Napok, peregjetek gyorsabban. Az idő csak múljon el. Belefáradtam. Nem tudom tovább így csinálni. Várni, csak várni. Mindig csak várni.
" Fiatal vagy még, előtted az élet! Csak légy türelemmel.- mondod te. Könnyen beszélsz, melletted emberek vannak, megéltél már több csodás pillanatot, mindig volt melletted valaki, aki ha nem is egy életre, de kisebb momentumokra bearanyozta a mindennapjaidat. Néha átkozom a napot. Gyűlölöm magam, amiért annyira akartam azt a szőröset. Vajon, mi lett volna, ha nem jön el és a világ kinyílik előttem. Ha ugyanazok az ingerek érnek, mint az összes többi kamaszt, és nem zárkózom el az élményektől. Ha másra is nyitott lettem volna akkoriban. Vajon akkor se hívtak volna sehova? Akkor mást találnak ki, hogy gúnyolhassanak? This life is suck!!! Olyan fontos minden mellékes apróság. Eltereled a figyelmed, a munkáddal foglalkozol. De aztán jön egy szünet. Lesz szabadidőd. Pihenhetsz. Mégis. Éjszakánként, mikor fekszel az ágyadban és forgolódsz. Hiány érezted van, melyet a szőrös kis barátaid sem tudnak pótolni. azt mondod, szükséged van rájuk, hogy mindenféle célokra alkalmasak. Be tartod a szavad, dolgozol velük, de valójában csak a hiányt igyekszel pótolni. Mert a szv nem állhat meg. Dobognia kell, ha magadért nem értük muszáj. De eljöhet-e az a pont, mikor már reménytelen a helyzet? Szinte hallod, hogy a ketyegő jajveszékelve dobban, minden egyes másodpercben. Alig bír mozdulni, a hideg fagyos lelked körbefonta hálójával és egyszerűen csak összeroppantja. És akkor hatalmas csend telepszik rád. Valami, amit oly régen kerestél eltűnt, egy mély, feneketlen szakadékba zuhant. Megsiratod. Úgy érzed ennél rosszabb nem lehet. Aztán felkelsz. Élsz, mintha minden rendben lenne. Mosolyogsz, ha kell, mérges vagy, ha felbőszítenek, de ezek mögött a látszat érzelmek mögött nincs semmi, csak a hatalmas tátongó üresség.
Kértem, könyörögve kértem, hogy küldj nekem valakit. Most már nem kell. Most már jó lesz. Az út tiszta. Ez a te utad. A leckét alaposan megtanultam. Mert az ember mindig akar valamit. Azért él, hogy kívánságai legyenek. Nem kértem sokat. Csak egy valamit. Csak azt akartam, hogy legyen mellettem valaki, egy stabil pont. Először barátot akartam, igazi kebel barátod, aztán ahogy múlt az idő, naívan hittem a szerelem létezésében. Kudarcom hajnalán, kapzsivá váltam és mindkettőért harcoltam, egyszerűen kerestem égen földön, végül megnyugodtam. Már csak reménykedtem. Néha-néha felcsillant a szemem, mert azt hittem, most végre megkaphatom, de végül, mindig vissza kellett húzódnom, mert nem az én emberem jött. Aztán egy reggel, ma reggel. Azt mondtam, megértettem. Felálltam és elsétáltam. Az én várakozásom itt véget ért.
"Erre vágytam, hogy (...) engem szeressenek, másként úgyis utolér a keserű csalódás. Ezért önkéntelenül felöltöttem az álarcot: gondold meg tízszer, mielőtt közelítesz! Lehetek hideg, mint a jéghegy, perzselő, akár a vulkán, belepusztulsz mindkettőbe, de élvezheted a langyos napfényt a közelemben, ha el tudom hinni neked, hogy megérdemled."
/Galgóczi Dóra/
"Mindenkinek van szíve. Mindenkinek. Összetörve, darabokban, gyógyulófélben, épen, de van. Néha mocskos leplekkel fedve, tökéletes szerepek alá gyűrve kínlódnak, rettegnek, félnek, és őrülten vágyják a szeretetet, de ott vannak. Néha talán láthatod is. Olyankor eltűnik egy lepel, és nincs több álca. Akkor kiszakad belőlük minden fájdalom. Érzed. Te is érzed, nem csak ő. De akkor legalább kienged belőle egy picit, mielőtt újra visszazárná magába az összes fájdalmat."
/Oravecz Nóra/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése