Versben akartam leírni, de nem vagyok költő. Csak egy a millióból. Észrevétlen, múlandó jelenség. Álmok..könyörtelenek. Remények..eltűnnek. Célok..elérhetetlenek. Most már tudom, de mégsem. Ha az életed romokban hever, és te nem tudod, mihez kezdjél. Az álmaid amiket nem tudsz megélni, szertefoszlanak, és helyettük nem marad más csak a tátongó mély űr. A reményeid, melyekben csalódtál. Azt mondják, mindig van másik út, csak azt nem, mit tegyél, ha a másik utat benövi a gaz. Kóvályogsz, mint a fészkéből kiesett kis veréb, nem tudod merre van a helyed. Halálra vagy ítélve. Éhen halsz, vagy éjjel megfagysz, esetleg egy macska talál rád és tesz sovány vacsorájává. Én nem vagyok kismadár, bárcsak az lehetnék. Veszett vad vagyok, akinek az élet furcsa fintora sorozatos akadályokat állít. Mély levegőt veszek. Meg tudom csinálni. Mégis a fal előttem mind egyre magasabbra tör, míg össze nem nyom. Eltaposott. Túl lépett rajtam. Megtenném. Tényleg. Elmennék. Fájna? Lehet. Megoldás? Nem. Van értelme? Nincs. Mégis a gondolattal eljátszani, elképzelni, hogy nem létezel. Hogy megszabadulsz a terheidtől, már nem stresszelsz, nem kell megfelelned, végre szabad lehetsz. Nem, nem teheted meg. Azt mondják önzőség, és gyávaság ezt tenni. Szabadság, ez az amit meg lehet tenni. Ha megteszed, szabad leszel, de a lelked örök rab marad. Ember vagy, és érzel. Vagy legyőzöd, vagy a rabja maradsz. Nem teszem meg. Élni szeretek, de élni gyűlölök.
Az én hibám. Magamnak köszönhetem. Mindent. Álarc vagyok. Egy maszk, ami mögé még élő ember nem látott be. "Ideges voltál, a karodon látszott, mennyire megfeszültek az izmaid". Ennyi. Jelek, amelyek nem utalnak másra, csak arra, hogy ideges vagy. Színész vagy. Az életed egy játék. Rettegsz önmagadtól! Félsz beismerni, vesztettél! Sikítasz, dörömbölsz üvegkalitkádban, de arcodon mosoly ül. Csöndben maradsz, nem nézel másra. A szemed a buktatód. Kontrollálhatod magad a végsőkig, de a szemed nem hazudik. A fájdalom ott lesz mindig. Másoknak segítesz, csak, hogy ne kelljen önmagaddal szembe nézned. Tudod a választ, neked még is elég ez. Elbújsz. Elhúzódsz. Nem kérsz segítséget, pedig mindennél jobban vágysz rá.
Ne érj hozzám! Ne gyere a közelembe! Hagyj békén!- mondod, de közben szemeid könyörögve kérnek.- Ölelj át! Maradj mellettem! sose hagyj el!
Veszel egy mély levegőt. Elmorzsolod a könnycseppet, majd kiejted a szavakat. Magadra maradtál. Beülsz a sarokba. Fájdalmad utat tör magának, és te sírsz. Egyedül...
"Az önuralommal megvert emberek fegyelmezett kétségbeesését szörnyűbb látni, (...) mint a fegyelmezetlenek zokogását, jajgatását hallgatni."
"Már nem akarok, semmit se akarok, aludni akarok, és nem gondolkozni, nem tudni a létezésemről. Ki akarom iktatni magam a világból, vagy a világot akarom eltüntetni körülem..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése