Azt mondják a Karácsony a szeretet ünnepe. Nemszeretem. Utálom. Megjátszott öröm és boldogság az egész. Úgy teszel, mintha örülnél a másiknak, pedig nem. Azt mondod, tetszik az ajándék, pedig magadban fintorogsz, hogy miért pont ilyet kaptál?
Idegeskedsz, hogy vajon tetszik-e a másiknak amit adtál? Ha nem, akkor meg haragszol rá, amiért ő nem repdes az örömtől. Haragszol arra, aki mást adott ajándékba, mint amit te szerettél volt, még ha ő hetekig keresgélt neked ajándék után. Mélyen megbántod a másikat, és ők is töviseket szúrnak beléd.
Túlélni a karácsonyt nehéz, de idővel megtanulod. Megtanulsz örömöt színlelni, a sérelmeket lenyelni, és kibírni. Hisz minden csoda csak három napig tart. Ez is.
Nagyjából ez jellemzi az idei évet is. Túléltem. Azóta rosszabb minden, de hát nem mindenki lehet boldog. Nem mindenki kapja meg a boldogságot csak úgy. Valakinek bizonyos dolgokon keresztül kell menni, hogy ez az érzést megtapasztalhassák, vagy akadályokat kell leküzdeni. Van, hogy elveszítesz valakit vagy valamit és úgy érzed többé nem lehetsz boldog, mégis talán ez az esemény vezet el ahhoz, hogy a későbbiek folyamán boldog lehess.
Én nem tudom számomra melyik út járható, de még a boldogságtól messze járok. Most épp úgy érzem ismét üres vagyok. Félek, rettegek, hogy egyedül maradok. Sokáig csak a magány volt a társam, de most van akinek kiönthetem a lelkem, aki meghallgat és lelket önt belém. De mi van ha már nem elég, ha az ember annyira elkeseredik, hogy végül úgy dönt nincs tovább, és feladja. Hogy lenn-e veszteni valóm? Talán. Mindenkinek van.
Ahogy itt ülök és írom ezeket a sorokat, elborzadok. Sokszor gondoltam egyes emberekről, hogy gyengék. Ugyan mi vezethet ahhoz, hogy valaki ilyesmiken gondolkodjon, mint, hogy mindent eldob magától. Most már tudom, hogy nem nehéz. Elég pár jól irányzott mondat, vagy balul elsült esemény, és az ember végül eljut egy pontra, ami után nincs tovább.
Én igyekszem. Tényleg próbálok pozitív lenni, keresem a jót a világban. De mi van ha az egyszer elfogy. Ha már az emberben nem lakozik jóság. Talán túl dramatizálom, vagy csak túlságosan érzékeny vagyok. Nem tudom. De az biztos, hogy az elmúlt két napot sosem fogom elfelejteni. Sikerült a maradék önbecsülésemet és önbizalmamat is porba tiporni. Tessék megint itt vagyok ugyanazokkal a problémákkal, mit pár hónappal ezelőtt. Nem eszem, pedig kellene, mert szükségem van az energiára, már csak az egészségem szempontjából is. Nem akarok senkivel sem beszélni, pedig beszélni. Beszélni kell, hogy elmondhassam mi bánt, és megértessem velük, hogy igenis fájt, amiket mondtak és tettek. De nem teszem. Csöndben maradok...az élet megy tovább.
Ha csak önmagamban hiszek, de a felém nyújtott kezekben nem: lezuhanok. (...) Rossz egyedüllét az, amikor senkiben sem bízunk. Ez a terméketlen, rideg csontmagány. A sivár egyedüllét.
/Müller Péter/
Hiába tágas a világ, és neked elegendő lenne annak egy egészen kicsiny szeglete, sehol sem találod a helyed. Hiába vágyódsz egy árva hangra, néma csend vesz körül.
/Murakami Haruki/
Ha én elmegyek innen, velem jön a világ. Ez a világ, amit én látok, a magam szemével, a magam hangulatain keresztülszűrődve. És se esték, se hajnalok, se felhők, se szelek, se csillagok többet olyanok nem lesznek, mint most. Mert nem látom őket többé olyanoknak. Akik utánam jönnek, már nem az én világomat látják, csupán a magukét, s az én számomra az már úgyis idegen.
/Wass Albert/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése