Elvesztegettem egy újabb napot. Végig pörgettem a fejemben, ki az akivel ma össze tudnék ülni. Csak beszélgetni. Piszkosul hiányzik. Amikor csak nyúlsz a telefonért és máris van valaki, akivel beszélhetsz, összejöhettek, elmehettek valami közös programra. A minap vásárolni voltam. Épp egy ruhát próbáltam, mikor belenéztem a tükörbe. Tanácstalanul fordultam jobbra, majd balra. Ránéztem a valaha szebb napokat látott emberre a tükörben.
- Szerinted? Jó lesz? - gondoltam, de válasz nem érkezett. Csak egy elkeseredett, kissé megtört arc nézett vissza rám. Vissza vettem a ruháimat és távoztam az üzletből. Ma is el akartam menni, tényleg, de az emberek elfoglaltak. Megvan a saját életük. Nincs mit mondanom...amit mondanék, ahhoz már késő lenne.
Egyszer majd elbúcsúzom. Egyszer majd elegem lesz. Egyszer majd mindent elrendezek. Egyszer majd vége lesz.
Nekem nincs 13 okom, mint abban a megrendítő könyvben. Velem nem történt tragédia, amit ne tudnék feldolgozni. Engem nem bántott senki. Minden, amit tettem, csakis a saját döntésem és annak negatív következménye volt.
Megvan mindenem, amire egy huszonéves lány vágyhat. Munka, család, pénz, meg a szőrösek. Mégis mintha semmim sem lenne. Napról napra egyre csak úgy érzem, halványulok. Elvesztem mindazt amiért eddig küzdöttem, és egyszerűen nincs erőm folytatni.
Még van időm...Szóval, lennél a fülemülém?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése