Nevetek. Magamban. És sírok. Felismerni valamit. Egy helyzetet. Állapotot. Nehéz. Sokszor úgy érzed szétszakadsz a folyamatban. Néha úgy érzed hazudnod kell. Mindig. Erős akarsz lenni. Átlagos. Normális. Olyan, mint ők, akiket elvesztettél. Akiket sosem hagytál szóhoz jutni, mert nem érdekelt a mondani valójuk. Hogy lehet elfelejtetni megkérdezni azt, hogy a másik hogy van? Egy normális ember erre figyel. Tudja, érted. Nem kell őt figyelmeztetni arra, hogyan is működik egy baráti kapcsolat, hogyan kell normálisan viselkedni. Nem sír arról,milyen rossz élete van, hanem cselekszik. Ember. Szánalmas vagy. Elhagynak az emberek, mert eltaszítod őket magadtól. Mitől rettegsz ennyire? Attól, hogy mások mit fognak gondolni? A családodtól, mert azt fogják gondolni csak kitaláltad, és egyszerűbb e mögé bújni, mint megbirkózni az élet nagy kihívásaival? Szívás. De tudod, mi a legnagyobb bajod? Te magad. Azt hiszed, ha kitalálsz engem, akkor még a problémáid nem lesznek valósak? Nem nekem van szükségem arra a bizonyos kézre, hanem neked. Nem rólam írsz, hanem saját magadról. Nem nekem kérsz segítséget, te magad szeretnéd, ha valaki végre válaszokat adna és kihízna ebből a sötétségből, amibe az élet sodort.
Felismerni valamit, és tudatosítani magadban, annak ellenére, hogy titkon mindig is sejtetted, nehéz. Átkozottul. Van aki összeroppan. Egy ilyen tényt fel kell dolgozni, de olykor nem egyszerű. Egy olyan embernek, akit kevesen támogatnak ebben a témában, ahol úgymond a kemény szeretet érvényesül meg kell tanulnod önállóan a külső behatásoktól függetlenül kezelni ezt az új helyzetet. Ha szóba hozod és lehülyéznek, az van. Nem kell elkeseredni, ez most rólad szól, arról, hogy végre magyarázatot kapj, miért vagy más. Ez nem betegség, ez egy állapot, amivel tökéletesen együtt lehet élni, ettől még nem vagy sem kevesebb, sem pedig több. Csak más. Másképp működsz, az agyad máshogy dolgozza fel a beérkezett információkat, és ha ezt a körülötted élők nem hajlandóak elfogadni, nem kell a társaságukat keresned. Csak légy önmagad és ne bújj el a világ elől. Az élet odakint vár rád! És te?
"A félelem olyan, mint az időjárás. Csak azért, mert esik az eső vagy havazik, én nem mondom le a látogatást, ha már megígértem. Felöltözök, és már indulok is hozzád, akár esik, akár fúj. Meg lehet tanulni, hogy azt fogom csinálni, amit én akarok, még akkor is, ha félek, rettegek vagy hányingerem támad."
/Feldmár András/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése