Telnek a napok, egyre csak gyorsulnak az események. Bizony, bizony, már csak 11 nap van hátra és elrepülünk Hollandvidékre. Hogy várom-e? Ha eddig nem derült ki, most elárulom, hogy igen, és nem. Egyrészt totál be vagyok zsongva, mert ez egy óriási lehetőség, és végtére is az a tervem, hogy Hollandiában kezdem majd a nagybetűs életet. Ugyanakkor viszont egy hosszabb időről van most szó. Nélküle. Velem van, mióta kis szőrgolyóként hozzám került, és sosem voltam tőle pár napnál távolabb, de az elmúlt 1 évben még a pár óra is kész kín volt, ha nem éreztem magam mellett a fizikai jelenlétét. Néha esténként csak úgy melléfekszem, ő rám néz azokkal a hatalmas szemeivel és látom, ő is ugyanarra gondol. Hiányozni fogok neki. Csak remélni tudom, hogy jobban fogja viselni ezt az elkövetkezendő időszakot, mint én.
Olvasok egy új könyvet. Nem titkolom, a kedvenc magyar írónőm alkotása ez is. Egy szerelmi történet Kr.e 900-as évek közepe táján a magyarok táborában játszódik, ahova egy portyázás során bekerül rabszolgaként egy bajor nemes lány és annak szolgálója. Nem csak a lány és a Farkasok nemzetségének vezetője közötti szerelmi szálat követhetjük nyomon hanem bepillantást nyerhetünk a "barbár" magyarok életébe. Hogyan is élhettek ők akkor. Milyenek is voltak az őseink. Ennek a könyvnek az olvasása közben, megszólalt bennem valami. Az érzés, hogy én is ezen ősök leszármazottja vagyok, mégsem hasonlítok rájuk semennyire. Elszomorító, hogy hova jutott ez az egykor tiszteletben tartott nép. Mi, kik a lovas nemzet voltunk, mára már elfeledkeztünk arról, honnan is jöttünk egykoron, pedig nem kellene. Különleges a mi történelmünk, őrizzük hát meg azt itt benn, önmagunkban. Tudom, mi jogon mondom én ezt, hiszen én is modern felfogású ember vagyok. A természetben való létezés is problémát okoz huzamosabb ideig. Éppen ezért irigylem azokat az embereket, akik mégis hagyományőrző életet élnek ebben a rohanó multi-forgatagban. Egyszerű de annál nagyszerűbb élet az övék, és én mondom ők tudják milyen igazán magyarnak lenni. Kint a síkságon egy jurtában, messze-messze a nagyvárostól és a mérgező civilizációtól csak te és az állataid. Magad teremted elő az ételt, és megtanulod tisztelni az életet és a természetet. Lóra szállsz és szabadon vágtázol a felkelő nap melengető napsugaraiban. Szeretnék megtanulni íjászkodni, elvégre abban voltunk még zseniálisak. Nem, nem azért mert én ezt most kitaláltam, mert olvastam egy könyvet az őseimről. Nem, érezni akarom, amit ők éreztek, mikor megfeszítették az íjat és a nyilat célra tartották, mely sosem tévesztett irányt. Lovagolni is szeretnék, hogy érezzem, milyen is a ló és lovasa közötti kapcsolat. Milyen a pusztában felpattanni a ló hátára és csak vágtatni a vakvilágba. Menni messze földekre és soha többé megállni.
"Míg Isten megtart minket,
S nyelvében él a nemzet,
Addig ezer gyökér összeköt itt
Minden magyar lelket."
/Kárpátia/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése