvés előtt egy film, és egy kis lelkizés, majd Bárika be az ágyba és csicsika. Ezek apróságok, de nekem fontos emberek töltik ki ezeket a napokat. Nah meg a suli. Az egy érdekes hely. Más légkör, más emberek. Néha azon kapom magam, hogy szeretek oda bejárni, azokhoz az emberekhez. Mennek ám a traccspartik, tiszta Gossip girls néha. 

a múltkor a metrón gonosz voltam. Szemben a srác, hogy az milyen grimaszokat vágott. Meg a szomszéd kocsiban a piros ballonkabátos, szőrme sálas fiatalember. Biztos, hogy ufó volt. És a égén az i-re a pontot a hatalmas loboncú karmos kesztyűs boszorkány tette fel. Mert az volt, és ezt komolyan mondom. Remélem nem átkozott meg. Akkor már tudnék róla, ugye? Nah mindegy, szóval emberek megdőlt az elméletem. A bizalom kérdés hülyeség. Túl kell lépnünk önnön felépített falainkon és élnünk kell. Nem járkálhatok egész életemben a bolygómon magányosan, őrizgetve a rózsámat, nehogy valami kis kártevő bántani tudja. Szóval rájöttem, hogy tulajdonképpen nem haragszom senkire, aki valaha barátom volt, de már nem az, mert világot rengető sérelmeket követtünk el egymás ellen, amikre sok esetben én már nem is emlékszem. Talán hiba ez, de valaki egyszer azt mondta nekem, hogy a gyerekkorunkból általában a jó dolgokra emlékezünk, és nem a rosszakra. Úgy tűnik én későn érő típus vagyok és mostanság megromlott az amúgy sem túl jó memóriám, de ez nem is baj. Úgyhogy emberek ne a múlton és a ki nem mondott, vagy épp kimondott szavakon rágódjatok. Lépjetek tovább és úgy éljetek, hogy amikor majd a gyerekeiteknek, unokáitoknak meséltek a fiatalkorotokról ők példaképként tekintsenek rátok, vagy szuperhősként.

"Lehet, egy barátod elmegy - oly messzire, hogy tán soha nem látod viszont. És mégis, benned jelen lesz, örökké."

/Pam Brawn/

"Egyszer bizony Isten megtréfállak. A kezemen járva állítok be hozzád, vagy négykézláb, vagy mit tudom én. Azt akarom, hogy meghökkenj, és elakadjon a szavad, végre valamit ne tudjál megmagyarázni tudományosan."

/Bodor Pál/