Hahh...most mégis, mit lehet erre mondani? Nem adhatom ki magam. Megtörténik, mindig megtörténik. Lehet bizonygatni, hogy már pedig most nem, most olyat találtam, aki maradni fog. Aki igazán megért és elfogad, aki mellett valóban önmagam lehetek. De ébredjünk fel! Ilyen nem létezik. Nem lehetsz önmagad. Ember vagy, emberekkel élsz együtt. Természetednél fogva előítéletekkel bírsz a másik iránt. Van, hogy nem érted őt, mit miért csinál? Haragszol rá, mert megbántott, de közben nem tudod, mi megy végig az ő fejében-lelkében. Sokszor hallom, hogy képtelen vagyok másokhoz alkalmazkodni. Nyers vagyok és legtöbbször kiszámíthatatlan. Hol hisztis, hol pedig néma, külső szemlélőnek sértődött. Előfordul, hogy nem reagálok, csak a földet bámulva ballagok melletted, közben azon gondolkodom, hol rontottam el? Szelektív a memóriám, szétszórt vagyok, sosem érem magam utol. De az embereket ismerem. Téged is figyellek, ahogy bárki mást. Szavaid savként tudnak belém marni, mégis rád mosolygok. Néha kimondom, amit gondolok és rájövök te is csak ember vagy. Elítélsz, csak mert a véleményem, kijelentésem megbánt. Tesztellek, és az eredmény mindig ugyanaz. Mind megbuktatok, én magam is. Elbuktunk.
Utáljuk egymást csak nem merjük ezt szemtől szemben kimondani. A hibák? Ó igen, azok mindig az elsők. De, hogy te mennyit tettél ő érte, az már mellékes, elveszik a múltban. Egy-egy hasonló nap után elgondolkozol. Megéri? Mindennap felölteni az álarcod és eljátszani a mások által rád ruházott szerepet? Csalódott vagy, hiszen te megpróbáltad. Rengetegszer, mégsem sikerült egy lépést sem előre haladnod. És ő? Ő mit csinál? Vajon számít-e neki egyáltalán, hogy fáj neked, amit tett, vagy éppen nem tett?
Bizony, hogy gondol rá. Sokszor őrlődik, ezerszer is átkozza önmagát. De képtelen a változtatásra. Az idő megtanította arra, hogy az élet kegyetlen és ha egyszer valakiért megváltozol, akkor az jól szembe köp és ott hagy egyedül "meghalni". Nem, többé már nem éri meg közel engedni valakit. Hisz pár hónap és már köszönni sem fogtok egymásnak. Az élet már csak ilyen. Az emberek jönnek és mennek. Néha melléd sodródnak, egy ideig elidőznek, majd egy új áramlattal tovább állnak. Egy sziget vagy, ami viszont örökké ott fog állni, magányosan, megannyi vérző sebbel, és emlékkel, addig, amíg már nincs rajtad ép felület. Akkor jön a dagály és te is sodródni kezdesz. Néha megpihensz egy szigeten. Energiát gyűjtesz, majd tovább állsz, hogy túlélhess.
Ember vagy. Pusztító lény, mely végül a saját magát porlasztja el.
"Észrevettétek a hegeket, amiket magatok mögött hagytatok? Nem. Valószínűleg nem. Mert a legtöbb szabad szemmel nem látható."
/Jay Asher/
"Jobb semmit sem mondani. Kuss, szorítsd össze a szád! Mindaz a szarság, amit a tévében hallani a kommunikációról meg az érzelmek kifejezéséről, hazugság. Senki nem kíváncsi igazán arra, amit mondani akarsz."
/Laurel Halse Anderson"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése