Őszintén megleptél. Sőt én is meglepődtem a saját reakciómon. Azt gondoltam, hogy össze fogok teljesen omlani. Ismét. De azon kívül, hogy kissé kellemetlenül éreztem magam, semmi más nem történt. Inkább csapott arcon a felismerés. És talán ezt tette a pontot a történet végére. Hogy mit érzek? Semmit. Végre. Hosszú hónapok óta küzdöttem vele. Nem ment, ezért merő kínként marcangolta szét a lelkem minden egyes nap. De akkor ott, az utolsó üzenetnél vége lett. Megszűnt.
Kicsit olyan érzés, mint mikor az a bizonyos szereplő a történetben kétségbeesetten próbálja a jóságát bizonyítani, de végül belátja, hogy bármit is tesz, sosem fogják elfogadni. Így hát elfogadja azt, ami ő valójában. A sötétség átjárja a testét, lelkét megtöltve mindazzal, amit addig kapott az élettől kíméletlenül. És ő lesz minden mesék leggonoszabbika. Mert végre nem befolyásolják azok a kis huncut gondolatok. Nem reménykedik semmilyen jóban. Szimplán csak elfogadja a sorsát. Szinte hallani, ahogy a fülemben csilingel az őrült nevetése.
Egy alternatív világban, én is ezt tettem volna. Ha senki életében nem tölthetem be a jó szerepét, akkor leszek én a világ sötétsége, rémálma, ami elől nem menekülhet, csak retteghet tőle, várva a gonosz eljövetelét.
Elfáradtam jónak lenni. Elfáradtam, nem önmagam lenni. Mi van, ha minden, amin eddig dolgoztam, hogy jó legyek, az elfogadásért, a társadalmi elvárásokért való megfelelési kényszer volt. Ha valóság nem más, mint, hogy egyszerűen csak nem vagyok jó ember. Az érzéketlenség legyőzhetetlenné tesz. Nincs vesztenivalód. Ha nem számít senki, akkor nem tudnak ártani. És hagyjuk azt a mesét, hogy egyszer úgyis lesz valaki, aki majd megváltoztat mindent. Mindketten tudjuk, hogy ez nem fog megtörténni. Vártam. Túlságosan sokáig is. Miközben a 20-as éveim csak úgy elrepültek, anélkül, hogy bármi maradandó történt volna az életemben. Hiszem, hogy nem mindenkinek adatik meg ebben az életben a társ ajándéka. Legalábbis nem a klasszikus értelemben. Ezek a kis szőrcsodák, ok az én horcruxjaim. Bennük biztonságban van minden jóság, ami valaha a lényem része volt.
Viszont ember többet engem nem hálóz be. Több mesének, szép szónak nem dőlök be. Sohatöbbé. Leszek én és magam. Jók vagyunk mi ketten is. És, ha egyszer úgy döntünk eleget voltunk itt, akkor tovább állunk. Egy új életbe. Talán ma. Lehet holnap. Vagy épp a következő ötven évben valamikor. Vígan játsszuk tovább ezt a játékot.
Ne sirass. Ne sajnálj. Csak éld az életed, amit választottál magadnak. Hozd ki belőle a maximumot. Ha pedig összeszedted a bátorságod, pontosan tudod, hogy hol keress!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése