Karácsony. Álszent érzelmek. Magányosság. Ahogy a cím is mondja. Idén kedvem sem volt hozzá. PErsze az álarcunkat ilyenkor is felöltjük, okozunk egymásnak néhány boldog percek, de a sérelmeket képtelenek vagyunk még ezen a három napon is félre rakni. Ha rám nézel, láthatod, most is haragszom rád, és persze a te szemedben is látom a megvetést néhány múltbéli botlásom miatt. Nem hibáztatlak, mi emberek, ilyen furcsa lények vagyunk. Csakis az én. Bari gyermeki türelmetlenséggel ugrándozott a fa alatt, hiszen vár rá a szokásos "ünnepi" vacsora, és a cafatokra téphető ajándék. Egy rágókötél. Imádja. Mindenhová hurcibálja, és mutogatja. És mi? Húzzuk a szánk, begyakorolt látszat mosollyal köszönjük meg a másik erőltetett kedvességét. Egy valakinek különös gonddal kerestem ajándékot. Úgy éreztem megtaláltam a tökéleteset, a hozzá illő felirattal is. Milyen érdekes, hogy valaki másra asszociált az aprócska üzenet olvasása után is. Ennyi volna? A vér nem számít. Nem szeretem ezt az ünnepet. Nem szeretem, hogy nem vagyok kisgyerek, aki a felnőttek álnok játékaiból mit sem sejtve, kitörő örömmel éli át ennek az ünnepnek minden pillanatát. Aztán ahogy növünk, egyre jobban belénk mártja mérges karmait az ármány és az álszentség. Így a karácsony elveszti szentségét és már csak egy szokássá válik, amit gépiesen mindenki megtart, de senki sem éli már át igazán. Talán vannak még páran,akik képesek voltak tiszták maradni, ők még megmenthetik ezt az elcseszett világot.
Szerelmesek. Mindenütt. Gyűlölöm őket. Most különösen. Még a Valentin napot is jobban átvészelem, mind ezt a három napot. Nekik nem kell ajándék, hiszen ott vannak egymásnak. Az ajándékuk az egymás iránt érzett mérhetetlen szeretet és hála. Vajon milyen ez az érzés? Figyelem őket. Már-már tanulmányozom, de mintha egy ismeretlen állatfaj viselkedését próbálnám megfejteni. Egyszer talán a halovány szellője megérintett ennek a különös érzésnek, de azt már tovafújta a szél. Az érzés pedig ismét hatalmába kerít. Ülni. Egyedül. Vágyni valakire, aki sosem lesz már a tiéd, mert azt az egyszeri alkalmat elszalasztottad, így már csak egy emléked marad, abba viszont vasmarokkal kapaszkodsz, elzárva az utat az új lehetőségektől. Tudod, hogy szánalmas vagy, de mégsem akarod elengedni. Esténként rá gondolsz, vele álmodsz, és reggelente egy-egy könnycseppet elmorzsolsz, amint rájössz az álmaid ismét a bolondját járatták veled. Megfogadod, hogy soha többé nem gondolsz rá, de aztán megint látsz egy párt, és az eskü homályba vész. Itt ülsz, te és a magány. Hű társai vagytok egymásnak. A képzelet nagy hatalom, mely sokszor csodákra, máskor pedig veszedelmes csatákba hajt...önmagaddal.
"Általában is igaz: van karácsonyi szomorúság, amely szorítóbb, reménytelenebb, mint a más napokon jelentkező. Hiszen aki karácsonykor szomorú, az kétszeresen az, mert mások olyan boldogok, békések, örvendezők. Akit karácsony estéjén szorít sarokba magányossága, akit most kínoz a friss gyász fájdalma, aki most szenved kórházi ágyán, aki most irigykedik mások otthonának békességére, azt kétszeresen gyötri a kín, kétszeresen sújtja a gyász és fájdalom."
/Ittzés János/
"Valami védőburkot szeretnék. Azt hiszem, egy társ formájában, hogy kössön ide a valósághoz, mert egyedül, ha nincs mellettem senki nehezékként, akkor elszállok, feloldódom a nagy semmiben, szétesem."
/Koncz Erzsébet/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése