Távolságok...

Gondolkodtam. Megint. Mostanság túl sok időm van ilyesmire. Csak fekszem az ágyamban, és elméletileg alszom, de eközben folyamatosan kattog az agyam. Hogy min? Ezernyi dolgon. Leginkább a jövőmön gondolkodom. Most, hogy mindjárt hivatalosan is végeztem a középiskolával, jöhet a valós élet. Csak egy a bökkenő, én nem akarom ezt. Nem akarok felnőni, és felnőttként viselkedni. De ugyanakkor vágyom erre, hiszen szinte teljes szabadság vár rám, és végre azt csinálhatom, amit szeretek. De most jön csak a lekvár. Innentől kezdve, nem fognak gyereknek kezelni, és kemény meccsek állnak előttem. Hogy hogyan fogom felvenni a versenyt? Azt én magam sem tudom. Jelen pillanatban úgy érzem sehogy. Úgy érzem már most vesztettem az élet ellen. Sokszor azt képzelem, hogy írok. Könyveket. És az emberek szeretik, azt, amit csinálok. Valójában ez az én nagy álmom. Írónak lenni. Azonban a reális énem, mindig erősebb az álmodozó énemnél, ezért ezt meghagyom csak kósza ábrándnak. Ugyan már, én író? Nevetséges, hiszen csak gyenge próbálkozás az, amit én művelni szoktam, regényírás címszó alatt. 

És igen lehet azt mondani, hogy ez nem így van, és igen is jó az amit csinálok. De nem, én ezt nem érzem. Persze nem rossz, amit csinálok, csak nem kiemelkedő. Szimplán csak átlagos. Minden valamennyi fantáziával is rendelkező ember próbálkozik ilyesmivel, de csak kevesen vannak olyanok, akik valóban nagyot tudnak alkotni. És én nem tartozom ebbe a kategóriába. Ezt már eldöntöttem. Ettől függetlenül nem hagyom abba. Mert semmi sincs, ami jobban ki tudná fejezni az érzéseimet, az élményeket, amik velem történtek. Ha írok, olyankor a világ megszűnik, és egy másik helyre kerülök, itt a fejemben és tartson bárki bolondak, szeretek azon a helyen lenni, a saját lényeim és agyszüleményeim között. Mert ők összesen, valójában én vagyok. 

 

Most minden olyan zavaros. A távolság kezd hatalmas lenni köztünk, úgy érzem. Volt egy hasonló érzésem. Az élet szívat mindkettőnket, őt kicsit, sőt sokkal jobban. Sokszor elgondolkozom azon, hogy mennyiszer sírtam neki a kis hülyeségeim miatt, pedig sokkal nagyobb problémái is voltak, mind az én kis problémáim. Most érzem ennek a súlyát. Nem találkoztunk már lassan két hete. És piszkos rossz. néha úgy érzem megőrülök, és nincs itt. Pedig már most mennyire hiányoznak azok a mindennapok. Sokszor az idegeire mentem, nem csak neki, sokaknak. De úgy érzem néha még neki is tetszett a dolog, sokat nevettünk együtt. Most ő ott van, én meg itt. Távolság, ami szörnyen nagy...

"Művészi tanulmányokat folytattam, azon hitben, hogy a művész képzés útján jön létre, s a tehetség tanulható, elsajátítható. Nem alaptalanul hittem így, hiszen az okítók többsége arról győzködi tanítványait, hogy sok-sok szorgalommal, kitartással és szívóssággal bárkiből Picasso, Rembrandt, Shakespeare, Joyce, Mozart vagy Lennon válhat. Időbe tellett, míg rájöttem, hogy ha az ember nem Picasso, Shakespeare vagy Mozart, ha magától nem tehetséges, akkor gyakorolhat, amennyit csak bír, az irigyelt idolok bokájáig sem nőhet fel."

/Vavyan Fable/

"Nem is annyira az érintése hiányzott, mint ő maga: egyetlen igaz társa és barátja, a beszélgetéseik, a vitáik, csalhatatlan éleslátása és kitűnő emberismerete, amely olyan sokszor segített már neki."

/Raana Raas/