Azt hittem, nem érintett meg lelkileg ennyire. Tévedtem. Sokszor reggelente arra ébredek, hogy megint belemászott az álmaimba. Lassan állandó lakója kusza gondolataimnak. El akarom zavarni, hiszen már csak múlt, de ő mindig visszatér. Az eszem azt diktálja, ne foglalkozzak vele, hessegessem el, de a szívem majd bele sajdul mikor ezt teszem. Nem tartott sokáig, hisz csak pár hét volt, mégis egy kedves emlék marad számomra. Haragszom, mert lehetett volna másképp is, de képtelen vagyok csak azért megváltozni, mert valaki azt szeretni. Független lélek vagyok és senki kedvéért nem kötöm magam béklyók közé. És ha ennek az ára a magány, hát legyen. Vannak olyan emberek, akik egész életüket magánnyal társulva élik le, de ez nem jelenti azt, hogy boldogtalanok is, vagy igen? Bizonyos szempontból lehetséges. Hiszen mindenki vágyik egy szerető és gondoskodó társra, még ha ezt le is tagadja. Én is ilyen vagyok. Mondogathatom én napestig, hogy ez így nekem megfelel, de hány éjszakát sírdogáltam én már végig, mert egyedül kellett azt eltöltenem, és senki sem volt, aki megvigasztalhatott. Másrészt pedig miénk a függetlenség csodálatos érzése, amikor úgy érzed, semmi sincs ami az utadba állhat. Rád nem hathat semmilyen szabály, mert te kívül állsz rajtuk. ez az érzés, mindent kárpótol...majdnem mindent. Egyet nem. A SZERETETET...
Ezt a számot hallgattam, miközben eme bejegyzést írtam, és igencsak illik ehhez a hangulatomhoz.
"Csendben pihentem, és éreztem, ahogy a nyugalom magához ölel. Egyedül voltam, de nem magányosan. Akkor jöttem rá, hogy ez két különböző dolog. Az egyedüllét érzése valami hiányából fakad az életemben; azt jelentette, szükségem van valamire vagy valakire ahhoz, hogy teljes legyek."
/Maria Housden/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése