Felkavaró érzések dukálnak igazán egy felkavaró gondolatokat tartalmazó bejegyzés megszületéséhez. Honnan is kezdjem? Ja igen, egy fejezet lezárult az életünkben. a nagy öreg tovább lépett, Mi pedig? Nehezen viseljük, na jó, talán csak én nem tudom még teljes mértékben elfogadni a tényt, hogy nincs többé. Kissé zilált volt az elmúlt pár nap, amit bizonyos szempontból talán jobb lett volna elkerülni. Ha egy ajtót kinyitunk, egy olyan lavinát indíthatunk el, amit nem biztos, hogy meg tudunk állítani. Na már most, sokan ismerik ezt a bizonyos ajtót. E mögé rámoltam be azokat az érzéseket, hangulatokat, talán még vágyakat is, amelyek elgyengítenek és befolyásolnak, hiú ábrándok közé taszítanak. Évekig ment is a dolog, persze egyszer-egyszer az ajtó résnyire kinyílt, de még időben sikerült visszazárni. Aztán jön egy esemény vagy történések sorozata és a kapuőr ilyenkor elgyengül, dolga akad és nem biztos, hogy az ész a szíven felül tud kerekedni. Az ajtó kinyílik és elszabadul a lámpás szelleme. Nem sok időre, mert észbe kap az ember és igyekszik megállítani az eljövendő apokalipszist,
Barátnak, támasznak lenni néha piszok nehéz. Ilyenkor fogcsikorgatva de fogadjuk a vállunkra ránehezedő terhet, mert szeretnénk a másik fájdalmán, bánatán enyhíteni, de észre sem vesszünk, hogy egy részét mi magunk is átvesszük, saját lelkünkön vezetjük le. Az erősek átvészelik az ilyen pillanatokat, de ott vannak a magamfajták. Az örök álmodozók, akik hisznek a boldog befejezésben. Reménykednek benne, hogy egyszer majd nekik is sikerülni fog az élet nagy játékát megnyerni. Aztán elbuknak. Ilyenkor napokig, talán hetekig vagy hosszú hónapokig csak fekszenek a földön és nem értik, mit rontottak el? Miért maradnak ki mindig a dobásból? Aztán vesznek egy mély levegőt, felállnak és tovább mennek. Időnként komoran de nagyrészt mosolyogva a világra, de belül mind tudják/tudjuk, hogy üresek és hidegek vagyunk. Megyünk, mert az élet nem hagy mást, de tudjuk, hogy a vége mindig ugyanaz lesz, hogy a föld jó barát, szeretjük ölelgetni.
"Hányan vannak, akik átengednék magukat egy hirtelen vágynak, egy óráig tartó, gyorsan támadt és viharos szeszélynek, a szerelem pillanatnyi csapongásának, ha nem félnének attól, hogy ezt a rövid és felszínes boldogságot helyrehozhatatlan botránnyal és fájdalmas könnyekkel fizetik meg."
/Guy de Maupassant/
"Az is a pokol egyik formája, ha az ember arra vágyik, ami soha nem lehet az övé. Mert a gondolatai kóborolnak. Elsuhannak olyan tájakra is, ahová nem lenne szabad. Olyan ízekkel kínozzák, amiket soha nem érezhet a nyelve, olyan domborulatokkal, amelyeket soha nem érinthet a keze, és olyan érzésekkel, amelyeket soha, de soha nem árulhat el."
/J. R. Ward/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése