I'm sorry little girl. It was not our fault

 Ó, te jó ég! Ez talán a tökéletes kifejezés a tegnapi napra. Emlékszel, mondtam, hogy szerdán, lesz az ítélet napja. Nos, nem haltam bele. Yippi! Talán egy kicsit mégis. Töredelmesen bevallom kicsit eltörött a mécses, miközben a szakemberek részletezték a diagnózist. Még most is kicsit van egy olyan érzésem, hogy biztos nem igaz. Biztos, csak én erőltettem és azért mondták ki. Közben pedig a lelkem mélyén tudom, hogy ez nem igaz, de valahogy beleragadtam a tagadásba. Mert az nem lehet, hogy minden, ami történt 35 év alatt, ide gyökerezik vissza. Jaj, kaptam még kettő plusz egy akcióban más is. Mert nem úgy van ám, hogy csak azt mondják, amit hallani szeretnél, nem még jól beléd is gázolnak és darabjaira törik azt az apró kis illúziót, amit magadnak kreáltál, hogy megvédd azokat, akik okozták ezt a helyzetet. Legalább most már tudjuk, hogy nem csak én vagyok túl érzékeny, meg nagyítom fel a dolgokat és találok ki olyasmiket, amik meg sem történtek. Néha belegondolok, hogy hány millió ember jár még az én cipőmben, és mégsem kap sosem lehetőséget az újra kezdésre. Egy valamit meg kell érteni. Az időben nem lehet visszamenni. Vannak dolgok, amikre senkinek sincs befolyása, de a múlt árnyait mégis lehet halványítani. Ott van az a pici lány. Aki bennem él. Aki olyan régóta vár. Segítségre. Aki annyival többet érdemelt volna. Aki nem vágyott másra, csak megértésre, elfogadásra, és szeretetre. Igazi, nem feltételekhez kötött érzésekre. Az a kicsilány, szerette volna, ha megélheti gyerekként az érzéseit, ha megtanulhatja őket kezelni, és validálják, tiszteletben tartják a másságát, nem pedig erőszakosan elnyomó módon nyomják le a torkán azt az akaratot, ami sosem volt az övé. Vajon, joga van ehhez bárkinek? Joga van egy felnőttnek, elvárni a tiszteletet egy gyerektől, mikor semmilyen alapot nem adott erre? Joga van megsemmisíteni egy gyermeket pszicho terrorral és fizikai eszközökkel, csak azért, hogy hatalmi pozícióját szilárdan tarthassa? Miért lesz sok esetben a bántalmazottból ugyanolyan bántalmazó? 

Nos, kereshetünk indokokat, kifogásokat. Dughatjuk a fejünket a homokba, de a tényt nem változtathatjuk meg. Ha választhattam volna, sosem választom ezt az életet. Éveken át cipeltem magammal ezt a rengeteg haragot és dühöt, nem tudok továbblépni és elengedni. Könnyebb lenne nem emlékezni semmire, de eme kiváltság nem nekem adatott meg. Sokszor nevetek azon, hogy alig emlékszem tegnap mit ettem, vagy kivel beszéltem, de arra pontosan emlékszem milyen volt félni, állandó készültségben lenni. Túl korán gondolkodni visszafordíthatatlan szabadulási ötleteken. Szavak és tettek, melyek lenyomatként égtek bele egy kisgyermek lelkébe. Egy fiatal felnőtt, aki akkor realizálta, hogy gyerekként sose mondták neki, hogy szeretik, amikor egy ismerős beszélgetésben meghallja ezt. Egy gyerek, akinek sosem lehetett elég rossz ahhoz, hogy űberelni tudja a mártírt. Egy gyerek, aki gyűlölte ha hozzáérnek, gúnyként fogta fel a dícséretet és bármibe kezdett, csak az lebegett a szeme előtt, hogy sosem lesz elég jó, mert ő sosem volt elég jó az elvárt szinthez. Egy gyerek, akinek mindig a gyengeségeit nagyították, és sosem a jó tulajdonságait. Egy gyerek, akit kudarcra programoztak, hogy végül önmaga kudarcává váljon! 

Ahogy mondtam, ami történt, azon nem változtathatunk, de most, hogy a lepel lehullt, mindent megteszek, azért, hogy a pici lány ismét az legyen, akinek született. 

He handled me different...So I can learn to trust again

 Azt hitted két hónapja volt nehéz...nos ki kell, hogy ábrándítsalak. Az volt a csúcspont, onnan zuhantam le a mélybe. Mielőtt még rákérdezel, nem még nem tudom a végét. Július 8. a kitűzött dátum. Az ítéletem napja. Az életem első kötetétnek lezárása. Azért elmondom, mi minden változott azóta. Elfordultak tőlem. Bizony, pont akitől a legkevésbé számítottam, na jó titkon sejtettem, hogy ha rálépek erre az ösvényre és végre végig is járom, azt Ő nem fogja kitörő örömmel fogadni, de azért kicsit megrázott. 

Nem számítottam a depresszió mélyre rántására. Önmagam teljes megkérdőjelezésére. Arra, hogy minden végre megtalálja a helyét és egy olyan kép rajzolódik ki, ami rémisztő, kesze-kusza és nagyon sokat kell rajta dolgozni, hogy kisimuljon. Találtam támogató barátokat is. Olyanokat, akik párkapcsolattal ugyanezen az úton járnak éppen. Miért térek ki erre? Mert, veszélybe került a mi békénk is. Elkezdtünk eltávolodni. Nem, nem azért mert elmúlt a rózsaszín köd. Hanem, mert ez az időszak tele van megpróbáltatásokkal. Olyan szélsőségekben élem meg az egyes pillanatokat, amihez nem adtam neki útmutatót. Igyekszik lekövetni, de a rossz berögződéseimmel elkezdtem vele is ugyanazt a sémát alkalmazni, amit a korábbi jelentkezők esetében. Végül pár napja kiborult bennem az a bizonyos csordultig telt pohár. Úgy éreztem elfáradtam. Mindenben. Megint jöttek azok a bizonyos gondolatok. Nem akarom ezt az életet tovább élni. Nem akarok folyton szenvedni és a küzdeni olyasmiért, amit sosem fogok megkapni vagy egyáltalán elérni. Sokszor álltam a zuhany alatt és csak hagytam, hogy a fülemben csengő dallamok hatására mély zokogás rázza meg a testem. Vártam, követeltem a felszabadulás a megnyugvás érzését de csak nem jött. Helyette kongtam az ürességtől. Ahogy néztem messziről azt az embert, aki nemrég még a mindent jelentette számomra. Elkezdtem elméleteket gyártani. 

Talán azért került tőlem távol, mert találta valakit, aki kitölti benne azt az űrt, amit én nem tudok megadni? Talán ő többször és jobban ki tudja elégíteni a vágyait mint én? Talán az a harmadik fél nem kér vagy követel annyit, amennyit én? Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal mérgezett a saját elmém, mígnem úgy döntöttem bele fogok nézni az üzeneteibe. Feltűnt, hogy mostanában sokszor elcsendesedik, ha belépek a szobába és telefonál vagy épp üzenget valakivel. Bírnom kellene benne, de az én múltammal a rossz dolgokra hamarabb fogok gondolni, mint bármi másra. Hiányzott a fizikai kontaktus. Igen, tudom nevetséges, de az övé más, mint bárki másé. Az övé biztonságos és feltölt. Nem beszélgettünk, nem építettük egymást, csak elkezdtünk egymás mellett lenni. Az írásba menekültem. Emlékszel arra a történetre? Ismét elővettem, de újra kezdtem. Másképp alakítottam az eseményeket. Viszont időről időre eszembe jutottál. Miért gondoltam, hogy talán tőled kellene tanácsot kérnem? Sejtelmem sincs, de igyekeztem végig gondolni, Te vajon mit mondtál volna, és tudod mire jutottam? Leültem beszélni vele. Piszok nehéz volt. Alig tudtam a szavakat kinyögni. Tudod ő mit tett? Várt. Türelmesen. Nem sürgetett. Nem rendezett jelenetet, nem mentegetőzött. Kérdezett. Megoldást keresett. És tudod mi lett a vége? Béke. Nem volt veszekedés. Nem volt tányér törés, egymás hibáztatása. Épp ellenkezőleg, mintha ismét közelebb léptünk volna egymáshoz. Segített. Ma mikor a szemébe nézek, megint látom benne a fényt. Tudom, hogy nem másnál keres vigaszt, csak teret adott, mert nem tudta ő sem, hogyan oldjuk meg. Sosem volt még ilyenben részem. Minden megoldódott? Ugyan, korántsem. De mégis megerősített benne, hogy jó helyen vagyok mellette. Sose felejtem, hogy egyszer azt mondtad, higgyem el, hogy lesz majd valaki, aki engem keres és bizony rám is fog találni. 

Szeretném azt mondani, hogy nem lett igazad, de beismerem, ezt jól tippelted! Hálás vagyok érte, tudom, hogy titokban közben jártál az érdekemben a Főninél! 

„A tartós kapcsolatok titka az a döntés, hogy nem adjuk fel egymást az első akadálynál. A viharok nem azért jönnek, hogy romboljanak, hanem hogy leteszteljék a közös alapjaink erejét.”

/Richard Bach/