Go into Netherland

Az utolsó bejegyzést írom most, az utazás előtti órákban. Már nagyon izgulunk mindannyian, hiszen még 6 óra és útra kelünk Hollandiába. Igen, elindulunk az álmomat valóra váltani. Még mindig alig hiszem el. ÉN kijutottam egy Világbajnokságra. De igen, elhiszem. mert megcsináltam. Még ma is volt egy utolsó edzésem, és már az összes létező lábizmom sajog, de ez egyfajta örömteli izomláz, mert a sok munka és tréning, meg a rengeteg kétségbeesés meghozta gyümölcsét. A mai napon végre az utolsó nagyobb gondot okozó elem is tökéletesen ment, szóval készen állunk. Most már csak minden rajtam múlik. Ha ott leszek agyban, márpedig ott leszek, akkor minden esélyünk megvan a jó eredményre. 

A cuccaim fele még nincs össze pakolva, de fej vesztve rohangálok a lakásban. Elvégre csak hajnali 4-kor indulunk, addig meg még rengeteg idő van. Már előre látom, hogy micsoda kínokat kell majd kibírni a 15 órás buszozás alatt. De jó lesz csapatépítő tréningnek. Bárika majd az ölemben csicsikál, és mi fiatalok meg majd folyton csak csevegünk. Néha elámulunk az elénk tárulkozó pusztai tájakon, és a gyönyörű hegyeken, és völgyeken. Remélem látunk majd bocikat. Szeretem a bocikat. A bocik cukik és aranyosak.

Nah zárom soraimat. Kívánjatok sok szerencsét, de kéz és láb törést ne mert még a testem komolyan veszi és a mentő hoz haza.:D

"Az utazás nem arról szól, hogy mit nézünk meg, hanem inkább arról, amit közben átélünk."

/Nicholas Sparks/

Gondolgondolgondol!!!

Megint sikerült kicsit alone-izálnom, mivel ismét egy magányos kis vásárlós délutánt töltöttem el tegnap. Most aztán kiélhettem a sok ábrándozást és eszme futtatást, amit általában rosszkor rossz helyen szokott magával ragadni. Nem mintha ez engem egy cseppet is érdekelne, viszont más úgy tűnik eléggé. Én a nagy művész lélek XD. Jó kis vicc vagyunk ám...

A bejegyzés félbe maradt, nem volt valami izgi a délutáni témám, de most újabb élményekkel gazdagodva másfele kanyarodunk el az események sodrásában. Azért még megemlítem, hogy a tegnapi magányos vásárlásnak egy gyönyörű cipellő lett az eredménye, amibe most nagyon szerelmetes vagyok, és minden percben hordanám, de ahhoz előbb életbiztosítást kellene kötnöm magamra, amilyen kétballábas vagyok. De tényleg. Még egy hét van a Világbajnokságig de ezen a héten több sérülést szereztem, mint az elmúlt fél évben...azt, hiszem... mindegy, még járok, és addig nincs ami megállíthatna. Ma olyan jó volt reggel, mikor sétáltunk, és behunytam a szemem. Hallottam, a természet dallamát. De, tényleg, ha jobban odafigyelünk, akkor láthatjuk azt a kis csodát, aminek a részesei lehetnénk nap, mint nap.

Ahogy a fák csörgő hangot hallatnak, mikor a lágy szellő keresztül suhan rajtuk, a kutyám csilingelő bilétája, tündér nevetéshez hasonlít, minden egyes könnyed léptekor. Még az autók zúgó motorjának zaja is egybeolvadt a természet reggeli nyüzsgésével. És én csak mentem és csukott szemmel hallgattam, ezt a kedves és békés, lágy dallamot.

Több sem kellett, a gondolat már is szárnyra kapott és megszületett a történetem következő fejezetének egy részlete. Ez volt az a pillanat, amire bő két hete vártam. Már kezdtem félni, hogy valami nem stimmel, hiszen egy másfél könyvnyi írás után ez a váratlan, "azt sem tudom, mi legyen", időszak kicsit megviselt. De semmi sincs veszve, mert ha egyszer elkapom a fonalat, akkor a lelket is ki tudom magamból írni, hiszen még rengeteg mesélni valóm van a világ számára, csak még nincs mindegyik kiforrva, illetve még nem vagyok rájuk teljesen felkészülve. Na, de ez mind csak locsogás. 

Most one year later... behúzhatom a 2. x-et. Ja, öreg lettem a mai napon. Már érzem is a ráncokat az arcomon, és látom a sok őszhajszálat. De komolyan, mekkora feneket tudnak néhányan ennek keríteni. Én csak azért hisztizek, mert a tizenéveimben még megvolt a tudat, hogy sose növök fel, de most már észre kellett, hogy vegyem, bizony az idő akkor is múlik, ha én azt nem akarom. Jól van, hát legyen, ezt a kis nehézséget lenyelem, ha cserébe, mindig gyereknek érezhetem magam és sose kell megfásult felnőtt életet élnem.:)

"Élvezd minden pillanat örömét, hogy később meg ne bánd, és ne érezd úgy, hogy elfecsérelted az ifjúságodat."

/Paulo Coelho/

Nem mindig sikerül

Emberek milliói élnek abban  a hitben, hogy bizony lehetetlen nem létezik, ők sosem adnak fel semmit. Aztán jön valami új, és ismeretlen. Megijednek és azt gondolják nem képesek végig csinálni. Ilyenkor mindig akad egy segítő kéz, egy apró támasz aki biztatást és önbizalmat ad. De mi van akkor ha ez a segítség a falnak beszél? Ha észre sem veszik mennyire szeretné, ha segíthetne és általa a problémát leküzdhetné a barátja. 

Vagy épp lehetőséget sem kap arra, hogy ténylegesen segítsen. Van mikor csak tanácsot adhat, és a másik felen múlik, megfogadja-e azt. A tapasztalat szerint, nem szokták. Az ember makacs természetű, sokszor csak akkor hisz el valamit, ha azt a saját szemével látja. És ez a problémák fő forrása. Miért ne hihetném azt, hogy a cél amit el szeretnék érni, igenis meg kaparintható, még ha jelen pillanatban erősen vesztésre is állok. Miért ne? Ha nem próbáljuk meg, sosem tudjuk, vajon sikerült-e volna? Ahhoz, hogy egy vágyunk valóra váljék, nekünk is sokat kell tennünk. A dolgok nem alakulnak maguktól úgy, ahogy mi szeretnénk. A jó eredményekért vért izzadva meg kell küzdenünk. Igen, sokszor elbukunk az út során, és rengetegen akarják a vesztünket a rossz indulatú megjegyzéseikkel és a baljós intelmeinket. De minket ez nem érdekel, csak megyünk és küzdünk a célunkért, mert képesek vagyunk rá, bármire, ha azt valóban akarjuk. 

 

Hogy miért mondom én ezt? Mert én annyiszor feladtam már. Annyiszor léptem vissza, hogy szinte már meg sem tudom számolni. De most, most végre olyasmiben van részem, amiért több éve küzdök, és sikerült végre. Már-már feladtam, mikor megfordult minden. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy nem fogok kézzel fogható bizonyítékokat követelni ahhoz, hogy elhiggyem, az álmok valóra válthatóak, csak akarnunk kell, mindennél jobban.

"Bármi a tiéd lehet, csak erősen kell akarnod, és tudnod kell a módját, hogyan szerezd meg."

/Barbara Erskine/

"Soha ne hagyd, hogy a kételyek megbénítsanak. Hozz meg minden döntést, amit meg kell hoznod, akkor is, ha nem vagy biztos benne, hogy helyes."
/Paulo Coelho/

Jing és Jang

Hogyan is fogalmazzak. Az egyik szemem sír a másik nevet. Először nézzük a pozitívumot. Első olyan családi napot töltöttük el a hétvégén, amire örömmel fogok emlékezni. Persze az elmúlt pár évhez képest.  Rengeteg mosolygás és önfeledt nevetést éltünk át együtt, aminek nagyon örülök. Furcs,a hogy egy drámai esemény mennyire meg tud változtatni dolgokat. Átgondoljuk az addigi döntéseinket, és hajlandóak vagyunk elásni a csatabárdot, még ha csak egy időre is. Ilyenkor az emberek végre meglátják a saját maguk szemében is azt a szálkát, amely már gerendává érett. Rájöttem nekem is nyitnom kell ahhoz, hogy valami változzon. Nem gondolhatom mindig azt, hogy csak nekem van igazam és én vagyok a szenvedő alany. Igen, valóban sokat szívtam én, de felnőttem és még így is ember lett belőlem. Talán, még kicsit előnyömre is vált ez a hátrányos helyzet. Végülis akkor most nem ülnék itt és pötyögném ezeket a sorokat. Talán sosem olvastam volna azokat a könyveket, amelyek most a kedvenceimmé váltak, és nem lenne mellettem egy szőrös tapsifüles sem. Szóval ha azt nézem, még előnyöm is származott ebből az egészből.  

És akkor most jöjjön a másik dolog. Nem tudom erről, hogy mi legyen. Minden olyan zavaros. A dolgok kissé megváltoztak. Én itt vagyok a másik pedig ott. Vannak más emberek. Nem várhat mindenki arra, hogy egyszer majd minden megoldódik és olyan lesz mint régen. Az idő múlik és nekünk fel kell vele venni a lépést. Több milliárd ember él még a Földön. Biztosan találok majd még olyat aki hasonló hozzám. Ugye?

Megváltoztunk? Talán igen. Én kicsit nehezebben vettem észre és fogadtam el a dolgot, de most már rendben van. Tudnom kellett volna a jelekből olvasni. Most már elég egyértelmű volt számomra a jelzés. Mindenki pótolható, én is az vagyok, de nem baj, nem fogok a földhöz vágódva bömbölni, és napokig tartó depresszióba esni.Kissé bizonytalanul állok így az előttem álló nagy feladatok elé, de ez már a nagyvilág, így is helyt kell tudnom állni, és igenis hiszem, hogy képes vagyok rá!

"Amikor a barátság megszűnik, akkor egy űr keletkezik, amely utat enged a szörnyű magányosságnak, ami a külső világból jön, s amely olyan, mint a hideg űr a planéták között."

/Hilaire Belloc/

"Hiszem, hogy mindenben van valami jó, ezért úgy gondolom, ha nem kellene elhagynom a legjobb barátaimat, akkor nem szerezhetnék újakat. Új barátok szerzése pedig messze a legnagyobb kedvencem."

/Cecilia Ahern/

Enough!!!

Nem vagyok egy érzékeny ember!De, nagyon is az vagyok! Észreveszi ezt bárki halandó ember is? Nem, mert jó vagyok. Keveset láttam még az életből, de egyet tudok. A játék és a maszk nélkülözhetetlen a túléléshez ebben a mérgezett világban. Igen, most szembesültem igazán azzal, hogy bizonyos emberek mennyire aljas és megromlott természettel és sötét lélekkel élnek. Komolyan, nem ártottam nekik, csupán volt valami amiben jó voltam. De megfosztottak tőle. Megfosztottak attól az érzéstől, hogy segíthessek. Attól, hogy én oldjak meg egy problémát, a saját módszeremmel. Még csak végig sem hallgattak, mert ugyan mit tudhat egy magam fajta fiatal lány. Lehet, hogy nem tudok sok mindent. Lehet, hogy még ilyen esettel nem találkoztam, de hittem, sőt bíztam benne, hogy meg tudom csinálni. És igen, bizton állítom, hogy jó úton haladtam, és szemmel látható javulást elértem.

Talán ez volt az a nagy baj? Az, hogy nekem sikerült, ami másnak nem? Örültem neki, és folytatni akartam, de tegnap az arcomba nevetett az élet és azt mondta "majd máskor barátom". Ideges lettem-e? Igen. Úgy éreztem, elárultak és még meg is aláztak, majd a földbe tiportak az önbecsülésemmel együtt? Teljes mértékben. Meg lettem nyugtatva, hogy itt senki sem akar konfliktust. Persze. Ez a kis apróság rányomta a napomra a bélyegét, és csak az önuralmamnak köszönhető, hogy nem borultam ki ott. Elfolytottam az érzést. El kellett, mert ha engedek, akkor az összes többi is kijön, és az ki tudja milyen mélyre taszítana. 

Ma kicsit persze túlcsordult az a bizonyos pohár. Egyrészt látni a szeretett lényt, akihez többé nem lehet közöm, majd szörnyű képeket látni arról, hogy az ember mennyire nem tiszteli sem a saját fajtársai, sem az általa felhasznált élőlények életét sem. És akkor a nap végén jött még egy hideg zuhany. 

Nem is tudom, mit lehet erre mondani? Az érzést, a fájdalmat, ami teljes egészében kitöltött és szinte megbénított, azonban nem jelezte más, mint az az egy darab könnycsepp, ami legördült az arcomon. Az élet iróniája ebben csupán az, hogy ennek a rövid érzelem kitörésnek az egyetlen szemtanúja az én őrangyalom volt. A hatalmas "hegyi farkas".

"Valahányszor kikívánkozott belőle a sírás, visszafojtotta könnyeit, hogy aztán éjjel kitárulkozó őszinteséggel suttogja el bánatát a holdfénynek, olyankor a sós cseppek lassan elkacskaringóztak az ajkáig, ő lenyalogatta és szipogott. Határozottan hitt benne, hogy odafent létezik az igazság, a hold az. (...) Ő az, aki meghallgatja és megérti."

/Gerlóczy Márton/

VÉGE!!!

Ez a nap jó volt, tényleg. Most meg jön a hír. Én először sokkolódtam. Nem fogtam fel a kimondott szavakat. Most sem hiszem még el, hogy vége. Tudtam, hogy egyszer mindennek vége szakad, de nem gondoltam, hogy most és pont így. Úgy érzem darabokra hullottam.

 Volt egy álmom, volt egy elképzelésem arról, hogy van végre valami, amiben jó vagyok. Erre kiderül, hogy minden visszafele sült el. Tényleg, ilyen lennék? Tényleg? Ez most nagyon mélyen érintett. És komolyan, olyasmiért kaptam, ami nem igaz. Nem így igaz. Az emberek miért ilyenek? Miért nem látnak a dolgok mögé? Miért csak az első pillantásnak hisznek? Hiszen egy film első öt percéből sem lehet biztosan tudni, hogy a rossz fiú valóban az-e? 

Most én lettem a rossz lány. De én nem akartam az lenni. Én azt hittem, a jók közé tartozom. Én midig lelkiismeretesen, a legjobb tudásom szerint csináltam mindent. És tessék, a felajánlott kezet nem hogy elfogadják, nem. Elfogadják, majd letaszítanak a mélybe. Igen, pontosan ez történt. És még nekem van lelki-ismeret furdalásom? Pedig tudom, hogy nincs igazuk! Mert nincs, de sok lúd disznót győz. Hát most engem is legyőztek. Ez volt az én finálém. Egy hét és búcsúzom, és oda többet be nem teszem még egyszer a lábam. 

THE END!!!

"Valami sértőt szerettem volna mondani. Megfogalmazatlanul az a felismerés motoszkált bennem, hogy mi értelme van hát az őszinteségnek? Ha nincs megbocsátás, ha nincs megértés; akkor csak hazugság és képmutatás van."

/Berkesi András/

"Az emberekben nem lehet megbízni... a legjobbakban is csalódunk, akikről semmi okunk nem volt hinni, hogy keserűséget, bánatot és csalódást okoznak nekünk... talán jóhiszeműen vagy tudaton kívül? Meglehet, de ez nem változtat semmit a kínos megdöbbenésen."

/Karinthy Frigyes/

Próbatétel és válaszút

Oké, eddig is tudtam, hogy az életem nem leány álom, de ez eddig sem zavart. Általában. Na jó, sokszor nyafogok, hogy jaj de rossz nekem, de tudom én, hogy másnak sokkal rosszabb. Na, de azért ez a mai kissé túlzás volt, nem gondolod? Te ott fent, te hatalmas, aki ma tönkre tetted a napomat. Igen, Nagyfőnök hozzád beszélek. és, hogy miért? Hát milyen dolog egy fiatal nővel szemben az ilyesmi? Az egy dolog, hogy a boltban a pénztárnál, a napszemüvegem állandóan visszacsúszott a szemem elé, és a visszajáró is kiesett a zsebemből, de, hogy még az alma lé is kiömlött a táskámban, és a könyvemre, érted? A KÖNYVEMRE, arra gyönyörű szent papír halomra, illetve a titkaimat rejtő jegyzet füzetemre folyt a nagyja, de, hogy emiatt meghiúsult a vásárolásom. Na, ez már túlzás. 

És most itt kijelentem, az egész világ előtt, hogy elegem van ebből! Utálok szingli lenni!!! Utálom, hogy a legjobb barátnőm messze van, és két hónapja nem találkoztunk!!! Utálom, hogy nincs senki, akivel találkozhatnék, és egy jót beszélgethetnék, vagy akihez odabújhatnék!!!

Szóval, most, hogy kiadtam magamból. Szóval, drága, te ott fent. Kezdjél valamit magaddal és enged őt vissza a netre, mert ha én bedühödöm, abban nem lesz köszönet. Sose kerülj, egy mérges és hisztis nő útjába!!!

Ja, és amiről majdnem megfeledkeztem. Miért is kellett nekem arra a honlapra rámennem? Kíváncsi voltam, ez csak nem bűn. A villogó kis ikon szerint üzenet érkezett. Ismeretlen fiatalember  aranyos és vidám szöveggel akar megismerkedni velem. Abban a pillanatban úgy döntöttem egy próbát megér, ha válaszolok, attól bajom nem lehet. De mielőtt gépelni kezdtem volna, egy kép bevillant. Az ő arca. Nem tudtam válaszolni. Az érzést, ami hatalmába kerített, leírni nem tudom, de fájt, piszkosul fájt. Még most is sajog egy kicsit. De nem tudom megtenni, nem tudok vele beszélni, pedig vágyom rá, az érzésre, hogy valaki, aki fontos számomra, ugyanezt érzi. Ha nem lennék ennyire nyuszi...

"Őszintén szólva úgy gondolom, hogy jogosan haragszom, amikor valaki fenyegeti azt, ami számomra "jó", tudod, amiről úgy gondolom, hogy "jár nekem"."

/William Paul Young/

"Vannak olyan pillanatok az életben, hogy annyira nagyon hiányzik neked valaki, hogy szeretnéd kiszakítani az álmaidból a valóságba, hogy megölelhesd."

/Paulo Coelho/

Túl azon a bizonyos határon...

Ez már nekem is sok. Az amit tesz, még nálam is kicsapta a biztosítékot. Amiket az emberek mesélnek, és amit nagyon sokszor láttam az elmúlt időben, az elég borzasztó volt. Most kiborult a bili, én csak külső szemlélő voltam eddig, de saját bántalmaimat sosem mondhattam neki, mert nem értette és most sem érti, mi a baj. Megsértődik és eltaszít minden barátot, és a szeretteit is. Belekeveredtem. Kíváncsi volt a véleményemre, én ideálisnak gondoltam az alkalmat kitárulkozni, de normálisan beszéltem vele, mondhatni erősen visszafogtam magam, és persze mi lett a vége meg van sértődve és most utál. Néha azért elgondolkodom, hogy bármi ami nem ez volt, vajon csak színjáték volt felém? Komolyan egy felnőtt ember az ilyesmit ennyire magára veszi. És akkor csodálkozunk, hogy mennyire keserű emberek lettünk. Lehet ezek miatt vagyok én is olyan borúlátó, ahogy valaki más az imént erre rávilágított. De rájöttem, és most itt is leírom, hátha mások is felismerik a hibáikat, és megfogadják azt, amit én is. Ne a múlttal foglalkozz, az már megtörtént, én a mának és ne görcsölj a jövődön, a baj úgyis jönni fog, nem kell azon előre is rágódni, ráérsz majd akkor foglalkozni vele. De a lények! 

NE A MÚLTAD ÉLD, HANEM A JELENED!!!!

Sajnálom, hogy végül így alakult, lehetett volna másképp is. Most azonban előre kell néznem, és a fontos dolgokra koncentrálni. Van egy álmom, amit meg akarok, meg fogok valósítani, és ha az kell ahhoz, hogy boldog legyek, akkor útjaink elválnak és mindenki megy tovább a saját útján.

"Teljes valódat egy másik ember elé állítod, s ugyanazt kapod vissza cserébe. Egymás tükreivé váltok, s ha belepillantotok ebbe a tükörbe, szexet, túlélést, akaratot, érzéseket, célokat és szeretetet láttok. Mindez ott van, mégsem teljes. A részletek nem illeszkednek tökéletesen, így konfliktus és fájdalom keletkezik."

/Deepak Chopra/

Gyerekzsúr

Jelzem, élek még! De lassan már úgy fogom érezni, hogy a végkimerülés el fog vinni. Ezen a héten ismét gyereksereg van, és most különösen fiatal korosztály, úgyhogy van tennivaló bőven. Imádom őket, mert nagyon cukik. Olyan szövege van némelyiknek, hogy az ember lehidal. Ugyanakkor némelyikükön szörnyülködni tudok, mert látom mennyire nem figyelnek manapság a szülők a gyerekeikre. A mai napon történ azon ominózus eset, amikor a három jómadár viselkedése már kiverte nálam a biztosítékot. Nem gondolom, hogy egy gyereket folyton fegyelmezni kell, inkább a következetességre törekszem én is. Azonban van egy pont, amikor bár én is mérges tudok lenni. A kis csibészek az egyik kis tündér leányzót kezdték csúfolni, aki teljes joggal sírni kezdett. Nagyon mérges lettem, mert lehet, hogy nekik csak ártatlan viccelődés volt az egész, de annak a kislánynak nagyon fájhatott. Tudom, milyen az amikor folyamatosan, éveken keresztül csúfolnak, éppen ezért ez nekem nagyon a gyenge pontom, és ezt a három jómadár is észre vette. Nem kellett sokat mondanom, de végre rájöttem, hogy most lépték át azt a bizonyos határt. Persze tudom, hogy holnapra úgyis elfelejtik, mert ezt már megszokták és ha ma nem ,de pár nap múlva megint fogják csinálni, úgyhogy ilyen csodákra pár nap alatt még én sem vagyok képes. Arra viszont nagyon jó ez a munka, hogy a gyerekekkel kipróbáljam maga, a lehető legkülönfélébb szituációkban.

Tegnap kirándulni mentünk a gyerkőcökkel és a legkisebb gyerkőc a maga öt évével, hamar felkeltette a figyelmemet, és bár még úgy gondolom kevés a tapasztalatom gyerek télen, mégis anyás típus vagyok, ezért egyből kapcsoltak az ösztönök és óvón figyeltem a kis hölgyet. Ezt ő is hamar megérezte, így minden bajával hozzám jött, sőt, nagyrészt el sem mozdult mellőlem, úgy kellett mondani neki, hogy kicsit menjen a többiekkel is játszani. Persze nem telt el 10 perc se, mikor megtörtént a baj és picurka leesett az egyik játékról, és természetesen volt nagy sírás. Ösztönösen rohantam és felkaptam, hogy megnyugtassam, és egy-két perc után már teljesen jól is volt, csak egy pici púpocska lett a buksiján, de mára már az is lement. Csak miután visszament a kis hölgy a többiekhez, jöttem rá, hogy mit is csináltam. Pár hónappal ezelőtt még tanácstalanul álltam volna, hogy mihez kezdjek, most viszont gond nélkül megoldottam a dolgot. 

Úgy érzem, egyre jobban érik a tanári pályafutás, még ha ebből nem is leszek milliomos, de már az elején leszögeztem, hogy bármit is fogok felnőttként dolgozni, inkább élek rosszabbul, mint, hogy úgy menjek be mindennap a munkahelyemre, hogy utálom, amit csinálok. A gyerekeket szeretem, és az oktatás is megy, mert sokszor tartottam már előadást bizonyos témákban kicsiktől-nagyokig vegyesen.

"A gyerekek mindig csúfolják egymást, nincs ebben semmi különös. Mindig van valaki, aki nevet, és egy másik, akin nevetnek."

/Lauren Oliver/

"A boldogsághoz vezető úton ott van a gyerekek szeretete és segítsége a csecsemőkortól a felnőttkor küszöbéig."

/Lafayette Ron Hubbard/