Kicsit elmaradoztam, de remélem elnézitek nekem. Kellett egy kis idő míg ismét magamra találtam. Mi sem lehet az ember lelkére jobb hatással, mint a lovak. Azok a hatalmas bölcs tekintetek, a remegő orrcimpák és az arcomba áradó meleg levegő olyan mértékű erőt tud adni, amit más sosem. Csak odamész és megsimogatod, mesélsz neki minden búdról és bánatodról, ő pedig csak áll és hallgat, mintha érteni minden problémád. Kell nekem egy ló, csak nem tudom, hogy keresztbe, vagy hosszába férne el jobban egy belvárosi lakásban. Nem, azt hiszem marad a hétvégi farmra kijárás, addig pedig itt van nekem az én kis egyetlenem, szőrös négylábú barátom.
Megkezdődött az év végi hajrá. Vizsgák és beadandók egymás hegyén-hátán, de eddig úgy néz ki kézben tartom a dolgot, csak sikerüljön a bábelőadásunk úgy, ahogy szeretném. Fenomenálisan!:)
Nagyon sokat készültünk rá. Én a két főszereplőmet, a Törökbasát és a Kiskakast speciális papírmasé technikával egy fakanálra rárakva megformáztam, persze az istenért sem akarnak megszáradni. Bár az emberkém kicsit beazonosíthatatlanra sikerült. Jobban mondva inkább nézték pingvinnek, békának, meg vakondnak, mint Törökbasának, de majd ha lefestem. No, akkor már emberien fog kinézni. A helyszíneket, meg a hátteret pedig egy hatalmas fehér lepedőre festettük temperával. Mondanom sem kell hogy néztem ki estére. Tetőtől talpig festékesen, mint valami elvetemült Picasso, aki nem képes beismerni, hogy attól, összefestékezi magát még nem lesz jó festő. Szerencsére, nekem csak "színezni"kellett, a festést a társamra hagytam. Ma elpróbáltuk a mesét és jó lesz nagyon.
Tegnap felcsillant a remény. Talán, mégis csak lehetséges, hogy bejutok álmaim egyetemére. Aztán röpke 12 óra múlva mennyből a pokolba jutottam. Nemhogy a középszint nem elég de még emelten is bőven az ötös felett kellene teljesítenem, hogy ez az egyre halványuló álom megvalósuljon. De most komolyan, ez a huza-vona nem vicces. Néha jön az a drága mézesmadzag, én azt hiszem sikerül, aztán elrántják előlem és visszacsöppenek a valóságba. Egy apró kis hangocska mégis azt mondja, menjek és csináljam, ez az én utam.
Néha már magam sem tudom mit akarok igazán, csak sodródom az árral. El kell döntenem végre és a sarkamra kell állnom. Meg tudom csinálni, hiszen ma is olyan jól ment a nyelvtani rész.
És végül de nem utolsó sorban, amiért valójában ezt a bejegyzést írni akartam, az ti vagytok. Emberek, akik olvastok és ilyen jó véleménnyel vagytok erről a kis blogocskáról. Számomra érthetetlen mi okból, de vagytok páran akik olvastok és biztattok, hogy folytassam. Bátorítotok, tanácsokkal láttok el. Egy kezemen meg tudom számolni, hány közeli ismerősöm tud kis naplóm létezéséről, ti többiek a világ számos pontjáról bukkantatok Hope mindennapjainak olykor drámai, máskor vidám történéseire.
So, finally. thanks, for everyone, who read me. (sorry, but i'm not good in english).
"Hogy egy nagy dolgot valóra váltsunk, először is tudni kell nagy dologról álmodni, másodszor is pedig állhatatosságot kell kifejleszteni magunkban, hogy a kudarcok láttán se rendüljön meg az álmainkba vetett hitünk."
"Ha legközelebb újra megszületek, vadon élő ló szeretnék lenni. Szabadon nyargaló, büszke, örömittas széljáró! Nem akarnám, hogy valaha is befogjanak, felnyergeljenek, még akkor se, ha jól bánnának velem."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése