Emlékszel még...? Amikor leszálltam a buszról? Amikor csak egy baráti találkozóra mentünk? Emlékszel, hogy együtt néztük az ünnepi tüzijátékot? Te fogtad a kezem, és én akkor végre azt éreztem, biztonságban vagyok. Emlékszel, az első közös reggelünkre? A reggeli cirógatásokra? Emlékszel a közös szavunkra? Hát jó. Mondtuk mindig. Hazel és Gus szerelme tragikus volt, de annál is inkább igaz, hiszen alig , hogy egymásra találtak, az idő nem nekik kedvezett. Szerettem azt a filmet. A szerelem értéke semmi máshoz nem fogható. Ha megtalálod azt az embert, aki a másik feled, meg kell becsülnöd, vigyáznod kell rá, mint a legértékesebb dologra a világon. Hiszen olyan törékeny és sebezhető ez az apró is kapocs köztetek. Előfordul, hogy túlságosan is elbízod magad. Idővel a dolgok kényelmessé válnak. Már nincs minden reggel cirógatás. Sok a feszültség. néha, egy-egy kósza szikra még bizonyítja, hogy korábban mekkora tűzzel égtetek egymásért, de egyikőtök mindig eloltja egy pohár vízzel. Mintha elfelejtettétek volna, hogy mi mindent értetek el együtt. Higy milyen jó csapat is lehetnétek.
Időnként, amikor az élet kegyetlen módon próbára teszi az embert. Áldozatokat vár. Van, hogy lelki, van, mikor fizikai, és van úgy, hogy el akar venni mindent. Elhiteti veled, hogy megváltoztál. Értéktelenné akar tenni. Semmire kellővé. Egy érzéketlen tuskóvá. És ha bedőlsz, akkor olyanná is leszel. És így megfertőzöl magad körül mindent és mindenkit. Elmennek, mert túl fárasztó vagy és bonyolult. Magányra ítélnek. És te lassanként elhiszed, hogy ez jár neked. Mert senki sem fogta meg a kezet és rántott ki a mélyből. Mert ő is elfelejtette. Téged. Titeleket. Pedig a vége boldog lehetett volna. Ha akartátok volna.
Hát jó...
"A (...) vihar a szívemben van. És ha nem csillapítom, felemészti az életemet."
