Second chance

Eredetileg nem akartam írni de mivel nyomon követem a chatbe írókat, és felfedeztem egy kérést, hogy írjak többet, jól van. Itt vagyok és írok. Háát hol is kezdjem. Kezdenek a dolgok helyre állni. Nem tökéletes még, mint előtte, de érzem, hogy a lábra állás már elkezdődött. És ma történt valami. Igen, talán még van értelme reménykedni és álmodni és tervezni. Igazából tegnap kicsit hallgatóztam anyukám telefonbeszélgetéséből, de nem szándékosan. Adott egy mozgáskorlátozott fiatal nő, aki még látássérült is. A sors révén hozzá csapódik egy fiatal Golden Retriever. Minden szép és jó, de aztán jönnek a bonyodalmak. A kutya természetéből fakadóan, nem tesz különbséget egészséges és "sérült" között. Ugyanúgy elránt ha valami izgalmas történik. Otthagy, ha más érdekesebbet talál. Nos jelen esetben ez nem volt okos húzás a fiatal kölyöktől. A gazdi végső elkeseredésében már a megváláson gondolkodott. Én nem akartam annyiban hagyni a dolgot. Miután anyu letette a telefont, megkérdeztem, miért ne mehetnék én sétáltatni a kutyát? Esetleg alapfokú képzést is kaphatna és pár trükköt is taníthatnék neki abból a repertoárból, amit az én Barkám is tud, amelyek a mindennapokban a gazdinak nagy segítséget nyújthatnak. Végül a téma lezáratlanul maradt. Ma délután kaptam a telefont, hogy beszéltek gazdival és mehetünk megnézni a problémát. El is mentünk, és egy végtelenül szimpatikus kutya-gazda párost ismerhettünk meg. Nem ültem a babérjaimon átvettem az irányítást, és örömmel tapasztaltam, hogy Sammy, becsületes nevén nagyon is akar jó fiú lenni, és egy kis párizsiért bármire hajlandó. Gazdi néni is igen nyitott a nevelésre és szeretné elsajátítani azokat a módszereket, technikákat, amik jobbá tehetik kettejük együtt élését. Végül megbeszéltük, hogy január végéig leszek a "kiképző és sétáltató" a háznál, azután meg Csepelre kerül a kutyus, ahol vakvezető kutyának képzik ki, ami külön nagy öröm volt mindannyiunknak.

(a kép csak illusztráció)

Ezzel a kis élménybeszámolóval csak annyit akartam elmondani, hogy ezeket az embereket, akiknek az élete mennyivel nehezebb, mégis sokkal teljesebb mint nekünk egészségesebbeknek. Sokkal jobban tudnak küzdeni, és nem adják fel a harcot az első kis akadálynál. Itt vagyok én, állandóan csak feladom, pedig nem nagy dolgok az akadályozó tényezők, épp csak egy kis "vért" és verejtéket igényelnek. És itt van ez a fiatal lány, aki bármire képes, hogy a kutyus vele maradhasson, és ezért a tényleg nem olyan hatalmas áldozatért, amit hozunk, mert az a két-három óra az életemből tényleg nem sok, mekkora hálát érez. És igen, jó érzéssel tölt el, hogy segíthetek, és ugyanakkor azt csinálhatom, amit később szeretnék. Mert szeretnék ilyesmivel foglalkozni, bár nem főcsapáson de mindig is érdekelt a segítő kutya kiképzés és nevelő szülőség. Ki tudja a végén még kiderül, hogy konyítok hozzá kicsi. Tehát vigyázat jövök!

"Nincs az embernek olyan nyomorúságos lelki vagy fizikai állapota, amikor ne találna valakit, aki nála még sokkal nehezebb helyzetben van. És óriási erőt ad, ha akkor még tudsz is valakinek segíteni."

/Jókai Anna/