"Hogy vagy?-Köszönöm jól..."

Utálom az egészet. Mindent, ami körülvesz. Azt mondják, örülni kell az apró dolgoknak is, de mi van akkor, ha az apró dolgokat eltapossák a nagy fájdalmak. Amikor nem vágysz jobban semmire annál, hogy örülhess, de tudod, hogy mindig lesz valami, ami kedvedet szegi. Terveim vannak, álmaim voltak. Szertefoszlanak lassan. Az élet elmegy mellettem, és még csak nem is teszek ellene. Kétféleképpen írnak le az emberek. A csupavidám sosem szomorú örök gyerek, aki álomvilágban él, vagy egy fura és pesszimista lány, akiből az érzelmek valamikor félúton kifogytak. Nos, azt kell mondjam, egyre jobban azt érzem, lassan az utóbbi jellemzés értelmet  fog nyerni magának.

 Elegem van. Feladtam. Nem fogok én már semmiért sem küzdeni. Majd csak sodor az ár valamerre. Lusta vagyok, vágd a fejemhez. Mondd, hogy sosem tudom mit akarok, mert így van. Nem vagyok elég kitartó? Igen, tényleg nem. Azt mondod, ne legyenek nagy terveim, mert úgysem fogom végigcsinálni, nem fogok tanulni, hogy elérjem a végcélt. Szóval ez az igazság. 

Nem érted, miért vágom be a durcit..megsértődsz, ha azt mondom "semmi." Felháborodsz, ha azt mondom megbántottál. Mindenki. Miért nem nyitsz a világ felé?- hangzik sokszor a kérdés. Olyan nehéz téged kiismerni, mert elzárkózol.- Valóban? Talán mert a világ nem kíváncsi rám. 

- Ó, ne már. Mindig csak sajnáltatod magad. Vedd már észre magad!- Én vegyem észre? Ha ennyire zavar, akkor miért érdekel, mi van velem? Ez van velem. Csak erre vagyok beprogramozva. A sajnáltatásra. Mert senkit nem érdekel a másik baja, csak a maga dolgával van elfoglalva. Ha mégis észrevesszük, hogy a másik majd belefullad az "önsajnálatba", még taszítunk rajta, hogy biztosan bánata legmélyére süllyedjen. "Mert gyenge, és nem képes túl lépni a dolgokon". 

Igazad van, hagyj magamra! Menj, és ne nézz vissza! Felejtsd el, hogy valaha is léteztem! Csak kérlek, többször ne rúgj belém! 

Egyszerű lélek vagyok, egyszerű érzelmekkel? Talán igen, talán nem. Talán csak én bonyolítom túl az életet.. Sokszor a szívemre veszek dolgokat. Mert igen, valóban fáj. És nem az taszít mélyre, hogy fáj, hanem a rágódás, hogy mivel szolgáltam ár az újabb pofonra. Ezek csak szavak, vagy épp egyszerű mondatok. Te hamar elfelejted, nekem a lelkembe ég. Visszhangzik, és percenként jelenik meg előttem. Meg akartam felelni, neked, neked, meg neked is. Mindannyiótoknak. Sosem leszek elég jó,  valamit mindig el fogok rontani. És ti mindannyiszor csalódni fogtok, és hamis mosollyal vállon veregettek. "Nem baj, már ez is teljesítmény. Majd legközelebb jobban fog menni."- és ez csak két variáció a számtalan reakció közül. Sokszor felháborodom ezeken a mondatokon, mert érzem a mögöttük megbúvó valódi gondolatokat. "Mégis mire számítottunk? Nem mindig lehet neki szerencséje, azét támogatom, még ha nincs értelme, is."

Nem érted, miért csinálok színjátékot, meg hattyú halálát. Előttem képek peregnek le. Az összes addigi kudarc, ami rövid életem során sújtó teherként kísért végig. Elemzek, keresgélek, kutatók eszeveszetten. 

A keresés eredménytelen. Nincs sikeresen teljesített, kitűzött cél, vagy várjunk, de akadt, egy-kettő. De nem, azokban is hiba van. Mert nincs rosszabb annál, mikor meg akarod mutatni a világnak, igenis van helyed, de a világ kinevet és visszalök az árnyékba. 

Sosem leszek elég jó. És ezzel ti megelégedtek, mert tudjátok, hogy így van. Igen, ezzel a tudattal felnőni, hogy tudod a másik jobb nálad, és tőle elvárják, hogy jól teljesítsen, és sikerül is neki. Amikor meg te vagy terítéken, csak fejcsóválnak és rád mosolyognak. "Magadhoz képest egész jó". Tudják, hogy nem az, de téged mégis hitegetnek. Aztán idősebb leszel és szép lassan rájössz, az amit tőled elvárnak nem más, mint a túlélés. Csak legyen meg a minimum. Amikor ezzel szembesülsz összetörsz. És ekkor jössz rá, hogy csak azért örül mindenki még a rossz teljesítményednek is, mert nem várnak el többet. Mert tudod, hogy nem fognak megszidni, nem fogják a szemedre vetni, hogy miért nem sikerült a feladat. Irigykedni kezdesz a másikra. Neki küzdeni kellett, vérrel és verejtékkel, és látod, hogy megcsinálta és most ennek a gyümölcsét élvezi. És te? Itt állsz egyedül, az árnyékban, tervek és álmok nélkül. Döntés képtelenül. Nem mersz semmibe belefogni, mert tudod, úgysem sikerül, de mélyen, legbelül még mindig ott van benned a remény. A szíved azt súgja, merj belevágni! De az eszed túl rideg és valóságos, és a reményt, azt a csöpp szikrát eltapossa, nehogy tűz kerekedjen belőle. A múlt átok, az érzelmek gyilkosak, az álmok pedig fájdalmat okoznak. 

"Legszívesebben világgá mennék. Mintha lakna valaki a testemben, egy másik ember, egy szellem vagy valami ilyesmi, aki egyre csak ki akar törni. Teljesen más arcot szeretnék, és más testet. Más nevet. Szeretném, ha nem ebbe a családba születtem volna. Még jobban szeretném, ha meg sem születettem volna."
/Tóth Olga/ 

"Úgy éreztem magam, mint egy darab szakadt, mocskos rongy. Azokat a véres foltokat senki sem fogja tudni már kimosni. S az az én vérem volt, belülről véreztem, kifakadt a lelkem, és tanácstalanul meredtem magam elé."

/Dora Craiban/