Azt hitted két hónapja volt nehéz...nos ki kell, hogy ábrándítsalak. Az volt a csúcspont, onnan zuhantam le a mélybe. Mielőtt még rákérdezel, nem még nem tudom a végét. Július 8. a kitűzött dátum. Az ítéletem napja. Az életem első kötetétnek lezárása. Azért elmondom, mi minden változott azóta. Elfordultak tőlem. Bizony, pont akitől a legkevésbé számítottam, na jó titkon sejtettem, hogy ha rálépek erre az ösvényre és végre végig is járom, azt Ő nem fogja kitörő örömmel fogadni, de azért kicsit megrázott.
Nem számítottam a depresszió mélyre rántására. Önmagam teljes megkérdőjelezésére. Arra, hogy minden végre megtalálja a helyét és egy olyan kép rajzolódik ki, ami rémisztő, kesze-kusza és nagyon sokat kell rajta dolgozni, hogy kisimuljon. Találtam támogató barátokat is. Olyanokat, akik párkapcsolattal ugyanezen az úton járnak éppen. Miért térek ki erre? Mert, veszélybe került a mi békénk is. Elkezdtünk eltávolodni. Nem, nem azért mert elmúlt a rózsaszín köd. Hanem, mert ez az időszak tele van megpróbáltatásokkal. Olyan szélsőségekben élem meg az egyes pillanatokat, amihez nem adtam neki útmutatót. Igyekszik lekövetni, de a rossz berögződéseimmel elkezdtem vele is ugyanazt a sémát alkalmazni, amit a korábbi jelentkezők esetében. Végül pár napja kiborult bennem az a bizonyos csordultig telt pohár. Úgy éreztem elfáradtam. Mindenben. Megint jöttek azok a bizonyos gondolatok. Nem akarom ezt az életet tovább élni. Nem akarok folyton szenvedni és a küzdeni olyasmiért, amit sosem fogok megkapni vagy egyáltalán elérni. Sokszor álltam a zuhany alatt és csak hagytam, hogy a fülemben csengő dallamok hatására mély zokogás rázza meg a testem. Vártam, követeltem a felszabadulás a megnyugvás érzését de csak nem jött. Helyette kongtam az ürességtől. Ahogy néztem messziről azt az embert, aki nemrég még a mindent jelentette számomra. Elkezdtem elméleteket gyártani.
Talán azért került tőlem távol, mert találta valakit, aki kitölti benne azt az űrt, amit én nem tudok megadni? Talán ő többször és jobban ki tudja elégíteni a vágyait mint én? Talán az a harmadik fél nem kér vagy követel annyit, amennyit én? Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal mérgezett a saját elmém, mígnem úgy döntöttem bele fogok nézni az üzeneteibe. Feltűnt, hogy mostanában sokszor elcsendesedik, ha belépek a szobába és telefonál vagy épp üzenget valakivel. Bírnom kellene benne, de az én múltammal a rossz dolgokra hamarabb fogok gondolni, mint bármi másra. Hiányzott a fizikai kontaktus. Igen, tudom nevetséges, de az övé más, mint bárki másé. Az övé biztonságos és feltölt. Nem beszélgettünk, nem építettük egymást, csak elkezdtünk egymás mellett lenni. Az írásba menekültem. Emlékszel arra a történetre? Ismét elővettem, de újra kezdtem. Másképp alakítottam az eseményeket. Viszont időről időre eszembe jutottál. Miért gondoltam, hogy talán tőled kellene tanácsot kérnem? Sejtelmem sincs, de igyekeztem végig gondolni, Te vajon mit mondtál volna, és tudod mire jutottam? Leültem beszélni vele. Piszok nehéz volt. Alig tudtam a szavakat kinyögni. Tudod ő mit tett? Várt. Türelmesen. Nem sürgetett. Nem rendezett jelenetet, nem mentegetőzött. Kérdezett. Megoldást keresett. És tudod mi lett a vége? Béke. Nem volt veszekedés. Nem volt tányér törés, egymás hibáztatása. Épp ellenkezőleg, mintha ismét közelebb léptünk volna egymáshoz. Segített. Ma mikor a szemébe nézek, megint látom benne a fényt. Tudom, hogy nem másnál keres vigaszt, csak teret adott, mert nem tudta ő sem, hogyan oldjuk meg. Sosem volt még ilyenben részem. Minden megoldódott? Ugyan, korántsem. De mégis megerősített benne, hogy jó helyen vagyok mellette. Sose felejtem, hogy egyszer azt mondtad, higgyem el, hogy lesz majd valaki, aki engem keres és bizony rám is fog találni.
Szeretném azt mondani, hogy nem lett igazad, de beismerem, ezt jól tippelted! Hálás vagyok érte, tudom, hogy titokban közben jártál az érdekemben a Főninél!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése