You just let me there

Vannak bizonyos élethelyzetek, amelyeket nehéz, szinte már lehetetlen konfliktus nélkül áthidalni. És akkor még nem is az én dimenzióban próbáltuk meg. Aki követi a blogot mondjuk úgy évek óta, az tisztában lehet azzal, hogy nem vagyok valami nagy csapatszellem. Igazából olyan vagyok, mint egy félvad farkas, aki bár ismeri az emberi kezet, de csak ideig-óráig képes eltűrni önmagán. Valahogy mindig úgy alakultak a dolgok, hogy végül nem volt maradásom. És megint beleestem a hibába, hogy bízni kezdtem. Reménykedni abban, hogy megtaláltam a helyem végre. Majd eltelt röpke 8 hónap és úgy érzem ennyi voltam. Kiégtem. Haraggal telve kelek fel minden áldott munka napon. Már nem mindig látom benne a szépet, és miért? Az emberi hülyeség és gyarlóság miatt. Mert nem csinálhatom azt és úgy, ahogy én jónak látom. Mert ismét csak kiderült, hogy minden elképzelésem süket fülekre talált. Eleinte még küzdöttem, kiálltam az igazamért, mostanra azonban bele fáradtam. Elvesztettem azt a csöppnyi türelmemet, amit nagy nehezen kifejlesztettem az évek során. Ingerlékeny vagyok, nem gondolkodom tisztán és ez nem csak a munkában, hanem a magánéletben is meglátszik. Ezért úgy döntöttem ideje változtatni. Ismét. Első lépésként, kell egy kis kuckó, ahova egy fárasztó munkanap után elbújhat az ember a világ elől. Ezt kipipálhatjuk. Második lépésként tanuljunk egy új szakmát. Olyan szakmát, ami érdekel és később el lehet vele helyezkedni, mégis megmarad az alkotás szabadsága, nem korlátoz a szűklátókörűség és a már jól bejáratott mechanika. Az ehhez szükséges löket megadva, jelentkezés leadva. Harmadik lépésként pedig hozzunk új színt az életünkben. Vannak dolgok, amik áramlását meg kell változtatni. Nem biztos, hogy az ami egy éve még úgy tűnt számodra jött el, most is neked van fenntartva. Néha túl kell lépni az emberi önzőségen és a legjobbat kihozni a helyzetből. De néha vannak nem várt mellékhatások. Ilyenek azok az emberek akik időközben fontosakká válnak. És azt gondolod, reméled, hogy te is számítasz. Aztán pont az ilyen nagy volumenű lépésekkor jössz rá, hogy ez a te életed. Ebben nincs benne sem barát sem idegen, ez csak rólad szól és nem engedheted el az álmaid csak azért mert nem akarod a másik felet megbántani. Vártam, több hónapot, végül elindultam. Igen, annak ellenére, hogy tudtam, neked is vannak terveid. És, hogy amit most csinálsz, az szimpla bosszú-e vagy csak egy sajátos probléma megoldás, nem tudom. De rosszul esett. Ez a tipikus hagyom a másikat a kakiban és nem érdekel, megfullad-e módszer. Majd dobok neki egy mentőövet ami egyébként elsüllyed a vízben, de magamat azzal nyugtatom, hogy én a részemről mindent megtettem. 

Nos, szimplán csak ennyi volt a gondom, ha már kérdezted...

"Az élet már csak ilyen. Az ember azt hiszi, ura a helyzetnek, szépen, precízen ki van jelölve az útvonal, amit be fog járni. Aztán egy szép napon autókázik a sztrádán, és egyszer csak: bumm! Valaki belerohan hátulról. Az ilyesmit nem láthatjuk előre. Ilyenek az emberek is. Kiszámíthatatlanok. Hiába érezzük úgy, hogy valakit ismerünk, mint a tenyerünket, hiába vagyunk biztosak az érzéseiben, a reakcióiban, attól még okozhat meglepetést."

/Emma Chase/

Now is good

Bizonyos napokon jól érzem magam. A mai is pont egy ilyenre sikeredett. Eldöntöttem, hogy ismét lakás keresek. Először kertes házat akartam, de sajnos nem találtam elérhető közelségben, így hagytam a fenébe, úgy voltam vele, majd csak lesz valahogy. Majd mit ad isten, az egyik ismerősöm ki akarja adni a lakását, nem olyan messze onnan, ahol most dolgozom, Gyorsan jeleztem neki, hogy szívesen megnézném a kis kuckót, szerencsére aki előttem jelentkezett, ő nem élt a lakás bérlésének a lehetőségével, így minden azon múlt, hogy tetszeni fog-e a nekem ez az apró kis városi kuckó. Minden klappolt. Szóval augusztus közepén birtokba vehetem az új magán rezidenciámat. Végre megint lesz egy saját kis helyem, ahová nap végén elvonulhatok, ahol nem zargatnak az emberek, ahol tudok gondolkodni az élet nagy kérdéseiről. Miért lesz ez most más? Mert most egyedül leszek. Csak én és a szőrarcúak. Kezdésnek jó lesz így is. Aztán meglátjuk, hogy alakul majd a jövő. Szeretnék, tényleg szeretnék valakit megismerni, aki segít kinyílni végre a világnak. Nem tudom mikor jön el, ha egyáltalán eljön, de ma bizakodó vagyok. Lehet, hogy holnap bal lábbal fogok fölkelni és még a kertben lévő meggyfába is belekötök, de nem is ez a lényeg, hanem a most érzése. Most jó. És ez az ami fontos. A most érzése. Nem szeretek a múlton és a jövőn idegeskedni, pedig állandóan járatom magam rajta. Szerencsére azonban vannak pillanatok, amikor én is tudok a mának élni és élvezni a jelent. 

Például ma random kedve voltam egy idegennel. Az Ikeában nyári vásár van, el is mentem mert már van family kártyám, tudtam venni hűtő táskát. Előttem egy húszas éveinek vége felé járó kismama állt. Épp ő következett, amikor is a pénztáros kérdezte, hogy van-e family kártya mert most kapna kedvezményt. Persze nem volt, nekem meg jött az a bizonyos gondolat. Odanyújtottam az enyémet, használja csak nyugodtan. Már-már komikus volt a két szemben álló hölgy meglepett arca, végül több mint ezer forinttal kevesebbet kellett fizetnie a kismamának, aki nem vagy még ötször megköszönte a felajánlást és meg örültem, mint majom a farkának. Szóval következtetésképpen, szeretek segíteni az embereknek, mert ezek az apró gesztusok nem csak a másik félnek csalnak egy kis mosoly vagy örömöt az arcára, hanem ugyanúgy nekem is. Ilyenkor mindig egy kicsit feltöltődöm, mert tudom, hogy a sok rossz mellett ott van még bennünk emberekben a jóság, csak néha elfelejtjük hogyan használjuk. 

"Néha észre sem vesszük, hogy egyáltalán tettünk valamit, egészen addig, amíg végül az eredmény egyértelművé nem válik. Ez azért van, mert az ösztönös cselekvés örömteli és természetes."

/Rhonda Byrne/