Kihajítva… Eldobva. Talán ezek a legmegfelelőbb szavak. Eldobnak, mint egy elhasznált ruhadarabot, miután már kiment a divatból. „Persze, csak sajnáltatod magad”. Persze, feltéve, ha ennek látod. Mégis mit tehetne az ember, ha már úgy érzi, nincs mit letennie az asztalra, hiszen minden egyes alkalommal bebizonyosodik, hogy csak a hibáira koncentrálnak. Csak egy apró ballépés kell és megint ott vagy, ahol a helyed. Kitaszítottként állsz és tűröd a rád irányuló sortüzet. Lehetsz bármennyire is pozitív hozzáállású, van az a pont az életben, amikor eljön az EDDIG és NE TOVÁBB pillanat. És akkor elrohansz. Futsz, míg össze nem esel. A földön csúszva el vonszolod magad egy sötét nyirkos zugba. Ott aztán összekuporodsz és elengeded magad. Az oly régóta elfojtott érzéseidet útjára engeded és egy rövidke időre hagyod, hogy hosszú évek óta, most először az érzelmeid irányítsanak. Látásod elhomályosul, a könnyek sűrű záporként hullnak, kifejezve azt a mélységes fájdalmat, ami lelked legmélyén felemészt. Tudatosul benned. Ténylegesen. Egyedül vagy. Ember vagy. Gonosz, megátalkodott, pusztulásra ítélt faj. Talán egy naivabb, egykor jobbra érdemes egyed, de ugyanolyan, mint a többi. Épp ezért fáj még jobban, mikor arcon köp az igazság a körülötted lévő homo sapiens sapienseket illetően. Nem tesznek különbséget. Nem érdekli őket sem rokoni kapcsolat, sem örök barátság, vagy szerelem. Egy-egy különleges egyedet csakis a megkeseredettség és a rosszindulat tart életben, és ha vagy olyan szerencsétlen, mint amilyen, egynek a célkeresztjében találod magad pillanatok alatt. Észre sem veszed, de annyira kiszipolyoz, hogy te magad is ilyenné kezdesz válni. Egy apró vigaszod azonban marad. Ők bizony nem ismerik a gonosz, vagy a rossz kifejezést. Ők naivan mindenkiben a jót látják, és ha szomorú vagy nedves orrával bökdösve jelzi számodra, hogy ő itt van neked. Akkor is, ha reggel kapott egy nyaklevest, mert szétrágta a kedvenc papucsodat, vagy mert ügyetlenséged miatt, majdnem összetört apró kis teste. Ő a pillanatban él, nem pedig az elkövetett hibáidban. Melléd bújik, meleg, szőrős testével, és habár szavak kimondására képtelen, mégis többet ad, mint amennyit ezer, meg ezer szó képes.
"Az elszenvedett sérelem szögesdrótot vont a szívem köré... a szívem jéggé fagyott, és sosem tudok változtatni azon a hidegségen, amelyet akkor érzek, ha erre a személyre gondolok."
/Gerald G. Jampolsky/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése