English, children, Netherland, plans, dreams

Ma megtartottam életem első angol óráját, csoport társammal negyedikeseknek. Vicces volt. Nagyjából 1 óránk volt felkészülni, mert reggel szóltak, hogy nem tartanánk-e meg, mert az angol tanár hiányzik. Én angol órát...jó vicc colt. Más nem jelentkezett. Hát jó, akkor nincs más lehetőség. Elvégre aki Hollandiába akar menni gyakorlatra és az angolt kell gyakorolnia, nem futamodhat meg, ugyebár? Oké, akkor dugjuk össze a fejünket. Idén kezdték a nyelvet, keveset tudnak még. Végül egész jól összehoztuk. Tanultak országokat angolul és akasztófáztunk velük. Nagyon tetszett nekik az óra, ami nekem nagyon jól esett. Kifejezetten aktívak voltak, ami nem mindennapos ám ebben az osztályban, vagy csak én nem vettem eddig észre. 

A tanárom is le volt nyűgözve. Ez nagy löket volt megint. Még egy visszajelzés, hogy igenis jó úton haladok. Ez az amit nekem csinálnom kell. Kicsit számolgattam, meg osztottam és szoroztam. Ha csinálnék egy kis ezt, meg kitanulnám azt, illetve újra írnám emezt emelten, na akkor lenne esély, de ezek mind mind olyan bizonytalanok. És annyira messziek, és elérhetetlennek tűnnek. Ezek közül egy az ami biztos meglesz, a többi kétes. Most az angolra kell koncentrálnom. Ki kell jutnom Hollandiába. Az a jövőm. Meg kell alapoznom. Nem akarok itt maradni, ott szeretném a jövőmet élni, és ez a legjobb kiugrási lehetőség, ami alapjában változtathatja meg az életem. És meg akarom változtatni. Jobbat szeretnék. Sok jót hallok onnan, bár van benne rizikó is, de nem ez benne  lényeg? Az ismeretlen mindig tartogat jót is rosszat is. De ha már a legelején a rossz dolgokat látjuk, el se induljunk, mert a sok rossztól, nem fogunk kilátni a jó dolgokra.

Azta milyen pozitív vagyok. 

Tervezésben sosem volt hiány a részemről, azt meg kell hagyni. Csak az a fránya kivitelezés. Most van egy lehetőség. Meg próbálhatnám, az egész csak munka és hit kérdése. A kérdés, hogy érdemes-e most neki látni ennek, vagy már ne erőltessük? Én szeretném. Ez az utolsó cél, amit szeretnék vele teljesíteni. Ahogy telik az idő, egyre biztosabb vagyok benne, hogy képesek vagyunk rá. Változik, mert én is változom. Nyugodtabb lett, mert én is az lettem. Összeértünk. Most már érzem, hogy ott a kapocs, ami eddig hiányzott. Most kezdtünk együtt és egymásért dolgozni. Ha én rontok, ő is rontani fog. Nem lehet jó az egyik a másik nélkül. Yin és Yang vagyunk. Vasárnap megint megyünk örömöt csempészni pár embernek. Szeretem ezt csinálni, épp ezért még ezt az egy akadályt meg kell ugranunk. Tudom, hogy képes rá, csak hinnem kell benne és irányítanom őt, mert ő is ezt akarja, mutassam az utat, hogy követhessen.

"Meg kell tanítani a gyerekeknek azt, hogy önmagáért élvezzék a tanulást, ne csak azért, hogy jó jegyeket kapjanak. Azok a gyerekek, akik élvezik a kihívások legyőzését, felnőtt életükben is keresni fogják a kihívást jelentő helyzeteket. Nagyobb valószínűséggel ragadnak meg új lehetőségeket, keresnek új módszereket, dolgoznak olyan feladatokon, amelyeknek nincs egyértelmű megoldása, és ösztönöznek másokat arra, hogy nehéz problémákon dolgozzanak."

/Csíkszentmihályi Mihály/

"Nem az utazáshoz kell a bátorság, ... Bátorság ahhoz kell, hogy elhagyd az otthonodat.

/Scott Westerfielld/"

Nem tudod, mit teszel, amikor döntesz...

Érzések kavarognak. Gondolatok suhannak. Miért könnyebb beszélgetni látatlanban, amikor még nem kell kiadnod a személyed? Miért egyszerűbb így? Miért rándul görcsbe a gyomrod, amikor a következő lépés kerül terítékre? Miért? 

Néha legszívesebben lelőném magam a múltban történt eseményekkel együtt. Azon gondolkodom, ha azaz egy-két rossz élmény nem ér, akkor most könnyebb lenne-e? Lehet, de az is előfordulhat, hogy még nehezebb. Feszült vagyok, és félek. Félek, a kudarctól, a csalódástól. Félek önmagamtól és a helyzettől is, ami előállhat. Boldog akarok lenni, hiszen már szinte karnyújtásnyira vagyok tőle. Az életem csaknem teljes. Egyedül vagyok. Ezt lehetne másképp is. Elrontottam hónapokkal ezelőtt. Megijedtem akkor is. Minden alkalommal megijedek. Vénlányként fogok megöregedni, egy erdőszéli kis házikóban, negyven macskával. Elképzelni könnyebb. Éjjelente, amikor álmodom, mindig olyan egyszerű minden. Nincsenek félelemek, bátor vagyok és cselekszem. Merek érezni mást is. Nem félek, bátor vagyok akkor is, ha rólam van szó és nem másról. Ott akarom, hogy nekem is jó legyen, de itt. Itt könnyebb elbújni és a háttérből jót cselekedni. Az életem nem áll másból, minthogy másoknak segítek, ezzel elterelve a gondolatokat, arról, hogy leginkább nekem lenne szükségem arra, hogy jót tegyek magammal. De ki választaná a nehezebbik utat, még ha az egyszerűbb is lenne. Nem tudom. A fal magas és áthatolhatatlan. Sírni volna kedvem. Mindig a múlt. Miért kísértesz? Miért keserítesz el?

Te is tudhatnád, hogy a mesebeli királyfik kora leáldozott. A szőke herceg tovább vágtatott. Mégis mindig felhívod rá a figyelmem. 

Kedves tudatalattim! 

Te azért vagy, hogy a tudatom mélyére ásd a dolgokat, nem azért, hogy folyton folyvást fájdalmat okozz, képekkel és emlékekkel. Fejezd ezt be és térj vissza a munkakörödben foglaltakhoz!

Az ész nagy úr. A szív folyton csatákat vív vele. De vajon képes-e egy olyan szív háborút nyerni, amely képtelen harcolni. Azt mondják minden fejben dől el. A tettekhez viszont cselekvés szükséges. Egyik nem működhet a másik nélkül. Meg kell tenned az első lépést, ahhoz, hogy elindulhass! Célt kell kitűznöd! Mindig csak egy apróságot! Sok kis cél végül a legnagyobb álmunk beteljesüléséhez vezethet! A kérdés csak az, hogy készen állsz-e egy olyan útra, ahol csak rossz várhat. Ahol rengeteg gonosz és negatív érzés vár. Mindenki le akar téríteni a kijelölt útról, azt akarják vonulj vissza. Ha valaki követi az álmait az ijesztő, ő mer küzdeni, irigység követi útját, de ő nem adja fel, csak menetel és végül eléri a célt! Hitt abban, hogy sikerülni fog, és nem tudták megingatni. Volt, hogy megállt. Sírt is, de végül mindig tovább ment.

Ilyen ember akarok lenni. Küzdeni akarok. Mutasd meg, hogyan csináljam? Valaki, akárki...

"Bárcsak azt mondhatnám, hogy a szerelemhez vezető ösvény virágokkal és szép szavakkal van telehintve, és lágy szellő fújdogál rajta. Néha így van, néha azonban kietlen vidéken, érdes sziklákon, jeges széltől kísérve vezet az ösvény."

/Karen Hawkins/

"Sohasem késő feltenni magunknak a következő kérdést: vajon készen állok rá, hogy megváltoztassam az életemet, és én magam is megváltozzam? Nem számít, mennyi idősek vagyunk, és mi minden történt már életünkben; teljesen megújulhatunk."

/Elif Safak/

I don't want to grow up...

Tegnap elvágtam az ujjam. Fáj, de túléltem. Pénteken azt mondta a tanárnéni, hogy nem látott még felnőtt embert ilyen átéléssel játszani. Néha úgy érzem olyan vagyok, mint egy ötéves. Néha rossz, de sokkal jobban élvezem, mint színlelni a komoly felnőtt, nőt. Kimondom, amit gondolok. Gyermeki felfogásban minden más értelmet nyer. A gyermek még tiszta, nem érti azokat a dolgokat, amiket mi felnőttek állítólag igen. Ez a megállapítás téves. Érti ő, csak másképp. Most én is így vagyok. Megkérdezték tőlem, hogy tényleg ennyire hülye vagyok, vagy direkt értetlenkedem? Ez meglepett. Szóval akkor a gyerekek, hülyék, mert más szemszögből közelítik meg a dolgokat. Nem vagyok sem gyerekes, én gyermeki vagyok. És nem érdekel, hogy szétszórt vagyok, hogy ügyetlen és feledékeny. Nem akarok senkinek megfelelni, én így szeretem magam. És ha egyszer, valaha ebben a nyomorúságos életben találok egy olyan úriembert, aki ezt képes elviselni, én leszek a világ legboldogabb embere. Szép kis álom, nemde? Ha visszagondolok, hogy pár éve még azt hittem, ilyenkorra már tucatnyi férfi szívét töröm össze, most csak keserűen tudok gyermeteg képzelgéseimen nevetni. Nem vagyok átlagos lány, különc, nehéz eset, egy vadóc, akit emberfia meg nem tud szelídíteni. Pedig szeretném én, tényleg, de még nem jött el annak az ideje. Pedig már érzem, hogy valami készül, már úton van, éjszakánként hallom a dobogó paták ütemes hangját. A szőke herceg fehér lovon. Úton van, csak hosszú az út és sok az elágazás. De a királylány megvárja hercegét a kastély legmagasabb tornyába bezárva, mert hisz a tündérmesékben, és tudja, hogy egyszer neki is eljön a boldog befejezés.

Azt hiszem, túl sokat olvasok, és kicsit sok mesét nézek mostanában. Főleg a tipikus herceg-hercegnő párosokat. De ne tévesszen meg senkit, a kedvenc történetem végül a Pán Péter lett. Ez ma fogalmazódott meg bennem. A fiú aki sosem akart felnőni. Én meg lehetek Wendy, aki most nem akar felnőni, majd amikor Pán elviszi SohaSohaföldre, rájön, egyszer mindenkinek fel kell nőni. Addig is én maradok itt Csingiling, Pán, és Hook kapitány társaságában. 

"Tudod, ki hiszi azt, hogy mindenre képes? A gyermek. Bízik önmagában, nem érez félelmet, hisz a saját hatalmában, és megszerzi azt, amit akar. De a gyermek növekszik. És kezdi megérteni, hogy nem is olyan hatalmas, és hogy a léte másoktól függ. Akkor szeret, és elvárja, hogy a szeretete viszonzásra leljen, a vágya pedig az idő előrehaladtával egyre nő. Kész föláldozni mindent, még a hatalmát is, csak hogy cserébe megkapja ugyanazt a szeretetet, amit ad. És végül oda jut, ahol most vagyunk: felnőtt lesz belőle, aki bármit megtenne azért, hogy elfogadják és szeressék." /Paulo Coelho/