Húú, eltűntem mostanság tudom. És elnézéseteket kérem, de annyi minden történt, hogy én is csak kapkodtam a fejem. És most jön még csak a java. Az élet csak suhan és végre én is benne vagyok és átélem az élményeket. Hol is kezdhetném. Talán a legelején. Nem is in medias res. Vágjunk bele a közepibe. Nahát kérem szépen kezdjük a szinte csontik lerágott témával. Barátság. Hmmm.. ha csak eszembe jut, mosolyognom kell. Barátok jönnek-mennek, de én itt vagyok. És most először érzem azt, hogy nem kell stresszelnem azon mit fogok mondani, mit mondhatok el, milyen érzéseket, reakciókat váltok ki. Nem tudom, hogyan de egy személynek biztosan köze van ehhez a változáshoz. Talán a sors iróniája, hogy csak pár házszámot kellett arrébb sétálnom és bár formaiságokban ugyanaz az ember, ahogy ránézek teljesen más légkör és érzés fog el. Igen ő egy csupa vidámság és életkedv forrás. Tegnap megsütöttem neki a specialitásom és nagyon ízlett neki is. És bár megannyi probléma, mindennapos harc az élete, mégsem az ezeken való idegeskedés teszi ki minden percét. Sokkal inkább az, hogy nincs egy szabad perce sem. És ekkor jövök én a képbe, hogy biztosítsam arról nem akar ő szabad perceket. Aztán még ott vannak a szombatok. Szeretem a szombatokat. Bárika és a macskák vicceskedése. Vajon melyik fél jobban a másiktól? Lefekvés előtt egy film, és egy kis lelkizés, majd Bárika be az ágyba és csicsika. Ezek apróságok, de nekem fontos emberek töltik ki ezeket a napokat. Nah meg a suli. Az egy érdekes hely. Más légkör, más emberek. Néha azon kapom magam, hogy szeretek oda bejárni, azokhoz az emberekhez. Mennek ám a traccspartik, tiszta Gossip girls néha.
a múltkor a metrón gonosz voltam. Szemben a srác, hogy az milyen grimaszokat vágott. Meg a szomszéd kocsiban a piros ballonkabátos, szőrme sálas fiatalember. Biztos, hogy ufó volt. És a égén az i-re a pontot a hatalmas loboncú karmos kesztyűs boszorkány tette fel. Mert az volt, és ezt komolyan mondom. Remélem nem átkozott meg. Akkor már tudnék róla, ugye? Nah mindegy, szóval emberek megdőlt az elméletem. A bizalom kérdés hülyeség. Túl kell lépnünk önnön felépített falainkon és élnünk kell. Nem járkálhatok egész életemben a bolygómon magányosan, őrizgetve a rózsámat, nehogy valami kis kártevő bántani tudja. Szóval rájöttem, hogy tulajdonképpen nem haragszom senkire, aki valaha barátom volt, de már nem az, mert világot rengető sérelmeket követtünk el egymás ellen, amikre sok esetben én már nem is emlékszem. Talán hiba ez, de valaki egyszer azt mondta nekem, hogy a gyerekkorunkból általában a jó dolgokra emlékezünk, és nem a rosszakra. Úgy tűnik én későn érő típus vagyok és mostanság megromlott az amúgy sem túl jó memóriám, de ez nem is baj. Úgyhogy emberek ne a múlton és a ki nem mondott, vagy épp kimondott szavakon rágódjatok. Lépjetek tovább és úgy éljetek, hogy amikor majd a gyerekeiteknek, unokáitoknak meséltek a fiatalkorotokról ők példaképként tekintsenek rátok, vagy szuperhősként.
"Lehet, egy barátod elmegy - oly messzire, hogy tán soha nem látod viszont. És mégis, benned jelen lesz, örökké."
/Pam Brawn/
"Egyszer bizony Isten megtréfállak. A kezemen járva állítok be hozzád, vagy négykézláb, vagy mit tudom én. Azt akarom, hogy meghökkenj, és elakadjon a szavad, végre valamit ne tudjál megmagyarázni tudományosan."
/Bodor Pál/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése