Egy valamit felejtettem csak el. Ami az életemet, mely alapjaiban véve romokban hever, mégis csak teljessé teszi. Hosszú hónapokat töltöttem el azzal, hogy megtaláljam a félúton elhagyott fonalakat. Csak ültem, ujjaim a billentyűkön, de semmi sem került papírra. Vártam. Talán valamiféle csodára, hogy végre ismét a régi legyek és minden gondolatom csak történetek körül forogjon, de nem történt semmi. Aztán jött ez a furcsa kis ország, titokzatos kis városkája, ahol én voltam az idegen, és valami, számomra megfoghatatlan érzés ismét elindította ezt a megfásult, rozsdás gépezetet. Az események csak követték egymást, én pedig hagytam, hogy sodorjon az ár. A toll a kezemben csak úgy füstöl, ahogy egyre többet és többet akarok leírni, mert félek, hogy a gondolat, a látomás pillanatok múlva tovaszáll. Történt némi változás. Az enyhe kifejezés lenne. Mondjuk inkább azt, száznyolcvan fokos fordulat. Igen, inkább nevezném így a szituációt, ami jelen helyzetben adódott. Volt két főszerelmes párom, már a következő könyvet kezdtem írni velük, aztán puff. Egy csapásra változtattam. Alapjaiban változtattam a történet menetén. Nem bánom. Így izgalmasabb a szálak eldolgozása. Túl jó lett volna a sima egyszerű happy end. Hiszen így még számos lehetőség vár rám. Határ a csillagos ég. Tehát végső soron valami jó is elsült ebben az évben. Ha változni jómagam nem tudtam semerre sem, talán rossz irányba, kettőt hátra, de egy dolgot vissza kaptam. A képzelet világát. Az álmodozás varázsát. Mert álmok nélkül szürke és kopár ez a kemény világ. Ezek az apró kis csodák segítenek minden napot szebbé, egy kicsit vidámabbá varázsolni. Miért fosztanánk hát meg magunkat ezektől az apró kis csodáktól?
"Az irodalom nem csak a képzelet játéka. Az irodalmi dimenzió nem felületes aspektusa a világnak, hanem maga a dolgok mélysége. Az irodalom a szellem aktusa, amellyel megragadja a felszínen túli dolgokat."
/Nicolás Gómez Dávila/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése