A nyár beindult. Túl vagyok az első turnusnyi gyerkőcön. Van azért még mit fejlődni szervezés terén, mert természetesen aminek el kellett romolni az itt, ebben az egy hétben az minden el is romlott, de azért ez nem vette el a kedvünket, már csak azért is egy jó kis tábort hoztunk össze. Szerencsére a gyerekek elmondásai alapján jól érezték magukat, a rajzaik a sok-sok élményt tükrözték vissza. Egy-két kölyök igazán szép alkotást készített, olyan precizitással, hogy csak pislogtam. Bár megköszönni személyesen illik az ilyesmit, én sosem voltam a szavak ilyesfajta embere. Jóllehet szinte soha nem szoktam a dolgokat úgy igazán megköszönni, pedig ha az emberek tudnának érzelmeket olvasni, tudnák milyen hálás is vagyok egy-egy szívességért, amit értem tesznek. Így vagyok a kéréssel és a bocsánattal is. Az érzést szó szerint nem tudom szavakba önteni. Pedig mennyi konfliktus elkerülhető, vagy éppen megoldható lett volna, ha nem lennék ilyen defektes. Érdekes, hogy egyes emberek mennyire hosszú időre ki tudják bérelni maguk számára a magányt és az egyedüllétet társnak. Rengetegen élnek körülötted. Nap, mint nap beszélsz a barátaiddal, ismerőseiddel. Valahol mélyen belül azonban rettegsz. Minden egyes nap attól félsz, hogy megint egyedül, csak a magányod társaságában hajtod álomra a fejed. Ezért rideg leszel. Kerülöd a kényes helyzeteket. Megbújsz, a fényben láthatatlanná válsz, mert nem akarsz konfrontálódni. Ha konfliktusba kerülsz, akkor azt meg kell oldanod. De ha egyedül vagy, erre képtelen leszel, mert ez az állapot egy idő után már megszokott számodra. A közeledni vágyó emberekkel nem tudsz mit kezdeni. Megijeszt a tudat, hogy egyszer csak valaki melléd akar állni, és segíteni az utadon. Elzavarod, megsérted, bele gázolsz a lelkébe. Reménykedsz, hogy nem ejtettél rajta mély sebet, majd csendben, itt belül sírdogálva búcsúztatod. Mert a titkod őrizned kell. A titkot mely talán veled száll a sírba. A tényt, hogy a világot akarod, de csak az árnyékáért nyúlsz. Valaki akarsz lenni, de csak bárki leszel. Őt akarod, de megelégszel a Senkivel. Ez a te utad. Menni, és menni. Soha meg nem állni, csak a célokért és álmokért élni, s ,közben szépen lassan elporladni és meghalni itt mélyen, legbelül.
"Az ember éppen olyan mélyen fél az élettől és a szeretettől, mint a haláltól. Legtöbben attól rettegnek, hogy elfogadják; szeretik őket. A szeretetben ugyanis nincs kontroll. Ha egyszer átadjuk magunkat neki, onnantól minden attól függ, hogy a másik szeret-e."
/Feldmár András/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése