Something change

Furcsa dolog éjjel  blogot írni, pár bögre bor-meggylé után, de egy agyba irányuló kellemes zsibbadás tökéletessé tudja tenni a pillanatot. Az utóbbi napokban gondolkodtam el az elmúlt pár év távlatán, azon, hogy kis fiatal 18 éves énemhez képest lassan 22 évesen mennyi minden változott. Fene se gondolta volna, hogy ennyi idősen még nem fogok egyetemre járni, nem lesz kihez haza menni és egy téli estén mellé bújni, viszont szinte független és szabad emberként, pozitívan tekinteni a jövőbe. Az idő múlik, az emberek változnak, ha akarják, ha nem. A változást elő lehet szándékosan idézni, de ha hagyjuk, hogy magától történjen, itt-ott apró csodák és felejthetetlen élmények részesei lehetünk.... folytatólagosan hajnalban keresztül sétálni a fél kerületen mezítláb a kutyáddal, mondhatni felbecsülhetetlen érzés. A gondolatok villámként cikáztak végig a fejemben, minden egyes pillanatot értékessé téve. Néha szükség van ezekre a sétákra. Még ha az ember úgy is érzi, hogy túl fáradt az ilyen elme-roggyant ötletekhez. Ahogy végig ballagsz a jól ismert utcákon, melyek ezen a csendes éjjeli órán hosszúra nyúlt árnyakat képeznek a járdán, eszedbe jut mennyi mindent figyelmen kívül hagysz a rohanó hétköznapokban. Kissé bizonytalan vagy, a szüleid óva intése a füledben cseng, hiszen gyermekként arra neveltek, a sötét ijesztő és rossz, pedig ha az ember tisztán, előítéletek nélkül tekint rá, kifejezetten barátságos tud lenni egy nyári éjszaka. Habár fülelsz, mert minden sötét zúg mögött egy árny rejtőzik, mégis érzed ezen az estén csak jó dolog történhet. Talpad alatt a kellemesen langyos aszfalt néhol apró kis kavicsokkal tele szórva, melyek kellemetlen érzést kölcsönöznek, és így az élet apró szilánkjait eszedben juttatják. Sokszor lépünk kis kavicsokra, melyek szinte beleágyazódnak a húsunkba, ha tovább megyünk csak még inkább fájni fog, viszont ha egy pillanatra megállunk és foglalkozunk azzal a kis szilánkkal, noha fáj, de amint megszabadultunk tőle, ismét folytathatjuk felfedező utunkat. Az élet egy mezítlábas séta. Sokszor lépünk kavicsokra, de ha egyszer-egyszer megállunk és körbe tekintünk, láthatjuk, hogy ezek az apró kellemetlenségek eltörpülnek életünk szemernyi csodái mellett.

"Nem létezik ideális világ, amire várni kellene. A világ mindig éppen az, ami, és rajtad múlik, hogyan reagálsz rá."

/Isaac Marino/

I'm afraid of my future Me

A nyár beindult. Túl vagyok az első turnusnyi gyerkőcön. Van azért még mit fejlődni szervezés terén, mert természetesen aminek el kellett romolni az itt, ebben az egy hétben az minden el is romlott, de azért ez nem vette el a kedvünket, már csak azért is egy jó kis tábort hoztunk össze. Szerencsére a gyerekek elmondásai alapján jól érezték magukat, a rajzaik a sok-sok élményt tükrözték vissza. Egy-két kölyök igazán szép alkotást készített, olyan precizitással, hogy csak pislogtam. Bár megköszönni személyesen illik az ilyesmit, én sosem voltam a szavak ilyesfajta embere. Jóllehet szinte soha nem szoktam a dolgokat úgy igazán megköszönni, pedig ha az emberek tudnának érzelmeket olvasni, tudnák milyen hálás is vagyok egy-egy szívességért, amit értem tesznek. Így vagyok a kéréssel és a bocsánattal is. Az érzést szó szerint nem tudom szavakba önteni. Pedig mennyi konfliktus elkerülhető, vagy éppen megoldható lett volna, ha nem lennék ilyen defektes. Érdekes, hogy egyes emberek mennyire hosszú időre ki tudják bérelni maguk számára a magányt és az egyedüllétet társnak. Rengetegen élnek körülötted. Nap, mint nap beszélsz a barátaiddal, ismerőseiddel. Valahol mélyen belül azonban rettegsz. Minden egyes nap attól félsz, hogy megint egyedül, csak a magányod társaságában hajtod álomra a fejed. Ezért rideg leszel. Kerülöd a kényes helyzeteket. Megbújsz, a fényben láthatatlanná válsz, mert nem akarsz konfrontálódni. Ha konfliktusba kerülsz, akkor azt meg kell oldanod. De ha egyedül vagy, erre képtelen leszel, mert ez az állapot egy idő után már megszokott számodra. A közeledni vágyó emberekkel nem tudsz mit kezdeni. Megijeszt a tudat, hogy egyszer csak valaki melléd akar állni, és segíteni az utadon. Elzavarod, megsérted, bele gázolsz a lelkébe. Reménykedsz, hogy nem ejtettél rajta mély sebet, majd csendben, itt belül sírdogálva búcsúztatod. Mert a titkod őrizned kell. A titkot mely talán veled száll a sírba. A tényt, hogy a világot akarod, de csak az árnyékáért nyúlsz. Valaki akarsz lenni, de csak bárki leszel. Őt akarod, de megelégszel a Senkivel. Ez a te utad. Menni, és menni. Soha meg nem állni, csak a célokért és álmokért élni, s ,közben szépen lassan elporladni és meghalni itt mélyen, legbelül. 

"Az ember éppen olyan mélyen fél az élettől és a szeretettől, mint a haláltól. Legtöbben attól rettegnek, hogy elfogadják; szeretik őket. A szeretetben ugyanis nincs kontroll. Ha egyszer átadjuk magunkat neki, onnantól minden attól függ, hogy a másik szeret-e."

/Feldmár András/